IX. A nagy futás

Most megint egy olyan fordulat következett, amit a költőnek, a mesemondónak nem lehet elhinni, amíg az írott és nyomtatott krónikákat elő nem adja, amikben a történelmi adatok meg vannak rögzítve.

Egy délután nagy riadal támadt Debrecen Templom utcáján. A nagyváradi kapu felől jött rohanva, bömbölve, gulya, ménes, összekeveredve, utánuk a disznócsordák, leghátul a birkanyájak; de azok mögött a kaputoronyból lehetett látni újabb porfellegeket, melyek az úton közeledtek őrült gyorsasággal.

Mi történt a földön? Kiesett a világ feneke?

Ki hát!

A számadógulyások, csikósok nagy hirtelen elmondták bírák uraméknak a rémhírt. A nagyváradi labancok és rácok kitörtek a várból, éjszaka meglepték a blokáda őrségét. Palocsay brigadéros seregét szétverték, s most jönnek teljes erővel mind Debrecen ellen.

Jellemző az akkori állapotokra, hogy egy ilyen gazdag város, mint Debrecen, melynek húszezer lova legelt a mezőkön, még csak egy cirkáló lovas csapatot sem tartott, mely kémszemlére kiküldhető legyen, ha valahonnan rémhírt hoznak a megriadt pásztorok.

Az egész tanácsot megfosztá az eszétől a rémület.

Mit tudtak tenni?

Akárcsak a csökmői bíró a sárkány bömbölésére: „törvényt teszek a szaladásra!” Bíró uram, fürmender uram kihirdették dobszó mellett, hogy a gonosz ellenség közeledtére Debrecen város összes lakossága hagyja el a házait pusztaságra, s minden lábas és lábatlan jószágával együtt költözzék el a Tisza túlpartjára.¹

Valami elhihetetlen eset, hogy egy nagy városnak huszonötezer főnyi lakossága, melyben ezerekre megy a fegyverfogható erős férfiak száma, a bírája, a fürmendere egyetlen parancsszavára, otthagyja a házát, birtokát, aratását, szüretjét, s elfusson tíz mérföldnyire, lekuporodjon egy üres szigetre két víz közé, magát meghúzva: anélkül, hogy az okát tudná, hogy miért szaladt el?

Katalin nem futott el a többiekkel: otthon maradt a házánál. Olyan állapotban is volt, hogy nem futhatott. Aztán meg azt tartá, hogy akármilyen ellenség jöjjön be, rosszabb nem lehet, mint az itthoniak voltak;

Hát az egész katasztrófában annyi volt az igaz, hogy a nagyváradi császári várőrség, felhasználva a kedvező helyzetet, egyesült erővel kicsapott a fejedelmi megszálló seregre, s annak nagy kudarcot okozott.

Ez a kedvező helyzet akként kínálkozott, hogy Baranyi Miklós prima fúriájában, maga körül gyűjtvén a saját maga által fizetett kuruc lovasságot, azt a táborhelyéből kimozdítá, s megindítá Debrecen felé, azzal a keserves szándékkal, hogy a feleségét fegyveres kézzel is kiszabadítja tömlöcéből.

Ezt pedig a gvárdián tudatta a várparancsnokkal, aki aztán a fedetlenül hagyott résen oldalba foghatta az ostromló sereget. A komisszárius szabad csapatja volt az, mely Debrecen felé közeledett: az riasztotta meg a gulyákat, a gulyák meg a magisztrátust: az meg az egész várost. Ez elől a százharminc ember elől szaladtak el a világ kerítéseig.