VIII. A zsoltárok harca

Nem kell pedig a sorssal vetélkedni. Mert az már sokszor megtörtént, hogy a fényes nappal egyszerre átváltozott éjszakává.

Baranyi Miklós nemsokára búcsút vőn Ungvári Mihály uramtól és a leányától, hogy utánanézzen, vajon a rendeletei pontosan végrehajtatnak-e? Mind a Kakas, mind a Nyúzó hadnagyot teljes munkában találta. A malmok őrölnek, a kenyérsütők dagasztanak, a hentesek pörkölnek; szerteszét minden udvaron lobog a szalmatűz lángja, mintha illumináció volna.

De nem az volt az ő fő gondja. Hanem az, hogy a püspököt fölkeresse, s megtudakolja tőle, hogy rendben van-e az Ungvári áttérésének az ügye? A főtisztelendő úr teljes értesítést adott. A kánonok kiszabta kétheti oktatás megtörtént: a neofiták föl vannak világosítva, semmi akadály nem járul közbe, hogy az eklézsia kötelékébe fölvétessenek. Holnapután lesz Úrnapja, akkor egész ünnepélyességgel fölavattathatnak a gyülekezet előtt, s fölvehetik az Úrvacsoráját. A keresztapa is elfogadtatik egész örömmel.

Miklós lefizette a taksát arannyal, s megnyugtatva odább ment. Fölkereste azután tiszteletes tudós Gyarmathy Mihály professzor uramat, aki ugyanazon házban lakott, amelyben a püspök. Mivelhogy ő maga is végzett teológus lévén, a professzori katedrán kívül még a kápláni hivatalt is viselte, ami többféle kötelességgel járt.

Gyarmathy uramat könyvolvasás közben kapta, mégpedig német könyvében (ami eléggé megdöbbentő); de azért eléggé nyájasan fogadtatott általa.

Miklós ismerte jól a kálvinista isteni tisztelet rendjét. Kezdődik a bevezető énekszóval: „Ím béjöttünk nagy örömmel, Felséges Isten! A te szentidnek gyülekezetiben. A te templomodban, Felséges Atya Isten!” Ennek végezte után következik a fekete táblára római számokkal kirakott zsoltár. Az elsőt a kántor kezdi, a másodikat a gyülekezet. Amazt fölállva éneklik, emezt leülve. Térdelés nincs. – Az ének elcsendesültével a püspök fölhág a katedrába, s a fölvett bibliai textusról tart egy kenetteljes prédikációt. Arra ismét ének következik. Orgonaszó nincs. Főtisztelendő Veresegyházi püspök uram azt nem engedi behozni. („Minek a templomba a duda?”) Erre következik a szent ceremónia: esketés, keresztelés, áttérés szertartása. Oltár a kálvinista templomban nincs, hanem a katedra előtti sorompó mögött van az áldozóasztal és a keresztelőmedence. Itt végeztetnek az egyszerű szertartások. Az esketésnél a házasulandó feleknek esküt is kell letenniök. Hasonlatosképpen a hitből áttérésnél. Mikor az Úrvacsoráját osztják, kenyérben és borban, a püspök és paptársa, ezekkel a szavakkal: „vegyétek, egyétek, ez az én testem”, azalatt a segédpap, káplán vagy tógás professzor fölmegy a katedrába, s a bibliából csengő hangon fölolvas. – Vége lévén a szent szertartásnak, ugyanazon segédlelkész közrebocsátja a kihirdetéseket: ilyenek a házasságra egybekelendő jegyespárok megnevezése, a fejedelmi parancsolatok s a városi rendeletek közzététele s végül az elveszett tárgyak iránti fölhívás.¹

Ez így lévén rendbehozva, Baranyi Miklós hivatalos rendben fölkérte Gyarmathy Mihály professzort, hogy majdan a maga sorára kerülve hirdesse ki azt is, hogy nemes Baranyi Miklós fejedelmi komisszárius úr, helvéciai hitvallású férfiú eljegyezte magának hitestársul nemes Ungvári Mihály uram helvéciai hitvallású hajadon leányát, Katalint.

Gyarmathy gratulált neki hozzá. De egy kisvártatva azt kérdezte tőle:

– Van-e ehhez szülői beleegyezés, Miklós barátom? Jól tudod, hogy a kálvinista egyházban ez megkívántatik.

– Nekem szülőim nincsenek. Apám meghalt, anyám férjhez ment máshoz; nekem nem anyám többé; Borbély Fekete Ádámnak az anyja, azzal diszponáljon. Magam ura vagyok.

– De hátha az eklézsia nem fogadná el ezt a védelmet?

– Az az eklézsia kára lenne.

– Hogy érted azt?

– Hát ugyebár a pápista vallásnál nem impedimentum a szülői beleegyezés megtagadása?

– Úgy van.

– No hát én készebb vagyok pápistává lenni, mint Feketéné asszonyom, anyai beleegyezését a házasságomba kikönyörögni.

– Nagy szó!

– Megteszem.

– No hát, bízd rám ennek az elintézését. Van rá idő. A háromszori kihirdetésre kell két hét: azalatt a kemény szíveket is meglehet puhítani.

Gyarmathytól elszánt lélekkel tért vissza a szállására Baranyi Miklós, s egész idejét Katalinnal töltötte, a jövendő boldogságról beszélgetvén. Katalin eldicsekedett vele, hogy Gyarmathy professzortól milyen szép énekeskönyvet kapott, amit most nyomtattak ki a debreceni tipográfiában; már tud is több zsoltárt belőle.

Mindez péntek napon történt, ami kálvinistáknál nem baljóslatú nap. (Bocskai minden diadalmas ütközetét péntek napon vívta meg.) A következő szombat napon nagy hetivásár volt, akkor elég dolga akadt a komisszáriusnak, hogy szerelmeskedésre ne gondolhasson. Délben is a lacikonyhán falatozott, mert a külvárosokban kellett számba vennie a szalonnafélét, aztán meg a marhaálláson kiválogatni tízezer szarvasállat közül a jó húsban levőket. Ezeket előreindította a tábor felé, hogy együtt érkezzenek meg a társzekerekkel. Majd lesz karácsonyfa a kuruc seregnek, ha ő megérkezik! Nagyobb ember ott is a komisszárius a generálisnál! A mészárszék – az a főhadiszállás!

A rákövetkező vasárnap aztán nagy ünnepség napjává lett. Már a készülőre szóló első harangszónál tódult a népség minden utcáról a Nagytemplom felé; csakúgy kopogott a sok papucs sarka a padlón az asszonynép nyomán.

Minden ember arról beszélt, hogy micsoda rendkívüli látvány lesz ma a Nagytemplomban! Az utolsó görög, leányával együtt tér át a kálvinista hitre. Főtisztelendő püspök úr maga fogja őket felavatni. Nagy volt a vita, hogy vajon megkereszteltetnek-e? A szabadelvűek azt állították, hogy az szükségtelen, mivelhogy ők keresztények, már meg vannak keresztelve; az ortodoxok ellenben azt állíták (s azok közé tartoztak a diákok is, meg a nagyfejűek), hogy igenis nagy a különbség a kettő között; mert a pápisták és a görög hitűek úgy írják a christianus magyar elnevezését, hogy „keresztény” (t-vel a közepén, ipszilonnal a végén), e szótól származtatván azt, „kereszt”, a kálvinisták ellenben keresztyénnek írják, ty-vel a közepén, n-nel a végén christianusból származtatva, azért okvetlenül megkívántatik, hogy az ipszilon az illetéktelen helyről kivakartassék, s az illetékesre áthelyeztessék; aminek szimbolisztikus kifejezése nem lehet más, mint az, hogy az áttérők fejéről a korábbi keresztelővíz téglával ledörzsöltessék, s ők a medencénél újra megkereszteltessenek. – Ennek a híresztelésében Fekete Ádám, a contrascriba serénykedett legjobban.

A Nagytemplom meg is telt szorongásig. Aki csak beteg nem volt, mindenki eljött. Teljes számban megjelentek Katalin szövő-fonó leányai, elárusító asszonyai, akik maguk egy szakasz padot teleültek, az egyik karzaton pedig megtöltötték az első padokat Baranyi Miklós kuruc huszárjai, akik már a templomnyitáskor elfoglalták a helyeiket, vasárnap szabadnapjuk lévén.

A harmadik harangszónál, amelynél valamennyi harangok meghúzattak, megérkezett a templom főbejárata elé a nagy dobogó fahídon Baranyi Miklós négylovas csézája, csojtáros lovakkal, a bakon a forgókalpagos csatlóssal, a hátulsó ülésben Ungvári urammal meg a leányával. A komisszárius lóháton léptetett mellettök.

Ungvári drága nemesi ruhát viselt; alig lehetett benne ráismerni, a leánya pedig tiszta fehérbe volt öltözve, a fejét is fehér csipkefátyol takarta.

Maga a komisszárius lováról leugorva segítette le őket a magas csézából. A templomajtóban várt rájuk az egyházfi, aki elvezette őket a helyeikre. Még most nem volt illetékes helyük a gyülekezetben; azt előbb meg kellett érdemelni.

A kálvinista templomoknak rendesen négy ajtajuk vagyon egymással szemben. De ezek nem arra valók, hogy egyszerre kinyittatván, beinvitálják a szeleket a hívek koponyáinak megvígasztalására, hanem a főajtó, az utcára nyíló tárva van a híveknek, a katedra felőli jobb ajtó szolgál a papság és diákság bebocsátására, a bal felőli zárva van, s annak a tornácát foglalják el a koldusok és göthösök; a katedra melletti ajtó pedig éppen el van rekesztve egy sor paddal. Máskor rendes időben itt szokott bóbiskolni az egyházfi, a halottbemondó, a bőrharang; ez alkalommal e pad le volt takarva fehér sávolyos abrosszal, s oda lőnek elhelyezve Ungvári uram és Katalin. A keresztapának a presbiterek padján szorítottak helyet.

Nagy susogás támadt az egész gyülekezetben, mikor ők bejöttek. Katalin olyan volt, mint egy eleven szent.

A papok is helyükre kerültek, a katedrával folytatólag összekötött padon.

Az Úrvacsora-osztó nagy asztal le volt terítve hímzett aranysújtásos selyemtakaróval. Mindenki tudta és sugdosta egymásnak, hogy az alatt a selyemtakaró alatt van az Ungvári uram ajándéka, nagy aranybillikom, amelyből fogják ma szolgáltatni a Krisztus vérét jelképező bort a híveknek.

A bevezető éneknél az egyházfi megutasítá a gondjaira bízott apát és leányát, hogy ők ne álljanak föl, miként a többi sokaság ennél a versnél: „Itt megállunk nagy örömmel”, mivelhogy nekik ebben az örömben még most semmi részük nincsen. Ellenben a következő zsoltárt együtt énekelhetik a többiekkel. Ha tudják.

Minden ember azt leste, várta, vajon a görög leánya kinyitja-e a száját a „Te szentidnek gyülekezetiben”.

Ugyan fölnyitotta! Hiszen kálvinista iskolába járt gyermekkorában. Ismerte a zsoltárokat.

Amikor rákezdték: „Oh, mely boldog az oly ember éltében, Akit az Isten bévett kegyelmében.” Azok a nagy égbe néző szemei, azok a csendes áhitatra felnyílt ajkai milyen szépen magyarázták a zsolozsma értelmét! – „És megbocsátá minden bűneit, És béfedezte minden vétkeit.” Hogy hajtá le a fejét, hogy tette a két kezét a keblére; mintha neki volnának a legtöbb megbocsátani való vétkei. Itt aztán egyszerre magasra csap fel a szent melódia: „Boldog, akinek ő nagy hamissága, Istentől nincs néki tulajdonítva! És kinek csalárdság nincs szívében, Tettetés nélkül jár életében!” Láthatta mindenki, hogy teltek meg a szemei könnyekkel, igazi könnyekkel, s aki csak látta, mind tanúságot tehetett felőle, hogy ebben a szívben nem volt csalárdság soha, nem lesz tettetés soha!

Az ének után következett a püspök prédikációja. Főtisztelendő uram ezt a textust választotta: „Nagyobb öröm vagyon az egekben egy megtért tévelygő fölött, hogysem mint kilencvenkilenc igazakon, akik soha nem hibáztanak vala.” Ez a beszéd is remeke volt a homilétikának, s egészen a mai ünnepség ténorához illett. A presbiterium helyeslőleg bólogatott rá a fejével.

Most következett azután az ünnepség legérdekesebb része: az áttérők felavatása. Soha nem látott eset.

A keresztapa felállt a helyéből, s odament a padhoz, ahol a pártfogoltjai ültek; jobb felől az apának a kezét vette karjai alá, bal felől a leányét, úgy vezette őket a szentély elé. (Mert szentélynek nevezik azt, ahol a sakramentomok állnak.)

A protestánsok csak két sakramentomot ismernek: a keresztséget és az Úrvacsoráját.

De nem a keresztelő medence elé vezette őket, hanem az Úrvacsorája asztalához.

Azalatt a papi padokból előjött a szuperintendens és a második prédikátor, akik feltakarták félig az asztalra borított selyemabroszt, úgyhogy előtűnt az alatta levő ezüst borkancsó, az aranyozott kehely, a színarany billikom, s a nagy ezüsttál, vékonyra szeletelt kenyér halmazával.

Itt egy igen szép tanítást mondott a főtisztelendő úr az új hívekhez, amire következett azoknak az eskütétele.

Bizony abból, amit Ungvári uram az előtte felolvasott szöveg után elmotyogott, nemigen hallhattak semmit; de annál jobban megérthette az egész gyülekezet, amit Katalin szép csengő hangon Isten és emberek elé hangoztatott.

„Esküszöm az élő Istenre és a Szentháromságra, hogy hitemhez, a helvét hitvallású református hithez; – hazámhoz, Magyarországhoz és annak fejedelméhez s az én befogadó városomhoz holtomig hű leszek; tőlük soha semmi kecsegtetés, semmi harag miatt el nem szakadok, ellenük nem fordulok; de velük együtt élek, amíg élek, jóban, rosszban, örömben, bánatban, dicsőségben és megaláztatásban: Isten engem úgy segéljen! Amen!”

Mint a tengerzúgás, úgy hangzott a gyülekezet helyeslő mormolása e hangos eskü után, s ha vége lett volna e jelenéssel a nagy ünnepségnek, bíz az egész gyülekezet elkísérte volna hazáig az új híveket, akiket most már az első padokba ültettek.

A főtisztelendő úr az áttérő híveinek emléket is ajándékozott. Két képet. Ilyenek is tiszteltetnek a protestánsoknál. Luther Márton és Kálvinus János arcképei. Az arcok természetesek. Hanem a tógáik, amikbe az alakok öltöztetve vannak, a három hitágazatot képviselik: a miatyánkot, a hiszekegyet és a tízparancsolatot. Minden ráncvetés ezeknek a betűsorából van összeállítva. Remek munka! Elülhet mellette minden Rafael és Correggio. Ezeket fogják majd Ungvári uram szobájában a régi görög szentek helyébe a falra akasztani.

Az Úrvacsorája-osztás az új hívekkel kezdődött. Ez nagy kitüntetés volt. Máskor fürmender uram volt az első, akinél a kenyér megtöretett, minthogy ő volt az eklézsia kurátora.

Ez a szent szertartás jó sokáig eltart; ezekre megy a hívek száma, akik áhítják a malasztot; mindenkinek részesülnie kell a kenyérben és borban: elébb a férfiaknak, azután az asszonyszemélyeknek, leányzóknak osztatik az. A kancsó többször kiürül, és újra megtöltetik. A kuruc huszárok hozzájárulása után gyorsabban kiürül.

Az Úrvacsorája után pedig minden lélek újra visszaül a szokott helyére, s tovább áhitatoskodik. Akinek jó bundája van, az belehúzza a fejét és szundikál.

Gyarmathy professzor uram ezalatt hangoztatja csendes szóval a zsidók nyomorgattatásáról szóló részét a Mózes öt könyvének. Végre azok is csak átjutnak száraz lábbal a Veres tengeren. Aztán következik az égből hulló manna. Az lenne nekünk jó! – fohászkodik a civis. No, meg a fürjek, Az meg nekünk volna jó! – elmélkedik a kuruc. Egyszer aztán vége szakad az Úrvacsorájának: mindenki részesült benne; a nyomorékoknak, vakoknak, sántáknak a papok helyükbe viszik a kenyeret és a kelyhet úgy részesítik a malasztban; végre maga a két pap nyújtja egymásnak a szent jelvényeket, s ezzel végződik a kálvinista ünnep. Gyarmathy uram becsapja a bibliát, s hozzákezd a mindent bekoronázó „úr imájához”: Mi atyánk, ki vagy a mennyekben.

E magasztos befejezés után következnek a magánügyek ugyanazon előadó szavaival. Sós Bálint atyánkfia súlyos betegségben szenved, imádkozzunk a meggyógyulásáért. Imádkoznak. Végre a hirdetésekre kerül a sor: legutolsó helyen hangzik Baranyi Miklós eljegyzése Ungvári Katalinnal.

Hűh, micsoda konfúzió támad erre a gyülekezetben! Senki sem tudja visszatartani ajkain a csodálkozás hangját. Sőt, vannak, akik szörnyűködnek.

Hát ezért az áttérés! Szörnyű az eset!

Ki hitte volna, hogy ilyesmi megtörténhetik Debrecen városában?

A contrascriba a diákok karzatján átkiabál a kántus prézeshez, mire az új zsoltárszámokat rak ki a fekete táblára, s arra megzendül a diákok karzatán az ünnepvégző zsoltár:

Öröködbe uram pogányok jöttek,
És szent templomodat megfertőztették!

Ez világos célzás a most áttért görögre és a leányára. Az ő megszégyenítésükre éneklik most ezt a zsoltárt.

De megjárták vele.

Az átelleni karzaton az az ötven kuruc vitéz nyomban rárivallta egyszerre azt a másik zsoltárt: „Perelj uram perlőimmel, Harcolj én ellenségimmel!” Ki eszelte föl ezeket erre? Ki látta el előre tanáccsal? Talán Gyarmathy uram? Meglehet. S annak az ötven férfinak a falrengető kardala magával ragadta az egész gyülekezetet. Velük énekelt mindenki: „Te paizsodat ragadd elő, Én segedelmemre állj elő, Dárdádat nyújtsd ki kezeddel, Ellenségimet kergesd el!” Ez a zsoltár elnyomta azt a másikat ott a diákkarzaton. Azok is elpudeálták magukat, s a végsorokat már csak a contrascriba maga rikácsolta éles hamis hangjával.

A jobb érzés győzött.

Óh, a nép szíve mindig igaz. A nép mindig az üldözöttnek foga pártját.

Így végződött a nevezetes ünnep.

Egynéhány hang hallatszott csak az asszonyi padok sorából: „soha! soha!”