IV. Az utolsó görög

Baranyi Miklósnak egy mentő gondolatja támadt, mikor a pákász kiejtette azt a szót, hogy „görög”.

Afféle kétségbeesés bátorsága volt ez, mint mikor a kártyás az utolsó denárját is elvesztette már, s akkor felteszi a felöltőjét a kártyára: „áll a guba!”

Nemcsak a saját csapatját nem engedi martalóc bandává elzülleni, hanem még azt a vad haramia népet is magához akarja csatolni, azzal a századát megnövelni.

Pénz ugyan nem hányja-veti magát a tarsolyában, lábasjószága sincs már; de itt van a nagy domínium: a zámi puszta. Aztán itt van a görög. Annak van pénze sok. Adhat zálogot a zámi pusztára.

A hadnagyait azzal hagyta meg, hogy ő maga most beporoszkál Debrecenbe: csak tartsák együtt a legénységet, csináljanak nádkévékből gunyhókat, a lovaknak szárnyékot, ő majd fog küldeni a számukra a városból kenyeret, sajtot meg bort; – a martalócokkal össze ne gabalyodjanak; ha feleselni valójuk van, bízzák a tolmácsságot a pákászra. Nemsokára visszatér hozzájuk, s hírt hoz nekik a városba menekült fehérnépeikről. Katonáit nem viheti magával a városba, mert arra tilalom van vetve. Három darab fegyveresnél többnek nem szabad egyszerre a város kapuján bemenni. Ő maga is csak a vezetékes csatlósát vitte magával.

A katonáknak erre a napra be kellett érni a Hortobágyból fogott halakkal ebédre, vacsorára, amiket a fűzfanyárson sütöttek meg. Sulyom volt hozzá a kenyér: azt megtermi az áldott mocsárfenék.

Ungvári Anasztáznak hítták a debreceni görögöt. Azaz hogy ő így írta magát, de bíz a köznép csak „ananász”-nak tisztelte. Ő volt az utolsó görög a XVIII-ik század elején Debrecenben. Olyan görög, akinek ott állandó lakása volt. Mert különben országos vásárok (szabadságok) idején egész utcasort alkottak a fasátorok, amikben a Törökországból jött görögök Keletről hozott árucikkeiket vásárra bocsáták. A görög tartotta fenn a kereskedést a kelet és nyugot között. Debrecen volt a magyarországi kereskedés központja, főfő empóriuma. A magyar királyok megajándékozták Debrecen város lakóit vám- és harmincadmentességgel az egész országban, s a török szultánok kiegészíték e kiváltságot a törökországi szabadalommal: a debreceni polgárnak szabad volt Sztambulban is felütni vásáros sátorát.

Ennek bizony nem sok hasznát vette a civis. Mit szállítson ő a töröknek. Szalonnát? Bundát? Bort? Az nem kell a töröknek. Annál jobban fel tudták ismerni a görögök a kettős kiváltság hasznát: ha ők Debrecenben letelepedhetnének, majd megerednének az áldás csatornái innen is, túl is. – Hanem hát ez lehetetlen volt, két oknál fogva. Az egyik az volt, hogy az egész város áttért a kálvinista hitre, s arra olyan féltékeny volt, hogy más hitfelekezetbelit a városában meg nem tűrt.¹

A görögök pedig minden utat-módot megpróbáltak, hogy Debrecenben valahogy letelepedhessenek. A város hol az erdélyi fejedelem, hol a szultán, hol a császár fennhatósága alá került. Olyankor a szuverénnél mozgatták az ügyüket: magyarnál, töröknél megtörött az igyekezetük a debreceni elöljárók ellenállásán, a német alatt végre sikerült kivívniok, hogy megengedtetett nekik, hogy a Piac utcán egy házat megvehessenek, ezerötven forintért, s abban boltot nyithassanak; de tíznél több görögnek abban lakni nem szabad: fizessen pedig városi adó fejében minden görög ezer forintot a városkasszába.

Tehát tízezer forint adó egy ház után, melynek az ára ezerötven forint volt!

A görögök fizették. Ők tudták, hogy mi hasznuk van rajta. Behozták Törökországból, ami a debreceni lakosságnak tetszett, cifra kelméket, amiket, majd ha egyszer a vásárra kikerülünk, sorba megnevezünk, fűszert, sáfrányt, déligyümölcsöt; innen kivitték a sót, bőrt, gyapjút: meggazdagodtak rajta. A debreceni ész jól sejtette a veszedelmet. Fényűzésre szoktatják a népet, s ebből származik az erkölcs megromlása. Azért kiköttetett a görögökkel csinált szerződésben, hogy amint a tíz befogadott közül egy meghal, annak a helyébe más be ne költözhessék, helye üresen maradjon; inkább az ezer forint adója is defalkáltassék, mintsem más akceptáltassék.

Történetünk idejében, mely a Rákóczi-szabadságharc korszakára esik, a tíz befogadott görög közül már csak egy élt még a Piac utcai házban; a többi mind kihalt belőle.

Ez volt a sorsa a Magyarországon letelepült görögöknek mindenütt. Pedig szép, előkelő faj volt ez a macedón-görög. Arcban, termetben úgy hasonlított a magyarhoz; magyarul beszélt még egymás között is; a legtöbb nemesi rangot kapott, s mint táblabíró szavazott a megyei gyűléseken.² Gazdagok voltak, kincseket gyűjtöttek; ismerték a világpiacot, s tudtak itthon vevőközönséget teremteni, iparvállalatokat létesítettek. Fényes templomaik hirdetik egykori gazdagságukat. A templomok üresen állnak már, Komáromban, Miskolcon, Nagy-Kőrösön nincs már, aki a berozsdásodott templomajtót kinyissa. Debrecenben nem volt templomuk, saját házukban tartották isteni tiszteletüket. Egy egész tetterős, tevékeny faj kiveszett e földön. Mi oka lehetett, hogy nem tudtak benne gyökeret verni? Talán az életmód, a rituális böjtök, száz vajas nap, negyven olajos nap egy év alatt? Vagy a társadalmi elzárkózottság?

Ezelőtt kétszáz esztendővel már csak egy görög élt Debrecenben; ő volt az egyetlen tulajdonosa a nevezetes háznak. A többiek, kik mind magtalanul haltak el, őrá hagyták az ingó vagyonukat, pénzüket; majd fölvetette már a kincs.

Neki sem volt fiúsarjadéka, csak egy leánykája, Katalin. Ezt régen ismerte Miklós. Egyszerű volt az ismeretség alapja. Miklós atyja Debrecenben járatta a fiát iskolába, s Ungvárinál szállásolta el. A görög is a kálvinista iskolába járatta a leányát: más iskola nem volt. A gyerekek együtt jártak télen-nyáron végig a nagy fahídon, csak a kollégiumnál váltak el egymástól. Otthon együtt játszottak az udvaron, együtt lopkodták az apa boltjában a mazsolaszőlőt, fügét, szentjánoskenyeret. Ez is viszony. A fiú aztán suhanc korában a kollégiumba került bennlakó diáknak. Ő is beöltözött. Viselte a kapcsos tógát, a zöld palástot, a rengeteg rókaprémes sinkót.³ Most már csak dohányért járt el a göröghöz. Mivelhogy mind a konzisztórium, mind az érdemes tanács szigorúan eltiltá a herba nicotiana élvezését a debreceni lakosoknak, annálfogva a diákok, akik minden időben refraktáriusok voltak, csak azért is a longisszimával a szájukban jártak végig az utcán pöfékelve, s nem tudatik, hogy végrehajtatott volna rajtuk a tanács rendelete, hogy a pipázónak, aki rajtakapatott, a pipaszár az orrán keresztül húzassék.

Az öreg Ungvári is az utólját járta már: csak hálni járt bele a lélek. Az egész üzletét a leánya vezette. Annak a gondolatja volt az, hogy a kihalt görög társak után üresen maradt helyiségeket fel kell használni egy nagy szövőintézetnek, ahol a debreceni leányok, asszonyok finom patyolatot készítsenek, kihímezve népies cikornyákkal. Ez a műhely sok szegény fehérszemélynek adott keresetet. Áldották is érte a megalapítóját, s az áldás el is jött aranyok, tallérok minőségében, akárhogy mennydörgött is a katedrából tiszteletes Verő Ézsaiás uram az elharapózott fényűzés ellen, s akárhogy kántáltatta Gyürky Péter senior humanissime a diákokkal az őseink dicséretéről szóló nótát, akik ha „egy abaposztó mentét vettek – abban becsülettel megvénhedtek”. Ilyen mentében a debreceniek nem jártak soha. A népies pompát szerette ifja és örege. S annak a tárháza az Anasztáz apónál találtatott.

Aztán beütött a háborús világ. A zámi puszta földesura kapitányságra jutott a kurucoknál; maga kiállított egy lovas csapatot, a saját költségén (telt még akkor a nagy uradalomból: a sáfárok vederrel mérték a pénzt), a fiát is kivette a kollégiumból, az már akkor elvégezte a just; azt is elvitte magával a fejedelmet kísérni. Amíg odajártak az idegenben, itthon lezajlott a nagy veszedelem. Kurtányok,⁴ vadórok⁵ ütöttek a magyar alföldre, s végigdúlták pusztítva, rombolva. A virágzó Zámból egyszerre puszta lett.

Erős szíve lehetett az ifjú Baranyi Miklósnak, mikor ráadta magát, hogy az elpusztult világot újra feltámassza, hogy földönfutóvá lett társait a haza szolgálatában fegyverben megtartsa, száraz kézzel kotorászva üres tarsolyában.

Csak az erős akarat vezette útjában.

Amíg az öreg szolgájával, Balázzsal, egymás mellett lovagoltak, a hosszú hortobágyi gyepes úton (azt is belepte a tarack), magában évődött, kit látogasson meg előbb? az anyját-e vagy a görögöt. A vén szolga dörmögött közbe egyet-egyet, mintha a gazdája gondolatjainak adna élő hangot.

„Haj, hajh! Férjhez ment tizednapra a jó urunk halála után… Meg sem várta, hogy jegygyűrűjét visszahozzuk a megboldogult rendeltetése szerint. Ilyen az asszonynép!”

Miklós előrerúgtatott a lovával; de Balázs megint csak oda oldalgott melléje.

„Aztán micsoda emberrel kötötte be a fejét! Ha rágondolok az én kedves régi uramra. Ilyen három ember kitelt volna belőle. Annak a szép piros orcája! Aztán ennek a savószínű pofája! Olyan mint a lebbencs. Kesely a bajusza, szakálla. Mindig savanyú a képe. – Az ám, mert ha elvigyorodik, meglátják a fekete fogait. Nincs is annak jókedve soha. Ha egyet szól, kettőt köhint. Mindig haragszik. Magamforma embert csak úgy szólít, hogy »te tolvaj!« Hogyan fogja ennek az orcáját megcsókolgatni, kapitány uram? hogyan mondja majd neki: édes atyámuram?”

Éppen arról gondolkozott Miklós.

A szolga csak dohogott.

„Pedig hát oda kell hozzá mennünk; mert ő az úr Debrecenben. Én csak tudom, hogyan szólítsam. »Fürmender uram«⁶. Az ő egyezsége nélkül egy szekér élést nem szabad kivinni a várósból. Hanem hát »kutya ugat, pénz beszél«. Ha pénzt csörgetnek előtte, az előtt kétrét hajlik. Aszondom én, hogy menjünk mi elébb a göröghöz. Az adott nekünk máskor is a boldogult uram életében; mindig megfizettük becsülettel; talán a fiát is csak megembereli.”

Bizony a lelkéből beszélt az öreg Balázs az ifjú gazdájának. Az ő észjárása is mind azon a nyomon járt.

Déltájon érkeztek a város kapujához. Debrecen kerített város volt, körülvéve fallal, amit nem lehet kőfalnak nevezni, mert vályogfal volt, párkánya végigrakva tövissel; a kapukat őrző tornyok ellenben szilárd „fecskerakás” falakkal kérkedtek, s felül lőrésekkel voltak ellátva; a falon kívüli árok felett felvonóhíd járt láncra, amit nagy veszedelem idején föl lehetett húzni. A kemény, vassal bélelt kapun volt egy nyílás, amin a kapus kidughatja a fejét, ha déli harangszó után kérezkedett be valaki; mert egy óráig a harangszó után bezárták a kaput. Akkor minden becsületes ember ebédel.

Balázsnak azonban trombitája is volt: nagyot fújt bele. Erre megjelent a kapurésen egy báránybőr-süveg meg a beleszorult fej, és hangot adott.

– Miféle nép vagytok?

Balázs felelt neki szép barátságosan:

– Vakuljon meg a kancsi szemed! Nem látod, hogy urak vagyunk, magyarok?

Ez nem volt a kapu őrének elég. Utasítása volt a további tudakozódásra.

– De miféle vallásúak vagytok kendtek? (Már kendezte őket.)

– Kuka legyen a bábád! Hát nem látod a bajuszunkról, hogy kálvinisták vagyunk? Nem áll a mi bajuszunk csurgóra, mint a pápistáké.

– Akkor tessék belülkerülni nagy jó uraméknak.

Így aztán megnyílt a város kapuja Miklós kapitány előtt abban a városban, amelybe ifjúságát eltöltötte.

Gonosz idők jártak: nagy regulát kellett tartani a városban. Déli harangszó után egy óráig senkinek sem volt szabad az utcán járni, amíg egy órakor a dobosok jelt nem adnak, hogy szabad az út. A cirkáló drabantok megfogdossák a gyalog embert, hacsak a patikába nem siet. Volt is egypárral összeszólalkozása a kuruc kapitánynak, amíg a Piac utca lábasházáig eljutott; de röviden végzett velük, kirántva a drabant kezéből az alabárdot, s jót húzva a hátára annak a nyelével; ami a legsikeresebb igazolási mód.

A lábasháznál aztán leszállt a lováról, rábízta a Balázsra, hogy vigye a paripákat a „Fehér ló”-ba, ott abrakoltassa meg, s várjon reá. Maga fölsietett a görög házába, amely egyemeletes volt. (Mert ilyen furfangos volt a görög: még egy másik házat építetett a földszinti tetejébe, hogy jobban elférjen.)

Olyan ismerős volt neki ez az egész ház; gyermekkora nagy részét itt élte át. Minden szoba, maga a lépcsőtornác jelképes festményekkel tele. Azok a furcsán rettenetes görög mázolványok: arany alapra festett ferde szájú szentek, karmazsinpiros palástban, hupikék rokolyában pompázó alakok, arany csillagkoszorúval, sugáros abrinccsal, kaskétás koronával a fejükön, liliommal, bazsarózsával, granátalmával a kezükben; aztán a pokolbéli látványok: a szurokban főzött elkárhozottak, kiknek üstje alá veres nyelvű kecskeszarvú ördögök szítják a tüzet vasvillával: – ezek mind olyan régi ismerősök voltak. Mennyit tréfálkozott ő ezek felett Katalinnal, mikor együtt jártak az iskolába! A görögnek ez mind hitfenntartó ereklyéje, a kálvinistának pedig tréfakeltő mókája. Mégsem vesztek össze rajta. A leány engedett.

No hát az ördögök most is úgy öltögették reá a nyelvöket, s a szentek most is úgy kínálták a granátalmával. Egy kicsit megbarnította már rajtuk a festéket az idő meg a nyirok.

A pitvarban várt reá Katalin. Szép, karcsú hajadon volt, bogláros pártával a fején. Megölelték egymást, ahogy régen szokták.

– Vártalak – mondá a leány.

– Te vártál engem? – kérdé csodálkozva a legény.

– Jó ebéddel vártalak.

– Én már ebédeltem.

– Tudom. Még tegnap, Újvároson. Azóta egy falatot sem ettél.

– Honnan tudod te ezt?

– Együgyű praktika. Újvároson van egy iskolabeli barátném férjnél, azzal tartunk föl postagalamb-izengetést. Tegnap meghozta a galamb a hírt, hogy te megérkeztél Lengyelországból csapatostól. Zámi kastélyod, falud el van pusztítva: ide kellett sietned Debrecenbe.

– Hát azt honnan tudtad, hogy ide fogok jönni látogatóba, nem az anyámhoz?

– Mert ismertelek.

Erős szó volt: „ismertelek”. Nagy esze volt ennek a leánynak. Az volt a hibája. Minek az asszonyfélének az ész?

– Atyád hogy van?

– Egyformán. Ő már megebédelt. Elköltötte a maga hajváriját, zellerkéjét, sárgarépáját, de azért velünk lesz az ebédnél.

– Nagy beszédem lesz vele.

– Gondolom. Segítségedre leszek.

Azzal bevezette a leány kedves vendégét a belső szobába. Az volt az igazi görög otthon. Tele szentképekkel, azok között a Josafáti Boldogasszony képe Rubleftől másolatban – csodatevő ereklyéje minden görög családnak. Boldog, aki ágyából fölébredve ezt a képet látja maga előtt.

Az öreg Anasztáz akkor is úgy ült a karszékében, hogy ehhez a szentképhez voltak emelve a szemei.

Csak ez a két szeme mutatta még, hogy él; az arcával elmehetett volna már a halottak közé, a többi kilenc társa közé: nem kérdezték volna meg tőle, hogy mit keres közöttük? Szép kriptájuk volt, a többi temetőn kívül, elkerített helyen. Anasztáz mindennap ellátogatott hozzájuk estenden; sorba köszöntötte a koporsókat. Egy fülke még üresen állt, de már annak a homlokfalára is fel volt írva nagy görög betűkkel a jövendő lakójának a neve.

Hm! Hátha hiába van felírva?

Hiszen egyszer csak meghal az ember; de hogy ide talál-e?

Az ám a furcsa dolog, hogy a halott embernek oda kell menni, ahová viszik, nem ahová maga akar.

– Kriszt eleizon, fiacskám! – üdvözlé a görög a bevezetett vendéget (csaknem családtagnak tekintheté). – Hát rossz híreket hoztál, tudom: de én még rosszabbakat adok cserébe: uzsorára dolgozom. Apád meghalt. Ez is rossz. Anyád férjhez ment. Még rosszabb. Birtokod elpusztult. Nagyon rossz. De rád maradt a terhe. Ez az igazi rossz.

– Bizony, tátikám, szorult állapotban vagyok. Az apám századát fegyverben kell tartanom. Ezt parancsolja a hűség, a becsület. A tarsolyom pedig üres. S nekem a pénzt a vérem árán is elő kell teremtenem. Kegyelmed az apámon is gyakran segített, mikor hazája iránti kötelességében feszítenie kellett. Mindig eleget tett érte. Én is vagyok olyan becsületes ember, mint az apám.

– Becsületes vagy, fiacskám; arról jól ismerlek; de más az állapotod. Ha a megboldogult apádnak kölcsönadtam, annak voltak gulyái, ménesei, birkanyájai: a gyapjú árából is megtérült az adósság. Lábasjószágot szabad volt a görögnek zálogba venni. De neked már semmi ingó-bingód nincsen, a sőréiden kívül, amik senkinek sem kellenek, mert görhesek.

– Megvan még a földbirtokom: a nagy zámi puszta.

– Ez ám a te bajod. Az a pusztává lett puszta. Láttál-e már dögkeselyűket?

– Igen, a csordakútnál, amint az esett birkákra leskelődnek.

– Dehogy azok a dögkeselyűk! A városi tanácsurak azok, akik a te pusztádra leskelődnek. A cudar kurtányok, vadórok négy szép falut elpusztítottak Debrecen környékén, azoknak a határait a debreceni tanács mind összevásárolta potom áron, s a város területéhez csatolta. Akkora az már, mint egy kis vármegye. A te zámi pusztád az ötödik: arra lesnek.

– No, arra hiába lesnek, mert azt én nem harácsolom el. Hiszen nem kérek rá zálogba valami nagy halálélesztőt, csak éppen annyit, amennyin kenyeret, szalonnát, sajtot vehessek a csapatomnak, hogy a generálishoz vezethessem.

– No, akkor ugyan jó helyre jöttél vásárolni. Tudod-e, hogy Debrecenben a körös-körül elpusztult falvak, a vetetlen földek miatt inséges világ van. A tanács meglimitálta az élelmiszereket három forint egy kenyér, húsz forint egy köböl búza, másfél forint egy itce bor.

– De hiszen ezek hallatlan árak!

– Ugyan, hogy hallatlanok. De itt a lajstrom. Olvasd. A tanács maga négy forinton vásárolja Tokajban a búza köblét, mert másutt bőség van; de itthon húsz forintért adatja el. A te mostohaapádnak, a fürmendernek a tudománya ez. Görög nem dolgozott így soha. De a te mostohaapádból kitelnék három görög, s még mindig maradna ott belőle egy civis fürmender.

– Hát azt sem bánom. Veszem úgy, ahogy kapom. S ha uzsorát kell fizetnem, megadom a görögnek is meg a civisnek is.

– Nekem bajos lesz megadnod, fiacskám; mert a városi statutumok meg a görögök kontraktusa szerint semmi idegennek, más vallásbelinek nem szabad se házra, se földbirtokra kölcsönt vagy zálogot adni.

A leány eddig csak hallgatott. Most, hogy Miklós elnémult, ő szólalt meg. Odaült az apja karszék-támlájára, s átölelte annak fejét mind a két karjával.

– Apám. Édesapám! Tudod, hogy miről beszéltünk mi már több ízben – esténkint – bezárkózva.

– Tudom. S ha te, fiacskám, meg akarod hallgatni, neked is elmondom az egészet. Látod, milyen öreg vagyok; azt mondanám, hogy a harangozópénzt a szájamban viselem. De hát az én számomra harangszó sincs már. A pópa is meghalt, a sekrestyés is meghalt: az sincs, aki a koporsómat beszentelje.

Az öregnek két könnycsepp gördült végig az orcája barázdáin.

– Hagyjuk ezt ebéd utánra – szólt közbe a leány. – Vendégünk tegnap óta éhezik. Én jó tokányt készítettem, dorongos fánkot, hozzá érmellékit. Tudom, hogy mit kedvel.

– De bizony nem ebéd utánra hagyjuk ezt – mondá fölélénkedve Anasztáz apó –, hanem ebéd alattra. Én is veletek tartok. Eszem, iszom.

Nagy szó volt ez! Az öreg növényevő volt. Az állatvilágból csak az egy halikrát fogadta be, s a vizet meggyborral enyhítette. Hogy ő maga egy magyaros ebédet végig akar lakmározni a fiatalokkal! – S szavának állt. Evett és ivott jókedvvel. S közben beszélt – szíve szerint, ahogy a bor megnyitotta a lelkét.

– Hát tudod-e, hogy miről beszéltünk mi az utolsó időkben a leányommal? Tréfás dolog ez nagyon. Az én közel álló halálomról. Érzem, hogy a vége felé járok. Csak a böjtölés, koplalás tartja bennem a lelket. Ki fog örülni a halálomnak? A debreceni tanács. Amint az utolsó görögöt kiviszik a Szent Mihály lován, annak a háza visszaesik a magisztrátusra; fia nem maradt; a leányát kiteszik az utcára; ami pénze, kincse marad, azt szétosztják a gondviselők. Mehet panaszra Sztambulba. Ott bedugják a szultán háremébe.

Miklós a kés nyelével ütögette az asztalt, úgy elkeseredett.

– Hanem hát kifundáltunk mi a leányommal valamit, ami keresztet húz tanácsbeli uraimék számítására. Beszéld el csak te, leányom, te jobban győzöd szóval.

A leány megrakta vendége tányérját jó hagymás tokánnyal.

– A végén kezdem. Mi elhatároztuk apával, hogy konvertálunk a református hitre.

Miklós nagyot hőkölt; majd torkán akadt a falat.

– Tudom, hogy ez nagy szó – folytatá Katalin –, de régóta rummáljuk mink ezt. Én kezdtem hozzá. Veled jártam a kálvinista iskolába, együtt tanultam a többi leányokkal a katekizmust, együtt jártam a templomba, megszerettem azokat az egyszerű, okos hitvallásokat: elfordultam a cifra ceremóniáktól. Rájöttem, hogy azoknak semmi foganatja nincsen. A pap nem segít, a szentképek nem járnak közbe. Egyik görög hitsorsosunk a másik után elvész nyomorultul. Ellenben a kálvinisták olyan boldog életet élnek. Senki sem parancsol nekik, hogy mit főzzenek a tűzhelyeiken. Ha Istenhez akarnak folyamodni, nem mennek elébb a paphoz, hogy beszéljen helyettük görögül, diákul; maguk eléje járulnak, s előadják a kívánságaikat. S az Isten meghallgatja őket; meglátszik rajtuk az áldás. Én már a lelkemben régen kálvinista vagyok.

Jaj be jólesett Miklósnak ezt hallani. Mintha egy örvény két partja csukódott volna egymáshoz, mely két összevágyó alakot együvé hoz.

– Úgy van ez! – erősíté Anasztáz apó. – Vénségemre megértem, hogy a szenteimre nem hederítek. Utamban állnak. Ami görög van bennem, az a spekuláció. Ki akarom játszani ezeket a farizeusokat. Mert én azoknak tartom őket. Ha én most leányostul kitérek a református hitre, azzal egyszerre megszűntem görög indigéna lenni, debreceni civis leszek. Házammal, vagyonommal rendelkezem, a leányom a birtokomban marad, pénzemet kiadhatom zálogkölcsönképpen nemesi birtokra: úrrá lettem. Sajnálni fogom ezeket a szentképeket, amiket ki kell majd a házamból távolítanom: de az élő szentképet, a leányomat megtartom helyettük.

Így beszélt az érmelléki bor Anasztáz apó szájából.

Miklósnak tetszett ez a beszéd.

– Én bizony helyesnek találom ezt a jó szándékot. Inkább ma, mint holnap.

– Jól van, jól, fiacskám; ha ez olyan könnyen nyélbesüthető volna. Hiszen jártam én már ez után a magam eszétől is. De hát nem megy sehol.

– Miért nem megy a?

– Azért, mert a görög hitről a kálvinista hitre való áttéréshez megkívántatik egy keresztapa. És én egész Debrecen városában nem találok egyetlenegy polgárt, aki elvállalja nálam és a leányomnál a keresztapai tisztességet.

– Hogy lehet az?

– Nagyon könnyű a magyarázatja. Ha én kálvinistának konvertálok, egyszerre megszűntem görög lenni. Ha görög nem vagyok, nem fizetem a kontraktus szerinti nagy angáriát; szabad a pénzemen összevásárolnom földet, házat, mindent. Olyan civis vagyok, mint a többi! Ezt nem engedik meg a nagyfejűek. Azért nincs olyan nyomorult, földhözragadt ember egész Debrecenben, aki elvállalná, hogy az áttéréshez szükséges keresztapai segítséget megtegye, mert annak nem volna e helyben megmaradása többé.

Miklós nagy büszkén ütött a mellére.

– No hát itt vagyok én! Leszek keresztapja Anasztáz tátinak meg a leányának. Én nem félek a debreceni vaskalaposoktól.

Anasztáz apó a kezét nyújtotta az ifjúnak.

– Jól van, fiam. Akkor mehetünk a kincsesházamba.

Azzal átvezette a mellékszobájába Miklóst. Ott volt a nagy vasládája, ami vexálózárra járt. Felnyitotta előtte. Volt ott garmadával tallér és aranypénz. Kiszámlált belőle neki annyit, amennyi elég volt az első ellátásra. Írásra nem volt szükség. A kölcsönvevő úrnak ott volt a csizmaszára mellett a nevével ellátott ezüstnyelű evőkés, azt hagyta zálogba. Ezt beváltja a magyar, ha belehal is. Miklós megtöltötte pénzzel a tarsolyát. – Mikor búcsút vett a pitvarban Katalintól, a leány azt súgá neki gyönge kézszorítással: „Isten hozzád, keresztapám.” Az ifjú erősebben visszaszorítá a kezét, s azt mondá neki: „Majd leszek én neked egyebed is, mint keresztapád.”