X. A válás

Baranyi Miklós csak jött csapatjával Debrecen felé sötét éjjel.

Nem lephette meg, hogy útjában sehol sem talált a mezőn legelésző nyájakat. Azokat mind elterelték előle. A kutya sem ugatta meg.

Reggelre érkezett meg a város elé. Ott már megdöbbentette az, hogy a körfal kapuját nyitva találta: senki sem jött eléje megkérdezni, hogy mi járatban van. Keresztül vonulhatott a torony bolthajtásán egész csapatostól.

Kétfelől, a befelé folyvást szélesedő kettős utcasorban minden kapu, minden ablak be volt zárva. Egy lélek nem járt az utcán, egy szekér nem mutatkozott a nagy dobogó hídon. A kutya sem ugatta meg.

Mentől beljebb hatolt a városba, annál nagyobb volt a csodálkozása. A piac egészen üres, a sátorokban senki sem árul portékát, a kofák székei elhagyatva állanak: a vargaszín bezárva, a taligások állása magára hagyva. Még a patika is be van zárva. A patika! Aminek az ajtaját éjjel-nappal nyitva kell tartani.

De még a templom ajtaja is csukva van: a lépcsők rendes lakói is hiányoznak: a koldusok. A törzsökös koldusok: a vakok, sánták, bénák, akiknek ott ősi elidegeníthetetlen helyük vagyon. Hát koldusok sincsenek már Debrecenben?

Azok is mind elfutottak!

Csak amikor a lábasház elé ért, találkozott élő emberi teremtéssel: a Kardosné jött eléje. Az is a kezeit tördelte, s csupa óbégatás volt.

– Mi történt Debrecenben? – kérdé lóhátról Baranyi Miklós.

– Elfutott az egész város.

– Hová futott?

– Világgá.

– S miért futott el?

– Az ellenség elől.

– Hát hol az ellenség?

– Itt hozza kegyelmed magával.

– Én vagyok az ellenség?

Aztán meggondolta magát, hogy e biz igaz. Ő jön ide ellenséges szándékkal. De azért csak nem kellett volna az egész várost lakatlanná tenni. Hisz nincs őneki haragja más ellen, mint a magisztrátus ellen.

– Hát ti mért nem futottatok el? – kérdé Kardosnétól.

– Mert nekünk nem szabad elhagyni a házat.

– Miért nem szabad?

– Mert itt őrizzük az asszonyunkat, akit megesküdtettek, hogy nem fogja elhagyni a házát.

– Hát az asszonyt hazabocsátották a tömlöcből?

– Haza ám, minthogy fiacskája született neki.

– Fia született? – kiálta fel Miklós. – S ezt nekem hírül sem adták!

– Bizony nem azt.

Ebben a szavában a parasztasszonynak valami makacs dac volt kifejezve. – De már erre a szóra leugrott a lováról Baranyi Miklós, s sietett a Salva Guardia kapuja felé.

Mikor a kaput becsukta maga után, az utána kullogó Sára asszony megrántotta a kacagányát.

– Megálljon csak, tekintetes uram, hadd tudassak elébb valamit, mielőtt az asszonyunk elé kerülne. Az most nagyon nehéz indulattal viseltetik kegyelmed iránt, s nem hiszem, hogy jó képpel fogadja.

– Engemet? Az én feleségem?

– Bizony kegyelmedet. Az édes felesége.

– Hát mi történt?

– Az történt, hogy amint a kegyelmed asszonya, Isten kegyes intézkedéséből megbabázott, az egész város minden asszonya felzajdult, bizonyítva az ártatlanságát. Isten maga küldött angyalt a tanúbizonyságára. A tanács meghajolt; szabadon bocsátá a gyerekágyas asszonyt a maga házába, kezességet véve Seress uramtól, a szomszédjától, s erős esküvést őtőle magától, hogy az ítélete kihirdetéséig a házát semmi szín alatt el nem hagyja.

– Hogy én nem voltam akkor itten!

– Hát bizony az nagy baj volt, hogy nem volt itt kegyelmed. Nagy fájdalomnak vehette volna elejét. Alighogy elhelyeztük a maga szobájában az asszonyságot és a kis gyermekét. No, hogy egyik szavamat a másikba öltsem, előre kell bocsátanom, hogy a kegyelmed édesanyja, a fürmenderné, aki a feleségét tömlöcre vetteté, ő maga sietett azt a börtönéből kiváltani, s ő maga futott a kisdedének bölcsőt, szükséges ruhákat küldeni, és bocsánatot izent neki, amiért olyan nagyon megbántotta.

Miklós eltakarta az arcát a kezével. Az anyja bocsánatot kér! Szeretett volna már sietni a feleségéhez.

Kardosné visszatartá.

– Ne siessen kegyelmed. Várja végét, amit mondok. Még delet sem harangoztak, amikor nagy sebten ide jött a főtisztelendő asszony, a püspökné, a betegágyas asszonyunkhoz. Csak én voltam nála meg a Dabóczy Marcsa, a javasasszony, aki éppen fürösztötte a kisgyermekcsét. A püspökné megcsókolta, megölelte a szegény asszonyunkat; megnyugasztalá, hogy most már semmi baj sem lesz: valami diák szót mondott, amit én nem értettem, hogy mi lesz a pörével.

– Condescendáltatik?

– Olyanforma volt. Ellenben azt sürgette, hogy a ma született gyermeket még ma meg kell kereszteltetni a templomban déli harangszó előtt. A püspökné maga lesz a fiúcska keresztanyja.

– Miért ez a nagy sietség?

– Hát az asszonyunk is azt kérdezte. A püspökné csak húzódozott, vonakodott előállani az okával. Én összenéztem a Dabóczy Marcsával, hogy talán tőlünk nem beszélhet: inkább kimegyünk a szobából, de a főtisztelendő asszony ott marasztott; legyünk ott, hátha az ő szavai után olyan változásba talál esni az asszonyunk, amikor a segítségünkre szüksége lesz. Akkor aztán előadta az igazságot. Hogy kegyelmed, tekintetes uram, ott járt a püspök úrnál, és azt követelte tőle, hogy válasszák el kegyelmedet a feleségétől, akivel e meggyaláztatás után többet együtt élni nem akar, s hogy ebbe a püspök nem egyezett bele, mire kegyelmed azzal a fenyegetőzéssel hagyta ott, hogy „no, ha kendtek el nem választanak, majd elválaszt más!”

Miklós nagyot hördült e szóra, s szinte megtántorodott bele. A harag lobbant fel benne. Hisz ez elárulása a hivatalos titoknak.

Nem az! Csupán „pia fraus”. Talán nem is pia, talán nem is fraus. A püspök, a férj, elmondja a feleségének (akivel egy test, egy lélek), amit megtudott: az pedig siet e tudomását közölni egy szerencsétlen teremtéssel, akinek azzal egy egész életre kiható szolgálatot tehet. Jótett számba megy ez.

– No hát, lelkemadta teremtette tekintetes uram; ezt megtudva a szegény asszonyunk, keserves sírásra fakadt; amit akkor zokogásban mondott, nem kívánom kegyelmednek elmondani: bizony a saját halálát kívánta. De aztán lecsillapodván, mindenbe beleegyezett. A kisgyermeket rögtön felöltöztettük, bepólyáltuk, a Dabóczy Marcsa előhozta a vánkost, a selyemterítőt, siettünk vele a templomba. Ott a kicsikét tisztelendő Vécsey predikátor uram megkeresztelte, Miklós nevet adván neki: főtisztelendő asszony tartotta a keresztvízre. Azzal a pap beírta a nevét a matrikulába, apja, anyja, keresztszülői nevével együtt. Ott van, megvan. Azt már a Tisza vize sem mossa ki onnan. Ezeket kellett kegyelmednek elmondanom. Már most felmehet az asszonyához, tudja a járást.

Miklósnak úgy tetszett, mintha a lépcsők ki akarnának szaladni a lába alól.

Érezte, hogy nagyot vétett. Az ártatlan asszonyát elítélte, elkárhoztatta, erősebben, mint az esküdt ellenségei.

S ha még csak az asszonya iránti hűségét tagadta volna meg! De az egész életét megfordította, az egész lelkét megmásította egyúttal, pálfordulásán ment keresztül!

No hát jól van! Áll a példa.

Hogy lett Saulusból Pál apostol?

Nem kapitánya volt-e Saul a farizeusoknak? Nem őrizte-e azoknak a gúnyáit, akik István vértanút megkövezték? Nem indult-e el fegyveres kézzel a keresztyének városát megostromolni? Útközben égből jött világosság megvakította, három napig vak volt, akkor egy csodatevő próféta fejére tette a kezét, visszaadta a szeme világát. Akkor aztán mindent másképpen látott, mint azelőtt, a keresztyének pártjára állott; s lett belőle buzgó apostol.

No hát ővele is csak ez történt. Más ember lett, másnak látja a világot: a helyes útra tért. Nem vethet magának semmit a szemére.

Benyitott bátran a felesége szobájába.

Az asszony ott feküdt az ágyán, halaványan a kiállt szenvedéstől. Valami glória szokott az ilyen végzetet betöltött asszonyok homlokán derengeni. A doktorok febris puerpera diagnózisát látják benne: A kisgyermek az ágy előtt feküdt a bölcsőben (melyet a nagyanyja küldött neki), két kis rózsaszínű kezét fejéhez emelve: aludt csendesen.

Katalin, férjét látva szobájába lépni, felemelt kezével inte a bölcsőre.

– Csendesen beszéljünk, hogy fel ne ébresszük.

Ott volt a szobájában a tudós asszony, annak inte, hogy menjen ki, s aztán a székre mutatott a férjének, hogy üljön le. Akkor halk, nyugodt hangon kérdé tőle.

– Miért jöttél ide?

– Azért, hogy téged a börtönből kiszabadítsalak.

– A jóságos Isten kiszabadított már engem. Ártatlanságom, hitvesi hűségem tanúját leküldte az égből. Levette rólam a gyalázatot. Tisztán állok Isten és ember előtt.

– Nekem az nem elég. Én elégtételt akarok szerezni, megtorlást kívánok gyakorolni a nevemen ejtett foltért.

– Azért jöttél fegyveres haddal a te szülővárosod ellen?

– Azért.

– Akkor elérted a célodat. A város népe elfutott előled, üres várost találsz magad előtt. Nincs se bíró, se püspök, se tanács, se konzisztórium, aki előtt követelésedet előadd.

– Miféle követelésemet? – kérdé Miklós megzavarodva.

Katalin arca keserű mosolyra derült.

– Mintha nem jól tudnád! Mintha nem emlékeznél arra a nehéz szóra, amivel innen elrohantál, amivel fenyegetőztél, amit beváltottál?

Miklósnak oly hevesen dobogott a szíve.

A nő összetette a két kezét.

– Kérlek, édes uram, hagyj el engemet most. Nézd, e kisgyermek alszik, ne zavarjuk föl az álmát. Most angyalokkal beszél: nevet. Tekintsd azt, hogy én is beteg vagyok. Őrizkednem kell minden felhevüléstől. Pedig ha tovább itt maradsz, kényszeríteni fogsz rá, hogy én, a nyavalyás asszony, rád rohanjak, és halálos erőmmel a szívedet kitépjem.

– Itt maradok. Beszélj.

– Elébb csak magamról fogok beszélni.

Katalin már ekkor mindenről értesülve volt.

Az öreg Balázs, a vén kuruc, amint a kapitánya megfordulásáról értesült, amit neki kellett legelébb megtudni, azonnal elszökött a táborhelyről, s erdőkön, mocsarakon keresztül Debrecenbe menekült: ott már nem talált élő embert, csak az Ungváriék cselédségét. Azoknak elmondott mindent. Katalint ez úton értesítették a végzetes elhatározásról.

– Én emlékezem rá – suttogá az asszony –, hogy ott álltam veled, kezet szorítva a templomi szent helyen, s elmondtam az esküt: én ezt a férfit szeretem, szeretetből hozzá megyek, mindenha hűséges társa leszek, vele mindenkor beérem, vele tűrök, vele szenvedek; sem jó, sem rossz sorsában soha hűtlenül el nem hagyom, holtomiglan, holtaiglan. Isten engem úgy segéljen. S most újra mondom, égre emelt kézzel: Isten engem úgy segéljen, ahogy eskümet mindenkor megtartottam. Hát te, édes uram, tedd szívedre kezed: emlékezel-e rá?

Miklós dörmögött rá valamit; nemigen hallhatták.

– Arra is jól emlékszem – folytatá az asszony –, hogy ugyanazon szent helyen állva, megesküdtem Isten előtt, hogy ahhoz a valláshoz, ahhoz az egyházhoz, amelynek hitét ezennel fölvettem, itt a földön és a másvilágon igaz, hű követő maradok. Arra is megesküdtem, hogy ennek a hazámul választott országnak és az ő fejedelmének, aki a magyar nép szabadságát védi, igaz ragaszkodó leánya leszek, szolgálom testemmel, lelkemmel, minden vagyoni tehetségemmel. Nem tettem-e meg, amit szájammal mondtam?

– No, az igaz.

– És mikor az én hazámfiai, városom elöljárói, egyházam fejei, atyámfiai, mind ellenem támadtak, a sárban meghurcoltak, kétségbeesésre juttattak, szenvedésekkel tetéztek: én meg nem törtem az eskümet, nem átkoztam meg a hazámat, nem téptem szét zászlómat, nem hozattam vissza régi szentképeimet; hanem tűrtem és szenvedtem. Istenre bíztam a bíráskodást. Emlékeztem az esküvésemre. Hát te, édes uram, emlékeztél-e rá?

Miklós felháborodottan állt föl a helyéről; s felemelt kardjának türkizes markolatát tartá a szájához.

– Hasztalan kérsz tanácsot a kardod markolatától, az téged meg nem véd a hitvesed ellen. Te elfelejtetted minden hűségedet, amire esküdtél. Válópert sürgettél méltatlanul vádolt hitvestársad ellen, pápistává lettél, a szentképek előtt térdre borultál, zászlódat letépted, amely alá felesküdtél, s a császári zászlóval váltád fel, tüzet és vasat hoztál a te szülővárosodba. Igaz-e ez, vagy nem?

A nő hangja nem volt már halkan suttogó; csattogott mint a kardcsapás; arca nem volt sápadt; égett az indulat tüzétől; felemelkedett alakja csupa vad erő volt.

Az erős férfi védtelenül állt előtte. Csak annyit tudott dörmögni: – Igaz.

– Akkor én válok el tőled! – kiáltá az asszony kitörő eréllyel.

– Katalin! – rebegé engesztelő hangon Miklós, s meg akarta fogni a nő kezét.

– Ne érints a kezeddel! Nem vagyok feleséged többé. Ha te meg tudtad tagadni a hazádat, ha meg tudtad tagadni az egyházadat, a hitedet, meg tudlak én tagadni tégedet. Hagyj el! Ne ismerjük egymást többé!

Erre Miklósban is fellobbant a férfiúi harag. Haragjában igazságtalan tudott lenni. Fenyegetőzött.

– Ha te elválsz tőlem, én megtagadom a fiadnak a törvényességét. Nem az én gyermekem.

A beteg nő erre elkezdett nevetni. Nem az az egészséges kedélytisztító rázkódtatás volt az, melytől a zsigerek fölelevenednek; hanem a kínzó kacajgörcs. Nevetése fuldoklásba ment át. Vánkosába temette az arcát, hogy a rohamot elfojtsa erővel.

Hogy újra szóhoz tudott jönni, még mindig közbeugatott az a nevető kobold.

– Haha! Te megtagadod a fiadat? Haha! Elkéstél már: Be van írva az már a matrikulába: hacsak azt is karddal ki nem vágod belőle. Hahaha!

– Ki fogom hirdetni ország-világ előtt, hogy nem az én fiam a gyermeked!

– Én pedig beléd fogok kapaszkodni, és követlek törvényszékről törvényszékre: utadba állok, ott leszek a halálos ágyadnál, s nem hagylak meghalni, míg el nem ismered a fiadat, s ha meghalsz anélkül, veled halok meg, hogy együtt mehessek veled Isten elé, s ott kényszerítselek, hogy mint kóbor lélek, hazajárj hirdetni az Isten ítéletét!

A gyermek ennyi heves lármára felébredt, két kis kezét oda emelte Miklós felé, rebegve azt az egy szótagot, amit tudott: „a-a-a”.

Miklós nem értette ezt meg, nem csókolta meg a fiát: elrohant, magából kikelve a házból.