|
IV. A nagy katasztrófa
Így maradt az arcképen a bal kéz művészi kidolgozás
nélkül.
Katalin megparancsolta az Ilona szolgálónak, hogy ezt a
festőt soha többet az ő színe elé ne bocsássa, és tőle semmiféle
izenetet vagy levelet neki át ne adjon. Az urának azonban nem panaszolta el a
nagy sérelmet, ami rajta esett; hogy őneki a kezét megcsókolta egy idegen
ember. Jó oka volt az eltitkolásra. A két férfi ezen összeveszett volna. Miklós
is nagy vitéz, de a festő híres párbajhős. Ebből valami nagy
szerencsétlenség keveredne. Maradjon titokban, miért kidolgozatlan az arcképen
a bal kéz.
Egy vasárnap délután mégis megtörtént az, hogy az Ilona
leányzó az asszonyához belépve egy levelet nyújtott át neki, aminek címzésén Katalin
a festő kézírását ismerte föl. Minthogy tilalmat vetett rá, Katalin
efölött olyan haragba jött, hogy a levelet olvasatlan kétfelé szakítá s a
szolgálót úgy pofonvágta, hogy annak a fejéről lerepült a gyöngyös párta.
Az Ilona leány fölszedte a pártáját a földről, de az
alatt az egész arcából, a kígyózó szemöldökeiből, a lefelé forgatott
szemeiből, a görbített szájából ki lehetett venni a lelke gondolatját:
„Megállj, majd bekötöm én a te koszorúdat ezért a pofoncsapásért!”
E naptól fogva többször lehetett látni a patikában a
principális távolléte alatt, együtt suttogva, taplót főzve, a
patikáruslegényt, az Ilona szolgálót meg a fürmenderék Ádám diákját. Valami
méregkotyvalékot főztek.
Baranyi Miklós hosszabb időre elment a táborba (vagy
ki tudja hová?), Katalin egyedül volt otthon. Este lefekvéskor még
elővette azt a kis imádságos könyvet, amit kelengyéül kapott Miklóstól
menyasszony korában, s elolvasta belőle az Isten áldását váró asszonyok
imáját. Aztán nyugalomra hajtotta a fejét.
Éjféltájban éktelen nagy lárma riasztotta föl a háznál;
kiabáltak, ajtókat csapkodtak; a hálószobája ajtaját felszakították, s berohant
rajta goromba módon egy egész csoport. Elöl a fürmenderék Ádám diákja,
lámpással a kezében, nyomában a fürmenderné meg a Fekete Krisztina, azután két
városi drabant nagy fustélyokkal.
– Mit akarnak kegyelmetek itten? – kérdezé Katalin
elbámulva.
– A szeretődet keressük, akit ide hívattál,
elrejtettél; hova tetted? Add elő! – rikácsolt a hajdani mostoha.
– Isten legyen a tanúm, hogy semmiféle szeretőm nem
volt soha.
– Nincs tagadás! Itt van a kocsis, aki látta a házba
beosonni; itt van az Ilona leányzó, aki bevezette. Ők jelentették fel. A
patikáruslegény idejött hozzád!
– Keressék kegyelmetek; én tiszta vagyok tőle.
– No, fel is keressük!
Azzal nekiindultak a házkutatásnak. A puritán Debrecenben
fel volt arra jogosítva a hatóság, hogy tilalmas szerelmeskedés kinyomozására a
házakba betörjön, s a species factit konstatálja. A két fúria rohant
házvizsgálatot tartani lámpásokkal, fustélyokkal. Katalin azalatt hirtelen
felöltötte ruháit.
Nagy idő múlva szörnyű diadalommal robogtak
vissza Katalin szobájába, hozták a bűnöst. Rátaláltak a kamarában: ott ült
a kősón. Ez már bizonyos. Csak a vászonruhái voltak rajta.
Kétségtelen bűntanújel ez a patikáruslegény! Nincs mit tagadni rajta! Ez
nem jöhetett ide másért, mint az úrasszonnyal bűnt elkövetni.
A festő beszélni akart: az asszonyok befogták a
száját: „Egy szót se! Majd a bíró előtt! Semmi összebeszélés! Most mars az
áristomba!”
Azzal megfogták őket, és vitték erőhatalommal a
városházára. Ott bezárták a férfit a pincebörtönbe, az asszonyt pedig az
emeleten levő tömlöcbe, ami a vétkes asszonyok számára volt rendeltetve.
A valóság pedig az volt, hogy a patikáruslegényt az Ilona
szolgáló hívta magához, akivel régen jóban volt. És aztán bosszúból azért a
kapott pofoncsapásért ő árulkodott rá, izenetet küldve a kocsis által a
fürmenderékhez, hogy most tetten kaphatják az asszonyát. Valóságos kicsinált
komplott volt az egész, egy üldözött asszony megsemmisítésére.
|