X. Unalmas dolgok

Bíz ezek unalmasak. De hát a mélyen tisztelt olvasónak be kell őket venni, hogy megértse és lehetségesnek találja a történendőket. Olyasféle ez, mint mikor a klasszikusok, a remekírók egy tájékot apróra lefestenek, hogy a szereplők jobban kitűnjenek benne. Ez is afféle tájék: staffázs.

Legelőször is pörbe kell szállnom a törvényhozókkal, világiakkal úgy, mint egyháziakkal.

Micsoda képtelenség volt (és ma is az) az a két hétre szabott kihirdetése egy megkötendő házassági frigynek. Három vasárnapi kihirdetés a templomban, két heti kifüggesztés a polgári házasságnál a községházán? Hát mire jó ez? Arra, hogy e két hét alatt az eljegyzett házasulandó jegyeseket egymástól elszólják. Elhagyott szerető, elkeserült vetélytárs, dölyfös rokonság, rossznyelvű rágalmazó két heti időt nyer vőlegényt, menyasszonyt földig legyalázni, egymástól elidegeníteni. Azoknak, hogy a paradicsomba eljuthassanak, elébb a purgatóriumon kell keresztülgázolniok – ha meg nem szöknek.

Igaz; hogy a törvényes gyakorlat ennek a keserves állapotnak meghozta az orvoslását: a püspöki (polgármesteri) diszpenzációt a kihirdetés alól. Ma bejelentik az eljegyzést a párok, és holnap egybekelnek. Ez áll az előkelőkre nézve. De hát ami előnyben részesülnek az előkelőek, miért nem terjeszti ki azt a törvény az egész társadalomra? Miért kell a szegény embernek vagy a kipécézettnek csak a maleficiumát szenvedni a házassági törvénynek?

Történetünk idejében pedig a dispenzáció a kálvinistáknál nem is volt szokásban: A puritán erkölcs nem tűrt kedvezményeket.

A kálvinista pap az volt Debrecenben, ami a pápa Rómában. Úr a lelkek fölött.

Nem tudnám én azt se szebben, se jobban elmondani, hogy mi a kálvinista pap, mint ahogy azt megírta tudós Szűcs István a maga emlékirataiban. Szó szerint így hangzik:

A pap hivatala nem szorítkozik az egyház falai közé: Ő kapcsolatban áll a polgári társaság minden osztályával. Azon első perctől fogva, melyben a szónoki székbe lépett, azon végsőkig, melyben fáradt szeme az utolsó álomra lehunyt, nincs pillanat, melyben vigasztaló szavát hallgatóitól elvonhatná. Ő mondja el a keresztség alkalmával az újonszületett felett az első áldást. Az ő lelki tanításai közben növekedik ifjúvá a gyermek, ő adja a szerető párra áldását, ő békíti ki az egyenetlenkedő házasfeleket, vigasztalja a sors csapásai miatt csüggedező szívűeket, ő enyhíti a kedves halottjuk felett siránkozók keservét. És mindezen fönséges kötelességek teljesítéséért milyen szerény a jutalom. Sem rang, sem hivatalához köttetett nagy vagyon nem kecsegteti őtet nehéz pályájára. Az államnak legfontosabb szolgálatokat teszi, de attól semmi fizetést nem húz. Hallgatói önkénytes adakozásából tarja fenn magát és családját; egyszerűség és takarékosság a jelszava. S mind ezek mellett még a tudományos pályán is kell szellemi tehetségeit érvényesíteni. A kálvinista pap képviseli Magyarországon az irodalmat. A professzorok is mind papok.

Még abban az időben a papmarasztalás is gyakorlatban volt a kálvinistáknál. Új kenyér előtti vasárnapon határozott a gyülekezet, hogy a jövő esztendőre megtartja-e a lelkipásztorát. Ez ugyan jobbadán csak formaság volt; hogyne tartották volna meg? De bizony volt rá eset, hogy használatába vették a jogukat.¹

A mostani püspök valóságos előképe volt a puritán egyházfőnek. Szigorú bírája volt a tiszta erkölcsnek. Megtette azt, hogy ha egy botrányos életű fehérszemély belépett a templomba, megállt a prédikáció közepén, s nevén szólítva a vétkes nőt, kiutasítá a hívek gyülekezetéből. Minden intézkedésében követte Kálvinus János aszkétai ridegségét: megtiltotta a karácsony éjféli összegyülekezést a templomban, a lövöldözést Szilveszter estéjén meg a babonás ólomöntést, a péntek napi böjtölést s az ádventi betlehemjárást, a ritmusokat, ekhós verseket danoló diákok kápsálását, a Jeremiás siralmainak éneklését, a passió-játékokat a nagyhéten, s különösen a halottak feletti éneklést végig az utcákon s a fölöttük tartott dorbézoló torokat és énekkel virrasztást, ezt pedig mind meg kellett tartani pénzbírság, börtön és eklézsiakövetés terhe alatt.

Papi tekintélyét növelte az, hogy a keleti nyelveket ismerte, elannyira, hogy egy ünnepnapon zsidó nyelven tartott ájtatosságot a gyülekezet előtt. Ezt csinálják utána a más vallású papok! Azok csak diákul tudnak imádkozni.

S amit a püspök a katedráról kihirdetett, azt az elöljáróság szigorúan végrehajtani serénykedett.

Különösen nagy felügyelet volt a tízparancsolat azon pontjának megtartására, mely a bibliahívőt az alkorán követőjétől megkülönbözteti, mely tilalmazza a szerelem állati szabadságát; csak a hűséggel párosult szerelmet engedi meg. Mielőtt törvény lett volna, mint őserény származott le ez érzés. József elfut Potifárné ölelése elől, Ábrahám a pusztába űzi Hágárt, Sámson meglakolt Deliláért, magát a nagy zsoltáréneklő királyt a próféta átokkal sújtja, a Jehova megbünteti tilos szerelmi botlásáért. – Hogyne büntetné hát meg a debreceni magisztrátus.

„Akik ezen bűnben találtatnak, azoknak mindkét nemen levőknek a piacon hóhér által fejök levágassék.”

Hej, ha manapság is állna ez a törvény, de tönkremennének mind a kalaposok.

Jó szerencse, hogy mikor Mózes próféta lehozta a Sion hegyéről a tízparancsolat kőtábláit, az incselkedő Asmodái démon a hegyes körmével még egy tizenegyedik parancsolatot is odakarcolt a sima táblára, mely ekképpen hangzik: „Úgy tedd, hogy meg ne tudják.”

Ennek a tizenegyedik parancsolatnak az oltalma alatt aztán csak megélhettek a debreceni kalaposok is: ezelőtt kétszáz esztendővel is.

Annálfogva rettenetes vád volt valakire azt mondani, hogy vétkezett a szerelemben. Aki vádoltatott, annak a feje volt kockára téve. Az ilyen vádnak a régi debreceni krónikákban és törvényszéki jegyzőkönyvekben saját elnevezése van: „zavagy”.

Ez a szó nem található se Páriz-Pápayban, se Ballagiban, se Szinnyeiben. Ez debreceni szó. „Zavagy” az, ha egy nőről azt híresztelik, hogy tilos szerelembe esett. Ha a hiresztelő be tudja bizonyítani, hogy a zavagy igaz, a bűnös a törvényszék elé kerül. Ha még hajadon, talán megmenekül eklézsia követéssel, három fával megkoronáztatással, a városból kiseprűztetéssel; de ha férjes nő, a vérpadot bizony el nem ugorja.

Ellenben, ha a zavagy nem volt igaz; ha a pletykamondó nem bírja azt világosan bebizonyítani: akkor a rágalmazóra nagy, kegyetlen büntetés lett szabva, annak a „nyelve tőbül kivágassék!” Később a kegyetlen törvény annyiban szelídíttetett, hogy a nyelvkivágás helyett a hóhér lakatot csukjon a rágalmazó kihúzott nyelvére, s úgy vezesse végig az utcán a nép szeme láttára.

Ha ez manapság is divatban volna, de jól élnének a lakatcsinálók!

Debrecen szigorú törvényei nemcsak a becstelenség megtorlásáról gondoskodtak, hanem a becsület megvédéséről is.

S ezt a törvényt nem vették tréfára.

Ha egy nő megtudta, hogy őt valahol, társaságban, vétkes szerelemmel gyanúsították, sérelmét bíró elé vitte. S a debreceni bíró nem bízta az inkvizíciót a helybeli közegekre, akik részrehajlók lehetnek, hanem hozatott egy juratus tabulae regiae notariust, aki teljes hatalommal volt fölruházva mindenkit maga elé idézhetni és kivallatni. Az föltette a „puncta de utri”-t, s apróra kikérdezte a terhelő tanúkat. Amire a vádlott ismét a maga tanúit hallgattatá ki. Erre következett a tanúk szavahihetőségének megállapítása vagy lerontása. Minden egyes tanúnak az élete bírálat alá vétetett újabb tanúk kihallgatásával. Esztendőkig eltartott egy ilyen becsületkereső processzus.

Ezt jól tudták a Fekete-család férfiai és asszonyai, s azért ugyan őrizkedtek élőszóval gyanúsítani Katalint. Van annak másféle módja. Névtelen leveleket küldözni a vőlegénynek, amit az ajtója alatti hasadékon dugdosnak be: gyalázatos piktúrákat, fertelmes paszkvillokat lopni be a szekerébe, cipóba sütve; mikor felmetszi, csak akkor talál rá. Elvádolják abban a menyasszonyát minden ocsmány bűnnel, fajtalansággal; őt magát gúny tárgyává teszik; szarvakat festenek a homlokára; pólyás babát tesznek az ölébe, míg a menyasszonya hátul szamárfüleket csinál neki a két tenyerével; ördöngősnek, nyavalyatörősnek híresztelik a leányt: boszorkány, méregkeverő lesz belőle. Ez mind onnan kerül ki a contrascriba műhelyéből. Aztán még egy nemét az üldözésnek veszik alkalmazásba: az utcai éneklést. Éjente rázendítik a lábasház ablakai alatt a „diri diri dungót”, aminek a poétája múzsa helyett disznótól, kutyától vette az ihletését; cudar gúnydalokat énekelnek rüpők suhancok, akik aztán gyáván szaladnak szerteszét, ha az éji őr közelít. A békés civisek emiatt zúgolódnak is. Bíró uram már ki is doboltatta, hogy a gúnydalt az utcán hangoztatni nem szabad, amire egy újabb strófa lett a válasz! „Debrecenben kidobolták, hogy a dungót ne danolják. Csak azért is dungó!” – Vajon kik lehetnek ezek a vásott fickók? Hisz a contrascribának meg az esküdt diákoknak minden éjjel kötelességük végigvizitálni a korcsmákat, nem dőzsől-e ottan a florilegium valamely tagja? Mert a kollégiumból olyan könnyű éjszaka kiszökni. Vagy tán kecskére bízták a kertészkedést.

Baranyi Miklós lelkére mind nem hatottak ezek a cudarkodások. Ő ismerte jegyesét gyermekkora óta; tudta, hogy annak a szíve gyémánt: nem lehet azt megkarcolni.

Minden vasárnap megjelent személyesen a debreceni Nagytemplomban, szabadságot véve a brigadérostól, amit könnyen megkaphatott, s megvárta, amíg az eljegyzését kihirdették. A templomba és onnan vissza az ő kocsiján jött a menyasszonya az apjával. Néha hétközben is feljött Debrecenbe az ő menyasszonyához. Azért pontosan ellátta a tábori élelmezést. Bessenyey óbester levelei eléggé dícsérik az ügyességét.