VII. Őrült Lehetetlenségek

Mint a vad oroszlán rontott be Baranyi Miklós a mostohaatyja szobájába.

– Mit cselekedtek kegyelmetek az én asszonyommal? – ordította a fürmenderre.

Fekete uram hátra sem fordult az íróasztalától, ahol valami írással foglalkozott, csak úgy szólt hátra a vállán keresztül.

– Lassabban is beszélhetnénk talán.

– Én úgy beszélek, ahogy a torkomon kifér. Hol a feleségem?

– Jó helyen van. A városházában, az asszonyok számára fenntartott tömlöcben. Nincs semmiben fogyatkozása.

– Ki merte rátenni a kezét?

– Hát legelőször is kegyelmednek az édesanyja, azután meg a feleségének a mostohaanyja.

– Hogy mertek egy nemesi kúriára, egy Salva Guardiára betörni, egy nemesasszonyt elfogni a hazai törvények ellenére?

– Az emberi törvények felett állanak az isteni törvények, melyek a fajtalanságot megbüntetendőnek ítélik.

– Ki meri az én feleségemet fajtalansággal vádolni?

– A tanúk, kik rábizonyítanak.

– Mit bizonyítanak?

– Hogy a patikáruslegényt a házában találták.

– De nem vele együtt. Hogy odajárt hozzá, az én tudtommal és beleegyezésemmel történt. A feleségem arcképét festette, azért volt vele találkozása.

– Éjjel lepték meg a házában.

– Annak lehetett más oka. Hisz abban a házban több fehérszemély is lakik.

– Ne kívánja kegyelmed a valót megtudni, mert az nagyon fájni fog a szívének.

– Hát ha való és bebizonyított dolog, hogy az asszony megcsalt, akkor bocsássanak hozzá, hogy én magam legyek a bírája, s ha igaz a vád, bakója, Szent László király törvénye szerint.

– Az a törvény aboleáltatott.

– Akkor állítsanak szembe a csábítójával, hogy nemes lovag módjára karddal a kezemben álljak bosszút megsértett becsületemért.

– A duellum tiltva van a mi városunkban.

– Mennybéli Jehova! Hát mindenki számára van ebben a városban védelem, van törvény, csak a becsületes ember, az ártatlan számára nincsen! Tartsanak hát törvényt. Nekem is jogom van ott lenni a bíróság széke előtt. Hozzák ide a bűnnel vádlottakat, hívják be a terhelő tanúkat. Mondják szemébe a vétkes asszonynak, hogy vétekben találták!

– Azt mi semmiképpen nem tehetjük.

– Miért nem tehetik?

Fürmender uram nagy csűrés-csavarás után csak kinyögte a valót

– Azért, mert a patikáruslegény tegnapelőtt éjjel megszökött a börtönből.

Baranyi Miklós olyat ütött öklével az asztalra, hogy kalamáris, porzótartó mind táncra kerekedett tőle.

– Megszökött? A fővádlott? Akkor kendtek maguk szöktették meg! Kendtek, ebadta, kutyahitű farizeusai, azért, hogy az asszonyomat a mentségétől megfoszthassák, a gyalázatban elmarasztalhassák. Ti átkozott képmutató cudar filiszteusok! Hogy a pokol tüze emésszen el benneteket városostul!

Azzal elrohant, még az utcán is végigordítva manicheus átkozódásait.

És ezúttal bizony igaza volt Miklósnak. A piktort, a vádlottat világosan az elöljáróság szöktette meg; ahogy ezt a hivatalos okiratok bizonyítják.

Az ítélet közlése után az elfogott patikárus arra kérte a tömlöctartót, akinek becsületes neve Szűcs Gáspár, hogy véres halála előtt óhajtana Úrvacsorájában részesülni. Az ilyen kérés meg nem tagadható. Fürmender uram rögtön küldött hozzá egy teológust, aki történetesen az ő saját fia volt, az Ádám. – Ez pedig cinkostársa volt a patikáruslegénynek. Együtt főzték ki azt a tettenkapatási tervet; az egyik családi gyűlöletből, a másik az elutasított szerelmes bosszújából. A büntetés alóli kimenekülés is el volt köztük rendezve szépen.

Fekete Ádám közölte a porkolábbal a fürmender rendeletét, mely szerint az instans rabnak megengedtetik az Úrvacsorájának fölvétele, mégpedig nem a föld alatti börtönben, hanem a porkoláb saját lakásában. A fiatal exegetának bölcs belátására volt bízva meghatározni, az Úrvacsorájának tartozandóságait; amelyek állanak egy szép gyürkés debreceni cipóból, hozzátartozó elégséges bőrös pecsenyéből, egy füstölt ostyepkából és egy átalag tokaji máslásból, amennyi tudniillik négy embernek bőven elég; lévén a negyedik maga a porkoláb, becsületes Szűcs Gáspár uram, akinek e frugális vacsorához három arany nyomatott a markába. Beszállította mind e kellékeket Makainé asszonyom, a porkoláb gazdasszonya, egy szatyorban, akinek gyilkossággal vádolt ura volt az asztalnál a fölszolgáló inas, maga is rab.

Hogy ez az Úrvacsorája mennyire kielégítette a benne résztvevőket, annak bizonysága először a porkoláb maga, aki reggel tájon sem fiú, sem leány tudatával megáldott állapotban az asztal alatt találtatott; azután pedig az árestáns hűlt helye, aki az éjjel szépen kisétált a börtönből.

Üthették már másnap dobszóval a nyomát. Nempsovics János patikus nem volt már a világon sehol. A hírhedett festő a lengyel udvarhoz menekült, s igazi nevét fölvéve, ott festette remek arcképeit.

A porkolábot törvény elé vitték, konvinkálták, ráparancsoltak, hogy a megszökött rabot előállítsa, ellenben feje leüttessék,¹ de minekutána a porkoláb gratiam petit, negando, hogy a malefactorokkal nem consentiált, tőlük fizetést nem vett, annál fogva nem hallatik, hogy a feje vétetett volna, vagy hogy a szökni hagyott inkattust valaha előállította volna.

Baranyi Miklós futhatott a fejével a falakat áttörni.

Olyan volt a dolga, mint aki ólomtengerben úszik.

Hasztalan volt minden bizonyítás. Hogy a Nempsovics Jánosnak neveztetett gonosz lator a bebörtönöztetésétől kezdve folytonosan jól ellátott vendége volt a porkolábnak, hogy az maga dicsekedett a poroszlóinak a víg lakomákkal, amiket az ő szállásán folytattak estenkint. „Ha ti itt lettetek volna, ti is lakomázhattatok volna.” S mutogatta nekik a rabtól kapott aranyakat.²

A fővádlottat, a férfit, akinek a vallomása az asszonyt fölmentheté vala, sikerült elszalasztani. Itt maradt maga a vádlott nő, akit még csak bíró elé sem állítottak, hogy védhesse magát a meggyalázó vád ellen. Ellenségei elérték a céljukat. Becsületét sárba tiporták, őt magát férjétől elszakíták. A szörnyű vád pokolvar ragálya ott tengődik rajta. A kegyetlen ítélet fölmegy a sedriára; ott meghányják-vetik az egész ügyet, végre majd kimondják az ítéletet, hogy a vádlottak nem találtatnak eléggé bűnösöknek, hogy fejvesztésre ítéltessenek; de a bizonyítékok folytán mégis érdemesek arra, hogy a piacon megseprűztessenek és a városból örökre kitiltassanak.³

Baranyi Miklós, mint az őrült szaladgált a városban, egyik ismerősétől a másikhoz. Gyarmathy Mihály valahogy nagy nehezen rábeszélte, hogy menjen el vele a püspökhöz. Megtette: odament.

– Ne nyugtalankodjék kegyelmed – nyugasztalá őt az egyházfő –, az a magisztratuális ítélet még előbb apellátába fölmegy a vármegyei törvényszékre, ahol az bizonyára enyhíttetni fog, s a büntetés leszállíttatik.⁴

– De hiszen meg van fosztva az asszony a védelem lehetőségétől azáltal, hogy a bűntársul elvádolt férfit el hagyták szökni a tömlöcből.

– Azért az ítélet végrehajtása suspendáltatni fog mindaddig, míg a megszökött inkattus el nem fogattatik.

Most már Gyarmathy tanár is közbeszólt.

– De hisz azt soha nem fogják el; mert az nem volt patikáruslegény, nem hítták Nempsovics Jánosnak. Az egy híres piktor volt, akit jól ismertem drezdai tartózkodásomban. Magyar neve volt. Az azóta túl van a lengyel határon, s ha a szakállát megnöveszti, senki sem ismer rá: az elítélt Nempsovics sohasem kerül kézre.

– És addig az én feleségem folyvást a börtönben fog tartatni? – ordított közbe Baranyi Miklós.

– Csendesen csak, édes gyermekem. Jó szerencse, hogy a mi reformata egyházunknak vannak regulái, melyek a világi törvények felett dominálnak. „In dubiis charitas.” (Kétséges dolgokban kegyesség.) Ilyen esetnél, amilyen az Ungvári Katalin asszonyé, azt diktálja a disciplina ecclesiastica, hogy a botlást elkövetett asszonyi állat a gyülekezet előtt a templomban eklézsiát kövessen, s aztán a hites urának visszaadassék. Erről én jótállok. S ezzel megvan a csomó megoldása.

Miklósnak az arca lángba borult erre a szóra.

– S ezt nevezi kegyelmed a csomó megoldásának? Hogy nekem a feleségemet a templomajtóba állítsák, eklézsiát követni s aztán azon módon szalmakoszorúzott fővel, a szegény bűnösök ingében mezítláb a házamhoz vezessék, s nekem általadják; örökre meggyalázva.

– Kánonaink így parancsolják.

– Akkor válasszanak el a feleségemtől elébb. Ha bűnös, szakadjon el tőlem.

– Azt pediglen nem tehetjük. Az elválásra nincsenek elegendő okok. Kánonaink ezt nem engedik.

– Hogy a pokol tüze eméssze el a kánonaitokat – ordított magánkívül Miklós. – No, ha ti nem választotok el, majd elválaszt más.

Azzal kirohant a püspök szobájából, mint egy mániákus. Gyarmathy utánasietett; de már nem foghatta el. Miklós nyeregben ült, s vágtatott végig a dobogó hídon, hogy szaladt előle minden ember.

Meg sem állt Püspökiig. Amint a lováról leugrott, berohant a gvárdiánhoz, akinek ott rendes lakása volt már Palocsay brigadéros kegyelméből, ezekkel a szavakkal:

– Szent atyám. Pápistává leszek!

Térdre borult előtte.

A gvárdián fejére tette a kezét.

– Helyesen teszed, fiam. Ennek el fogod venni a jutalmát mind ezen a földön, mind a paradicsomban.

Miklós az egész úton epét hányt; – most tört ki belőle az utolsó roham:

– És letépem a zászlóm nyeléről azt a rongyot, amire ez a szó van írva: „libertas”. – Zsarnok kell ennek a népnek, nem szabadság. Láncot a kezére, nem kést a kezébe! Botot a bolondnak! Eddig védtem őket, ezután ütöm őket!

– Azt még helyesebben teszed.

Legjobban járt ebben a keserves hercehurcában az öreg Ungvári. Öt megütötte a guta – a gonosz hírekre. Szépen elvégezte a dolgát.

El is temették nagy csöndesen; nem abba a díszes kriptába, ahol többi kilenc társa nyugszik; azok már nem fogadják be maguk közé; hanem a kálvinista temetőbe, a rendes sírsorba. Kikísérték a fonóasszonyai. Nem énekelték fölötte a „Kyrie eleizónt, Khriszte eleizónt”; hanem azt, hogy

Menj el a nyugalom csendes éjjelébe
A gyász sírhalom megnyílt kebelébe,
      Közanyánk ölébe.

Katalinnak hírül sem adta senki a tömlöcben, hogy az apját eltemették. Gyászt sem ölthetett miatta.