XI. Igazolás

Pedig hát amit Baranyi Miklós tett, azt magára nézve jól cselekedte. Ami utat ő nagy elkeseredésében magának választott, az volt a helyes út.

Hiszen mi, mai kor emberei, csak az ötven esztendővel ezelőtt történt dolgokat is más etikával ítéljük meg most, mint akkor, mikor a sors kereke éppen keresztülrobogott rajtunk. Hát még a kétszáz évvel ezelőtt történteket.

Nem ő volt az első, nem is az utolsó, aki két hűség közül választott, s a tartósat találta.

Ocskay, Bezerédy a fejüket veszték emiatt.

De már akkor a fejedelmi zászlók ronggyá voltak tépve. A nagy döntő ütközetek kudarcai után nem lehetett a Rákóczi táborát újjáteremteni. Szövetségesei, a külfejedelmek is cserbenhagyták. Közeledett a kikerülhetetlen fátum. A fényes csillag hanyatlóban.

A nemzeti fejedelem elhagyta az országot. Utolsó hadserege lerakta a fegyvert a majtényi síkon. A tárogatókat összetörték: ne híjanak többet senkit a szabadságharcra. Az ország békességet kíván: megúnta a hosszú sikertelen küzdést. A kuruc fővezér, Károlyi Sándor, megkötötte a békét a koronás királlyal. A békekötés okmányát éppen Debrecenben írták alá a meghatalmazottak, a Komáromy-házban. Jól járt, aki idejekorán elhelyezte magát a diadalmas pártnál. Az kapott donációt, előkelő hivatalt megtérése jutalmául. Baranyi Miklós mint tanult, törvényt végzett ember, egyszerre septemvirré neveztetett ki. Magas paripa az! Akire a király a legfelső ítélkezés hivatalát bízza. Nagy jövedelemmel jár! (Officium non fallit.) Tekintélye pedig a zászlósurakéval vetekedik.

Bezzeg a kuruc hatalmasok nem tudták őt magasabbra promoveálni, mint egy széna-szalma komisszáriusságra. Eszét, tehetségét, vitézkedését semmi kitüntetéssel meg nem jutalmazták: saját szülővárosának polgárai szemben lenézték, háta mögött szidták, minden bosszantást kigondoltak a kujonérozására, s mikor haragjában ellenük fordult, csúfjára otthagyták a várost, s csak messziről mutogatták neki a fügéket. Hej, másképpen fogadták most, mikor méltóságos titulussal került vissza a városba, mely újra megtelt boldog polgárokkal, akik folytatták a gubaszövést, perecsütést, szalonnafüstölést, s tisztelték a rendet, a feljebbvalókat.

Most már négylovas hintón jött be a városba, a bakon kakastoll-bokrétás hajdúval, s diák nyelven tartott orációval fogadtatott fürmender uram által, s szállásul a városházát kapta.

Okos ember a neve! Amiért jó idején kitalálta, hogy merről fúj a szél. Magával nagy jót tett. S ez a fődolog.

Most már ugyan megsüvegelik, mikor a debreceni Piac utcán végigsétál, öt lépésnyire a nyomában a tarsolyos hajdú. Megbámulja minden ember, aki nem látott még eleven septemvirt. Leányok, asszonyok még kezet is csókolnak neki.

Egy ilyen sétája alkalmával éppen a patika előtt találkozott össze egy kackiás pesztonkával, aki egy ölbeli fiúcskát vitt a karján, selyemtakaróval befedve: csak az orcája volt kinn.

Baranyi Miklósnak feltűnt a szép gyermek, megállította a pesztonkát, s feltakarta a selyemtakarót a gyermek fejéről, azt kérdezve a dajkától, hogy ki gyermeke légyen? Amire a nyelves leány nagy készen megfelelt: „ez bizony méltóságos Baranyi Miklós uram fiacskája”. Amire a méltóságos úr azt mondá néki: „nem hallgatsz, te debella?” És aztán a gyermekcse piros orcáját amanter megfogdosta, s a pesztonkát egy négyszögű húszpolturással megajándékozta.¹ Ilyen nagy úr volt egy septemvir hajdan.