|
VI. Tánc közben
A zenyei kastélyban nagy dáridó volt: a ház úrnője
Sándor Zsuzsánna tartotta a neve napját, amire messze földről
összegyülekeztek az atyafiak, ismerősök. Ilyenkor kitett magáért az
özvegy.
Dabóczy Marcsa vezette a konyhát és tálalást.
Máramaros-Szigetről hozatták le a híres orosz
trombitásokat muzsikálni. Szebenből szállították a kecskefaggyúgyertyákat
a szobák kivilágításához.
A bejáró ajtó fölött ragyogott egy transzparent, piros
betűkkel: „Vivat Susanna Sándor.” A rektor mesterműve.
Asztalbontás után következett a tánc. Elébb a férfiak
járták el a hajdani verbunkost, körben sorakozva, ami igen szép dobogós volt.
Azután következett a mazurka, a szilaj lengyel tánc, hatalmas lábdobogással, amiben
csak az a hiba, hogy egyszerre csak egy pár táncolhatja, addig az övé az egész
tánchelyiség, a többiek várnak, míg ők belefáradnak, a körülnyargalásba.
A magyar palotás már alkalmasabb, mert abban annyi pár
vehet részt, amennyi csak egymás mellett elfér. Van módja benne a férfinak
minden délcegségét, a nőnek minden csábító báját bemutatni, amíg a
trombitások fújják a nótát, s az öregek, akiknek már nem kell a tánc, danolják
hozzá a nótát: „Azt mondják, hogy nem illik a tánc a magyarnak; Nem, ha neki harisnyát
s félnadrágot varrnak. Illik gyöngyös pártához, kócsagtollas főhöz; illik
sarkantyús csizmához, pillangós cipőhöz.”
Hiába, csak most is legszebben járja a palotást a ház
asszonya, a szépséges Zsuzsanna; egyik kéz a másiknak adja. Vetélkednek a férfivendégek,
hogy ki vegye karjára.
De hát „ő” hol marad? A legtüzesebb táncos: a
Baranyi kapitány, aki annyiszor volt a szépasszony párja, akinek a kedvéért
hófúvatban is elszánkózott napi járóra, ha mulatni kellett. – Az bizony ott ül
valahol a szegletben, s egy fiatal lyánkával folytat suttogó beszédet. Halavány
arcú hajadon, aki szerény öltözete, leeresztett haja miatt még fiatalabbnak
látszik, mint amilyen valóban. A házi úrnő egyetlen leánya, Zsuzsika az.
Neki nem szabad a táncban részt venni. Tán a fiatalsága miatt? Vagy
egészségkímélésből. A legvalószínűbb ok az, hogy most még az anyja
akar táncolni: neki áll még a világ. S addig a leányának petrezselyemárulás
a dolga.
Baranyi Miklós azonban odaült a leány mellé, s
beszélgetett vele, amit az nagy figyelemmel hallgatott.
Egyszer aztán csak odalibben Zsuzsánna asszony nagy
szelesen, s megragadja Miklós karját.
– Ohó, úr uram! Az nem járja! Ellopni magát a táncból.
Jöjjön! Viszem!
S vitte magával a táncba, odadobva leányának
legyezőjét. Éppen azt a nótát húzták, hogy „Elmehetsz drága madár! Nem
kell nekem csapodár. Rút a leány, ha szeles: Talál, az aki keres.”
Egész kör képződött a táncolók körül: úgy bámulták
őket. Ilyen összeillő párt nem látni hét vármegyében. Ugyan ropják
azt a lejtőst, csípőre tett kézzel; majd meg derékon kapja a dalia
táncosnőjét, s körül megforgatja, mialatt az karját válla körül fonja.
Szemeik egymás szemébe mélyednek.
Egyszerre nagy zenebona támad; valami parasztasszony
rohant be a terembe, aki jobbra-balra taszigálva a fényes vendégeket, utat tör
magának a mindenkitől bámult táncoló párig, s azokat is, két durva öklével
kétfelé taszítja.
– Ki ez a félbolond?
Baranyi ráismer. Ez az ő cselédje, a Kardosné.
– Ne táncolj most, uram! – rikácsol az ünneprontó
asszony. – Elfogták a feleségedet; tömlöcbe vetették: halálra ítélték; a fejét
leüttetik hóhér által a piacon!
– Megőrült ez az asszony!
– Ha nekem nem hisz kegyelmed, olvassa el ezt a levelet,
Ungvári uram írta; lóhalálban járok vele kegyelmed után. S azzal odaadta a
pecsétes levelet Baranyi Miklósnak.
No de azt a táncot kellett volna aztán látni, amit
Baranyi Miklós elkövetett, amint ezt a levelet olvasta. Az emberevő vad
indiánok toporzékolnak így. A fejét ütötte az öklével. Ordított és zokogott:
Istent és ördögöt emlegetett; a levelet a fogaival tépte: „Embert ölök! Vérben
gázolok!” hörögte, aztán kirohant a táncos szobából, s kinn a tornácban ordítá
rekedt hangon: „A lovamat, a lovamat!” Kardosné utánaszaladt csitítva: „Itt az
Ungvári uram szekere; csak megkapatják a lovakat.” – „Arra én nem várok!
Nyergeljék föl a lovamat!”
A mulatságot keservesen fölzavarta ez az eset. Hallatlan,
sőt elhihetetlen volt ez széles e hazában. A pariparobogás kinn az udvaron
jelezé, s a kicsődült urak is hírül hozták, hogy Baranyi Miklós bizony
lóra kapott, s elvágtatott éjnek éjszakáján a sötét világba.
Táncolni ugyan már senkinek sem volt egy csepp kedve sem:
a muzsikusokat is kiküldték. Ellenben behívták a Kardosnét, asztalhoz ültették,
étellel, itallal ellátták; ami annak bizony jóleshetett, mert amióta
Debrecenből útra kelt, egy falat kevés, annyi sem ment le a torkán;
eközben elbeszéltették, hogy történt, mint történt az egész rémeset, amit
ő aprólékosan előadott, miközben sűrűen potyogtak a könnyei
a tányérjára; hogy az ő jó asszonyát, aki valóságos szent volt, a
gonoszakarói ily tőrbe ejtették, most még azt a drága szép fejét is le
fogják üttetni a piac közepén! Pedig ő tűzbe teszi érte a kezét, hogy
ártatlan.
Jó szerencse, hogy ott volt a megyei alispán úr, aki
megnyugtatá, hogy az a lefejezés nem megy ám olyan könnyen. A debreceni civis
magisztrátus ítélete előbb a megyei törvényszékre megy föl apellátába;
majd a sedria vizsgálja meg a bűnvádat, s az mondja ki a döntő
ítéletet.
– De mikor? – kérdezé a parasztasszony a maga paraszt
eszével.
– Hát a legközelebbi kvartális ülésen. A jövő
hónapban.
– Hát addig mi lesz az én szegény asszonyommal?
– Addig őrizet alatt marad a vádlottak börtönében.
– Hisz ez rosszabb lesz neki száz halálnál.
– Majd megszokja.
– De azt az én uram nem fogja engedni!
– Hát mit tehet ellene?
– Mit tehet? Mit tehet? Hát ahogy én ismerem Baranyi
Miklós uramat, az mindenre képes az ő szeretett feleségéért, felfordítja a
városházát, dudát csinál a bíró meg a fürmender bőréből, felgyújtja a
várost mind a négy szögletén; de a szerelmetes hitvestársát bakó kezébe jutni,
tömlöcbe megrohadni bizony nem engedi.
Olyan merész hangon beszélt a parasztasszony, hogy az úri
vendégseregnek a hideg borzongott végig a lúdbőrös testén. Akik ismerték
Baranyi Miklós hirtelen természetét, ugyan lehetőnek találták a fenyegetés
beváltását. Annyival inkább, hogy az elkövetett igazságtalanság mindenki
előtt világos volt.
Kardosné asszonyom nem is maradt az úri kastélyban
éjszakára; amint a lovakat megkapatták, befogatott, s nekiindult az útnak Debrecen
felé. „Megyek én! Ha gyújtogatni kell, magam is segítek benne.”
A fényes névünnepi mulatság igen szomorú tablóval
végződött. Minden embernek elveszett a jókedve. A közelebb lakó vendégek
befogattak, útra keltek éj idején; akik ott maradtak, szobáikba tértek. Sándor
Zsuzsánna egyedül maradt a leányával.
Mikor csak ketten voltak a belső szobájukban, az a
halavány madonnaarcú leányka megszólalt, reszkető fuvolahangon, azt a
kérdést intézve az édesmamájához;
– Ugyebár, anyácskám, ha a Baranyi Miklós úrnak a
feleségét lefejezik, akkor ő özvegy fog lenni?
Sándor Zsuzsánna nagyot bámult a leányára.
Erre „ő” nem gondolt!
|