XII. Nászéj a pásztorkunyhóban

Csak kívánni kell a menyasszonynak valami jót az égtől az esküvője előtt, bizonnyal megkapja. Katalin azt kívánta, hogy vajha küldene egy zivatart, mely őket bekergetné egy pásztorkunyhóba, s ott töltenék el a nászéjszakájukat. Ez a kívánsága szépen beteljesült. Amint a zeleméri pusztára érkeztek, beborult a nyugati láthatár; nagy sötétkék felhők tornyosodtak a kunhalmok fölött. Hajh, még tíz év előtt itt is állt egy helység, ahol a hírneves Zelemériek ősi kastélya, vendégszerető menedékkel fogadta a betérő utast. Az is elpusztult már, miként Zám; a kastély falai távol az országúttól feketéllenek betetőzetlenül, a faluhoz vezető út be van gyepesedve; az utolsó Zeleméri ott porlad valahol az iz-nikmidi sziklasírban száműzött fejedelme mellett; most ez is puszta, amit Debrecen városa a leányágtól fölvásárolt. Egy nagy legelő támadt belőle. Apró karámok, kútgémek vannak elszórva a pusztán. Gulya, ménes, juhnyáj, sertéskonda legel, turkál szerteszéjjel rajta. Miklós jól ismeri valamennyit. A juhász az országút garádján támaszkodik a botjára, üres pipáját szortyogtatva, nagy mozsár alakú karimátlan süvegén a rézből formált nagy D. V. betűket fitogtatva. (Ami nem azt jelenti ám, hogy „Dugd el, Vedd el”; hanem azt, hogy Debrecen városa.) Őt híven követi a birkanyája, akit összetart a hat komondor; de a kondásnak már kísérni kell a sertéscsordáját, mert az a tocsogóst keresi, s neki nem szabad kutyát tartani, mert azt a disznók széttépik. A csikósnak is nagy dolga van a ménes terelgetésével: néha vitája is támad tolvaj lókötővel, éhes farkassal. Legnagyobb úr, legelőkelőbb a pásztorok között a gulyás. A többinek mind szurtos dobos kunyhója van, mellette nádcserény vagy szélfogó, de a gulyásnak szép vályogból épült karám jutott, ajtóval, ablakkal ellátva; nagy, messze kiugró eresszel, melynek tálaspolcán van elrakva a kenyér és elemózsia, alatta a falóca a bundával, a gazda éjjeli nyughelye. Az ablakában még egy muskátli is zöldül, citromszagú csipkés levelekkel. Az asszony virága, aki benn a városban lakik, s csak vasárnap jár ki az urához, akkor hozza ki neki az egész hétre való ecetest. Az asszony szolgálatban áll: pénzt keres.

A karám mellett van a vasaló. Ez a pásztorembernek a konyhája: kerek, kunyhóforma, felül nyitott nádsövényzet, a feneke égetett téglával kirakva, közepén a tűzhely, amellett a forgatható szolgafa, melynek a keresztjére a bográcsot ráakasztják, s az alá tüzet raknak. Tüzelőszer a halomba hordott árvatrágya; ez a szarvasmarha-csordának a tőzege, amit a mezőn összeszedni a taligás hivatala. Taligás a gyereklegényke, akinek még a bojtár is parancsol. Ennek a dolga a vasalóban megfőzni az ételt, s aztán a távol legeltető bojtárok számára elhordani taligán a bográcsban.

Hátul a karám mögött látható a szárnyék, a nyitott deszkaszín, nádtetővel, ahova a fejésre való teheneket reggel bevezetik, meg az olyan gonosz indulatúakat, akik a borjaikat elrúgják, szoptatni nem akarják.

Egy dombos tatárszálláson telepednek meg a karám mellett a borjas tehenek vezérbikáikkal; olyan az, mint egy erdő csupa görbe szarvakból.

– Szembe jön ránk a zivatar – mondá Miklós a feleségének (most már feleség volt) –, azon kell iparkodnunk, hogy elérjük a gulyáskarámot, mielőtt a zegernyezápor a nyakunkba szakad.

Azzal a kocsist leszállította a bakról, maga vette át a gyeplüt, odaültetve maga mellé a feleségét, s lekanyarodott az országút töltéséről a gyepre. Mert nagy tudomány az! A gyepen hajtani. Kitalálni, hol van jó átjáró az ereken, vadvizeken, merre kell kikerülni a süppedékes csincsést, a szikes tömpölyöket; a baktató kocsisnak a dolga megkapni a lőcs végét, ha a szekér dűlőnek indul.

A sötét felhők pedig nagy hirtelen eltakarják az alkonyodó napot, a táj elsötétül, csak a távol lobogó villámok mutatják a járható síkot.

– Nem félsz-e? – kérdi Miklós a kedvesétől.

– Hogy félnék, mikor veled vagyok?

A mennydörgés egyre közeledett, az ég körös-körül beborult, sötét lett. A zivatar sötétjében nehéz a nagy pusztán el nem tévedni a járatlan idegennek.

Miklósnak egy hang ütötte meg a fülét: a mennykövek csattogása közben az ostordurrogás. Karikás ostor pattogás. Nem sokára kutyaugatás is hangzott közbe.

A villámlobogásnál kitűnt egy-egy pillanatra egy közelgő lovasnak az alakja.

Messziről elkezdett kiabálni, mikor közelebb ért. Két kuvaszkutya szaladt előtte, akik hamarább értek a kocsihoz, s a lovak fejéhez ugrálva, kiabáltak fel a maguk nyelvén, hogy no csak erre tartsatok, ti gyávák, s azután mutatták az utat.

Nyomban odaérkezett a lovas is. A gulyásbojtár volt.

Szép jó estét kívánt a kocsin ülőknek, s azzal megfordította a lovát.

– No, csak énutánam jöjjenek a szekérrel; itt van már a karám.

Akkor aztán rendén ment a haladás. A lovas legény sötétben is ismeri az utat. Gyöngyen levezette az eltévedt utasokat mindenféle tekervényes úton egész a karámig. Megelőzték a zivatart, a legelső kövér záporcseppek akkor kezdtek el kopogni a kocsi bőrernyőjén, amikor Miklós lesegítette az ülésből Katalint.

A számadógulyás, kifordított bundájában ott állt a karám eresze alatt, s egy tökkolopból készült lámpást tartott maga elé, hogy az érkezők elé világítson. A kobaknak két szeme és szája volt vágva, azokon keresztül világított.

– Áldás, békesség! Gazduram! Kell-e vendég?

A számadógulyás majd kiejtette a kezéből a töklámpást, mikor az érkezőkre ráismert.

– Jehova szent Isten! – kiálta fel. – A tekintetes komisszárius úr meg a felesége van itt!

– Szívesen látnak-e? – kérdezé Katalin.

– Magam vagyok itthon a karámban; a Sárám bennmaradt a városban a mai szent vasárnapon; azt mondta, hogy a tekintetes úr lakodalma lesz ma.

– Hát hiszen meg is volt.

– De nekem a Sára azt mondta, hogy ő nagy kanállal eszik ma; neki is része lesz a lakodalomban.

– Ha mondta, jól mondta, a kegyelmed felesége az én legkedvesebb munkásnőm; ő vezeti az egész szapulást. A mai lakodalomnál ő fog az asztalfőn ülni. Nem lesz ott más vendég, mint az én hűséges munkásnőim, kedves leányzóim. Mi pedig itt tartjuk meg a menyegzőnket a kegyelmed karámjában.

A gulyás egyet rántott vállával a subáján:

– Hozta Isten nálunk. Ami a szegénységünktől kitelik. Tessék beljebb kerülni!

Azzal betuszkolta becses vendégeit a karám belsejébe: foglaljanak helyet, amíg ő a házigazdai tisztségét elvégzi. Azzal kiadta a parancsolatot a taligásgyereknek, hogy frissen készítse el a „tésztás kását”, füstölt szalonnával; ő maga a kamrába ment, ahol a bojtárok gúnyái álltak, s ott friss bálmost csinált. Minden elkészült nagy hamarosan.

A karám egyetlen szobáját a tökkolop-mécses világítá be. Volt abban egy szalmaágy, gubapokróc-takaróval, vánkos gyanánt egy hosszú szőrű birkabőrrel; aztán egy keresztlábú asztal meg egy tulipános láda; az is jó volt ülőhelynek; ajtó sarkára akasztva a törülközőkendő; de az egész odút beillatozta a falra akasztott friss levendula és borsos menta, csomóba kötözve.

Hát ilyen lakás volt Katalinnak az álma.

A szalmaágyon ültek egymás mellett. Kéz a kézben. Odakünn hullott a zápor, jégesővel vegyest. A mennykő csapkodott jobbra-balra; rengett bele a föld, zörgött bele ajtó, ablak. Mind édes muzsika ez ahhoz képest, ami elől elmenekültek. Jégverés, mennydörgés csupa édes harmónia; a cikázó villám jó pajtás, a szélvész szeretett barátné azokhoz gondolva, kiktől elfutottak. S ez a kis kunyhó itt a világ közepe. Nem is az, hanem egy kis külön planéta, melyben nem lakik más, csak két boldog ember.

Bizony csak elkészült rövid idő alatt a menyegzői lakoma. Maga látott utána a számadógulyás.

Legelső fogás volt a cibereleves. Hogy készül? Tudjátok is ti, finnyás városi népek! Posajtott korpa leve tejföllel föleresztve, s benne harmatkása. Aki nem tudja, hogy mi a harmatkása? Annak minek mondjam? Valami jó az! Azután jön, bográcsban feltálalva, a tésztás kása pörkölt szalonnával. Az még csak valami, ami után az ember a tíz körmét leszopja. Végre a bálmos: az a koronája a lakomának. Nem értenek ahhoz a hercegi szakácsok. Aki egyszer ette, örökké a szájában van az íze. Minden ételhez kanál kell, a cinkanalak oda vannak nyelüknél fogva tűzve a karám nádfödelébe, s ha egyszer hébe-hóba több vendég érkezik, mint ahány a kanál, gyorsan tesznek róla. Az érben van békateknő elég (a hazai gyöngyház), azt odacsíptetik egy hasított végű fűzfavesszőbe, s kész a legmodálisabb kanál.

Katalin azt mondá, hogy soha életében ennél pompásabb lakomát nem evett végig, jól is lakott vele.

Kardos uram, a gazda, aztán letakarított mindent az asztalról, bográcsot, cseréptálat, csak egy kancsót tett fel az asztalra, tele savanyú íróval, éjszaka jó az, ha fölébred az ember. Azzal nyugodalmas jó éjszakát kívánt az ifjú házaspárnak.

Miklós arra kérte a gazdát, hogy vigye ki magával a tökkoloplámpást is, „úgy néz ránk, mint egy halálfej”.

– Hát félünk mink a halálfejtől? – mondá Katalin. – Hiszen nevet ránk. Inkább csak hagyja itt.

A szeméremérzet nem engedte, hogy sötétben hagyják az urával.

A gazda még egyszer nyugodalmas jó éjszakát kívánt, utasítást adott a vendégeinek, hogyan kell a fareteszt az ajtó elé tolni, hogy kívülről be ne nyithassanak, s maga kiment az eresz alatti lócáján aludni.

A tökkobak-lámpás azonban meggondolta magát, s maga is aludni ment, utolsót sercegvén a mécsbél; a halálfej szeret aludni.

De azért nem vette őket körül a sötétség: az éj világított. Az egyetlen ablakon át folyton lobogott a villám fénye; s azt kísérte égdörgés zenéje. Lehet-e ennél szebb barkarolája egy nászutazásnak? A zápor paskolja keményen a nádtetőt, a szél rázza az ingatag kunyhót. Milyen jó ilyenkor egymás keblére bújni.

Ha az ég haragszik, ugyan fél ilyenkor minden teremtett lélek és pára! Ugyan siet elhunyni minden indulat: harag, irigység, bosszúvágy, kapzsiság! Csak a szerelem nem fél: annak ez a dörgés nem Isten haragja, de Isten buzdítása. Most hull az égből az áldás; mostan szeressetek! Nézzétek, milyen szikrákat lövell alá az ég a földre! hátha egy ilyen szikrában száll alá egy új élet lelke?

Akik szeretnek, nem félnek Istentől. Hiszen osztoznak vele a teremtés titkában. Milyen új világ, milyen paradicsom nyílik meg előttük! Ezek az örök üdvösségből előre adott pillanatok. Csak ti dörögjetek, csak ti csapkodjatok, egek harsonái, fergeteg dobverői, erősebb azoknál egy csók csattanása. Az Úr keze takarja be a szeretőket, az Úr lehelete élteti szíveiket, az Úr szeme virraszt álmaik fölött.

A nászéj titkait ki tudná leírni! Hogy olvad össze két lélek egymásban, édes megsemmisüléssel. S az elenyészéssel együtt megismeri a föltámadás titkát.

A felhők is belenyugosznak már a halandók boldogságába, s morogva távoznak odább – átengedve a nádi verébnek; aki szeret éjszaka fütyülni, hogy hangicsáljon az ablakuk alatt. A tücsök is elkezdett cirpelni a pestesben, fiókverebek csicseregtek a nádfödél között, egérke cincogott a sarokban: olyan jó altató valamennyi.

Csak a piros hajnal ébreszté fel őket édes álmaikból, s az ilyen álomnak ébren folytatása még édesebb.

Tiszta derült már az égbolt. Ezer meg ezer pacsirta éneke zeng odafenn a tiszta légben.

Katalin fölkelt a nyoszolyáról, kinyitotta az ablakot; hadd jöjjön be a zápor után virágillatos, fűszeres levegő, s aztán visszatért a kedveséhez, lecsókolva annak a szemeit.

– Alhatol még. Nem jött fel a nap.

Csak hajnallik. Még a gulya is mind pihen és kérődzik.

Majd ha kivillanik az első napsugár a mátai halmok mögül, be lesz az jelentve. Kétezer borjas tehén egyszerre csülökre kap, s bőgve hívogatja ki-ki a maga borját. Ez aztán az ébresztő kardal! Odáig még lophatják a paradicsomot, akiknek az Istentől megnyittatott.

Jól van, jól van: de mit szól ehhez Kálvinus János, de mit szól a püspök, sőt maga a fürmender, hogy az ő szigorú interdiktumokat a vasárnapi szívbeli böjtölésről ily módon fumigálták a pásztorgunyhóban?

Majd megkapjuk erről a hírmondást, ha egy kicsit várunk.

Addig legyen áldás, békesség a nádfödél alatt!