IX. Asszonyok harca

Nem maradt ez abba!

Az egész város fel volt kavarodva. Minden háznál arról beszéltek, hogy a Baranyi Miklós kihirdette magát az Ungvári Katalinnal. Nagy eset volt ez

A fürmender házát majd fölvetette a hangos zokogás.

– Ezt nem hagyjuk abba! – kiáltának az asszonyok.

A fürmender is tüzelte őket. Kánonokat idézett, amik impedimentumot szolgáltatnak.

Alig tették le a kanalat, a két asszony teljes fegyverzetébe öltözött, s együtt sietének fel, vészjósló, tarajos fejkötőkkel felbúbozva, a lábasházhoz, ahol Miklós szállva volt.

Ott találták meg az asztalnál mind a hármat: Ungvárit, Katalint és Miklóst.

A berontásnál Feketéné asszony egyenesen odaborult a fia nyakába, keserves zokogással: „Mit tettél, mit akarsz elkövetni szegény, szerencsétlen gyermekem? Óh, bár inkább a koporsóban látnálak kiterítve, minthogy ezt megértem.” – Miklós meg volt némulva.

– Jobb lesz, ha leülnek kegyelmetek – szólalt meg Katalin, jól tudva, hogy a feleselésnél jobb, ha asszony veszi át a szót asszony ellen, mint az ügyefogyott férfi. – Ne beszéljünk olyan hangosan, hogy az utcán is meghallják.

– Nekem csak a fiamhoz van szavam: a leányasszonyhoz semmi közöm.

– No hát mi szava van anyámasszonynak hozzám? – szólalt meg Miklós.

– Ez a te rettenetes elhatározásod.

– Mi benne a rettenetes?

– Hiszen gyermek vagy még. A nyírbíró lánya kell még neked¹, nem feleség, hisz még ki sem nőtted a termeted.

Katalin megfelelt rá:

– Ha a lába alá fogja tenni az elnyert méltóságát, mindjárt egy fejjel magasabb lesz.

– Fel van vágva a nyelved, azt tudom. Fogd meg a lepcsest!

– Amivel vágnak, azzal hárítok.

Feketéné asszony büszkén felfújta magát.

– Mit gondolsz, fiam! Te, egy Baranyi! akinek minden őse nemesi családdal házasodott össze, most a te dicső családfádat meg akarod rontani egy alacsony származású ággal.

– Ellentmondok – szólt közbe Katalin. – Az én apám is nemességet kapott Budavára visszavívásánál.

– Gabonaszállításért! – kiáltá közbe mérgesen Krisztina néni.

– No hát gabonaszállításért. Az is hazafiúi érdem.

– Kitől kapta! – heveskedék a fürmenderné. – A német császártól, Lipóttól.

– Hát Debrecen városának nem Lipót király adta-e a címerét, mikor királyi várossá emelte? Hát Baranyi Bernát, a família megalapítója nem Ferdinándtól kapta-e a nemességet, akinek főkamarása volt? Vagyunk olyan nemesek, mint kegyelmetek; talán a szívünkben még jobbak; mi csak mindig adtunk a hazának, sohse kértünk tőle.

– Veled nem nyelvelek, a fiamhoz beszélek. Gondold meg, magzatom, micsoda rossz lépés, amire vetemedni készülsz; katonasorsban vagy, hadviselés a te dolgod. Ma itt vagy, holnap amott. Fiatal feleséget hogy hagysz majd magára?

– Nem fog magamra hagyni! – felelt rá Katalin. – Vele megyek minden viszontagságokba, tűröm a nyomort, a szenvedést, amit a hadiszerencse a fejemre mér; táplálom, ápolom, ha megsebesül, soha el nem hagyom.

– Fiatal az asszony, görög vér van benne; mikor távol leszel, megcsal és elárul.

Katalin e szónál most már egészen tűzbe jött.

– Bizony mondom, hogy a hűséget tovább megtartom, mint ahogy mások szokták, s az uram halálhíre után tizednapra nem adom a kezem az első kérőnek.

Ez már igazán hétágú mennykő volt. A két ellenséges asszony csak tátogni tudott, de nem válaszolni. Nagyon odatalált ez a mondás az elevenre.

Fürmenderné asszony fordított a taktikán. Most már a törvényes állásponton igyekezett magát megfészkelni.

– Gondold meg, jó fiam, hogy még nagykorú sem vagy, s kánonaink szerint a reformátusoknál a házasságkötéshez megkívántatik a szülők beleegyezése.

– Tudom azt. S hogy jól meggondoltam a dolgot, majd bebizonyítom.

Azzal a kardjához csatolt tarsolyához nyúlt, s annak a rejtekéből elővett egy kis bőrbe kötött imádságoskönyvet, olyan parányi, kis könyv volt az, hogy az ember markában eltakarhatta. Írva voltak benne az imádságok megfakult betűkkel. Ennek a belső lapjára volt írva valami friss tintával: „Én, nemes Baranyi András, hagyom ezen imádságoskönyvemet az én kedves fiamnak, Miklósnak, azzal a szándékkal, hogy ha megházasodni készül, ezt adja jegyajándékul az ő mátkájának, akivel való házasságához, bárki legyen is az, csak tisztességes hajadon legyen, atyai beleegyezésemmel járulok.”

Két tanú is volt aláírva.

– Itt van az atyám beleegyezése. – Miklós csak úgy, a kezében tartva, mutatta meg a kis imakönyvet az anyjának. Az egészen elhűlt ennek a láttára.

– De én nem adom a beleegyezésemet.

– Kegyelmednek pedig semmi beleszólója az én dolgaimba többé. Kegyelmed újból férjhez ment, s azzal eldobta magától a fölöttem való anyai jussát. Menjen kegyelmed szépen haza az új férjéhez, aki nekem nem apám, s éljen békességgel. Ez utolsó szavunk egymással; s ezzel punktum.

Most a másik asszony szólalt meg: a Fekete Krisztina. Éles, rikácsoló hangja volt, mint a saskeselyűnek.

– De még hátra van a porzó a punktum után, édes gyermekcséim. Ebben az apai beleegyezésben az foglaltatik, hogy „tisztességes hajadon legyen”. Még ehhez szó férhet.

Katalin haraggal ugrott föl helyéről, s olyan közel lépett Krisztinához, hogy a forró lehelete érte az arcát.

– S meri kegyelmed azt állítani, hogy ehhez szó férhet? Tud kegyelmed egy makulányi vádat, ami engemet megszégyenít? Mondja ki!

– Három esztendeig voltam mostohaanyád.

– Igazi mostoha! Soha egy jó szót nem adott. Szidott, ütött, gyalázkodott; elzárt, koplaltatott.

– Megérdemelted. Rossz gyermek voltál.

– Nem igaz! Kegyelmed volt a kegyetlen. Az apám azért vált el kegyelmedtől, mert nem tudta eltűrni a szívtelenségét.

– Céda voltál! Amikor a vörös dragonyosok az utcán végigmasíroztak, az ablakba álltál, nekik köszöngettél.

– Kegyelmed tette azt, nem én. Engemet megfojtással fenyegetett, ha az apámnak elmondom, amin rajtakaptam. Én nem mentem táncolni a Nagyerdőre, ahová magával hívogatott.

– Hallgass, te hárpia! Majd bekötöm én a te koszorúdat.

Ennek a kínos jelenetnek Ungvári Mihály uram vetett véget.

Felugrott a karszékéből; odarohant a falhoz, ahová Luther Márton és Kálvinus János szimbolisztikus képei voltak felakasztva, s mintha azok is a hajdan itt függött szentek képei volnának, odatapasztá rájuk a két tenyerét, elcsukló hangon könyörögve hozzájuk:

– Óh, te szent Luther Márton, te szent Kálvinus János, segíts mirajtunk, nyomorult híveiden!

Ez a fordulat pedig olyan tréfás hangulatot keltett, hogy előbb Miklós kezdett el nevetni, róla elragadt Katalinra, aztán Feketéné asszonyom is elkacagta magát; végre Krisztina néni is befogta a száját, hogy a kuncogását eltakarja; olyan nevetni való volt a szegény kálvinistává lett görög apó, aki maga sír, és az új szentekhez könyörög e rettentő szorongattatásában.

Nem, édes Ungvári Mihály uram! Luther Márton, Kálvinus János ugyan hatalmas alakok, s ha valakinek vitája van a földi fejedelmekkel vagy az egyháziakkal, püspökökkel; magával a pápával, abban ők bizonyára segélyére sietnek; de akinek a veszedelme asszonyi éles nyelvektől származik, annak a segítségére nem tudnak előállani se Luther Márton, se Kálvinus János; örülnek, ha maguk békében lehetnek.

…Erre az Ilona szolgáló (az ajtóban figyelmeskedvén) hallva, hogy a perpatvar nevetésre válik, idején valónak találta behozni a tálcán a feketekávét. – Az már aztán a világ rendes sora, hogy a feketekávéhoz a látogató nőket meg kell invitálni. Katalin is így tett. „Tessék anyámasszonyék.” (Ez mind a kettőnek szólt: az egyiknek plusquamperfectumban, a másiknak futurumban.) Azok el is fogadták, az asztalhoz telepedtek, s aztán a jó mokka mellett, aminőt csak Ungvárinál és a török császárnál isznak, kedélyesen megszólták bíróné asszonyom dudoros rekliujjait és bufándlis rázsaszoknyáját. Fegyverszünetet tartottak.