XIII. Leánykérés

Négy csengős lóval hajtatott be Miklós a zenyei kastélyba. A lovak fejére tarka kendők voltak kötve. Azoknak a lobogásáról láthatja minden ember, hogy mi járatban van a látogató? Ez nem látogató; hanem háztűznéző. Útitársat is hozott magával: a megye alispánját. – Azt is minden ember kitalálhatja, hogy ilyen kísérőre mi okbúl van szükség? – Ez a kérő násznagy. Ha arra kerül a sor.

Mert az nem úgy megy ám, hogy „adsza! nesze!”

A látogatók jövetele jó előre be volt jelentve: várták őket egész parádéval.

Zsuzsánna asszony a legpompásabb öltözetét vette magára, fejkötőjébe bogláros rezgőket tűzködött, nyakára gyöngyfüzéren függő násfát kötött, s ami csak kapható volt kösöntyükben, gyűrűkben, mind magára rakta; a tükör előtt is addig ült, amíg csak egészen szépnek nem találta magát.

Ellenben a leánya, Zsuzsika, mentül egyszerűbben volt öltözve, ahogy illett fiatal hajadonhoz.

– Vendégül jöttünk, édes húgomasszony, ha ki nem vernének bennünket – köszönte be kedélyesen az alispán.

Dehogy verték ki; sőt, még a helyüket is megtörülték a köténnyel.

Ebéd idejéig nem is esett szó az idejövetel céljáról. Nagyon okosan. Mert ha esetleg kosarat kap a kérő, akkor nem tehet mást, mint hogy megfordul a sarkán, s aztán „elmehet kend, amerről jött kend”. Csak nem maradhat ott ebéden a hátára kötött kosárral. A fődolgot tehát halasztják ebédutánra. Különben is ennek a látogatásnak „háztűznézés” a neve. A kérő állapotban levőknek kell azt elébb megítélni, hogy milyen a házirend? Tálak, tányérok, ezüstneműek, asztalkendő, abrosz milyen állapotban vannak. Mit szolgáltat a konyha meg a pince? Egy kozmás kása, egy ecetes bor, egy lyuk az abroszon minden jó szándékot megfordíthat. Ellenkezőleg a túlságos dúskálkodás is elriasztó. A tékozló lakoma vőlegényijesztő. El kell találni asszonyi tapintattal az arany középutat.

Az asztal feletti beszélgetésre is jól illik vigyázni. Se némának nem szabad lenni, sem csevegőnek; de mindenki iránt nyájasnak és kedvesnek. Ötödik vendégül ott volt még egy rokona is Zsuzsánna asszonynak, a Károlyiak hódmezővásárhelyi jószágigazgatója: derék okos ember; nagy vagyoni hírben álló nemzetes Barabás István uram. Nőtlen ember, aki minden vagyonát Sándor Zsuzsánna ivadékaira szándékszik hagyni.

Ebéd fölött minden embert a maga kompetens címe szerint szólítottak. Az alispán volt „tekintetes uram” – a septemvir „méltóságos uram”, a jószágigazgató „nemzetes uram”; – Zsuzsánna „nagyasszonyom”. A Zsuzsikát a vendégek „édes húgomnak” szólíták, Miklós kivételével, aki „kedves Zsuzsikának” mondá, ha valamivel megkínálta. Az egész ebéd nagy nyájaskodás között folyt le. Zsuzsánna asszony konyhája dicséretet érdemelt ki a vendégek részéről; amire a háziasszony kérkedőleg jegyzé meg, hogy ez jó részben a Zsuzsika érdeme, aki maga lát a konyha után; a finom süteményeket, tortákat, mandulahajtásokat ő maga készíti, ájzolja, hiszen a nagyváradi barátok híres konyhájában tanulta ki a szakácsművészetet. (Ez még a XIX. században is szokásban volt vidéken.) Ebben már a Zsuzsika tökéletes. (Nem is volt ám akkor még annyi sok regény, ami a kisasszonyok idejét a hasznos házi foglalkozástól elvonja.) A szobák tisztasága is mind a ház leányát dicsérte. Tiszta volt ott minden, nem úgy, mint némely tudós szobájában, ahol minden szegletben kell lenni egy pókhálónak, melyben a házi pók elfogott legyeket zümmögtet, a bútorokon lerakodó porrétegre a látogató felírhatja ujja hegyével a nevét; az ablakon nem lehet belátni a záporeső foltjaitól, s a földre hányt lim-lom-papíros közt cirpel a tücsök. – Ilyesmit a Zsuzsika nem tűrt meg: maga volt a tisztaság.

Asztalbontás után átmentek a vendégek az úrnő szobájába, s letelepedének.

Alispán úr és Baranyi Miklós azonban kölcsönös intésre fölállának, s az előbbi ékes beszédre nyitotta ajkait.

– Kedves húgomasszony, én most megköszönve a szíves fogadtatást, egy sérió beszédre emelem szavaim. Tudva lesz bizonnyal kegyelmetek előtt, hogy az én kedves öcsémuram, méltóságos Baranyi Miklós septemvir úr, a római katolikus szentszék által, impedimentum dirimens fennforgása miatt, úgynevezett feleségétől, Ungvári Katalintól aktaszerűleg elválasztatott, s szabad és nőtlen férfiúnak nyilváníttatott, akinek most már lehet igazi, valódi törvényes házasságra gondolni. (Itt pauzát tartott a szónok.)

Zsuzsánna asszony a szemközt levő nagy tükörben nézte magát, hogy elég szép-e? Nagyon szép volt.

Az alispán úr akkora lélegzetet vett, mintha egy malomkővel birkózna a melle, amely ránehezedik, s rátért a dologra.

– Az én kedves uramöcsémet, miként egykor a három királyokat, a csillag a zenyei kastély felé vezette: itt lakozván az ő szívének választottja, kit jövendőbeli élettársának kiválasztott. Én tehát az ő megbízásából ezennel solemniter megkérem kegyelmedtől a kegyelmed egyetlen leányának, Zsuzsika kisasszonynak a kezét.

Zsuzsánna a tükörbe pillantott. Milyen volt az arca? Rút volt, nagyon rút! Gyűlölet, csalódás, irigység, bosszúvágy torzítá el minden vonását. Szemei kerekre voltak felnyílva a rémülettől.

Ekkora csapásra nem volt elkészülve.

Hogy ő, aki asszonyi furfangot felhasznált, hogy egy férfit hálójába kerítsen, ennek a sikeréül azt nyerje, hogy az a leányába bolondul bele! Hát azért járt utána városról városra, azért táncolt vele világos virradtig? Azért küldözgette neki ajándékait? Azért biztatta, buzdította sorsának végzetes megfordítására, hogy az most, amikor szabad lett, naggyá nőtt, egy más nőnek – nem is – a saját leányának ajánlja fel a kezét. Az ég tüze hulljon alá minden férfi fejére!

– De hiszen a Zsuzsi leányom még gyermek – rebegé rekedt hangon.

– Majd asszony lesz, ha elveszem – felelt rá Miklós.

– Hisz nem tud még ahhoz, mi egy asszony dolga.

– Kegyelmed maga mondta, hogy milyen jól ért a konyhához, a háztartáshoz.

– De hiszen még kelengyéje sincsen!

(A régi világbeli kisasszonyoknak bizony maguknak kellett a fehérneműiket kihímezni; elébb évhosszant ott ültek a hímzőráma mellett, addig várhatott a vőlegény.)

– Elveszem én őt abban a ruhában, ami most rajta van.

Zsuzsánna arca egész Meduzává torzult. Nemcsak a rútság, hanem a rosszaság is uralkodott rajta, szája szélesre vonult, szemei kidülledtek, orrcimpái kitágultak, arcszíne fakó lett, csak a kendőzés világított rajta irombán. Hangja rikácsoló lett.

– Kegyelmed nem tudja, hogy ez a leány lunatika, holdbajáró!

– Majd az én dolgom lesz őt a holdból leszoktatni.

Zsuzsánna asszony idegesen ugrott fel a pamlagról, s levert az asztalról egypár kávéscsészét, s majd elkezdett indulatosan nevetni.

– Hahaha! Hiszen kegyelmed még nem is tudja, hogy a leányom szereti-e?

Miklós fejével bólintott Zsuzsika felé, választ kérve.

A leány ezalatt ott állt, némán, szemeit lesütve, kezeit összetéve, de lopva felpillantó szeme észrevette a néma kérdést. Halkan rebegé: „Szeretem.”

Zsuzsánna két keze saskörmökké görbült.

– Mióta? Te! – hördült a lányára.

– Amióta először megláttam.

Ennél a vallomásnál a leány az anyja keblére vetette magát, s kitört belőle a zokogás.

– Milyen alattomosság! – rebegé Zsuzsánna. – S te ezt nekem se nem mondtad, se nem mutattad.

A leány két karját az anyja nyaka körül fűzte erőszakkal, veszélyeztetve a könnyeivel annak a szépségét.

Ez érzékeny jelenet alatt új eszme villant át Zsuzsánna asszony agyán. Egy egész prospektus a jövő számára.

„Ha nem akart megtenni hűséges hitvesésé, megteszem én magamat hűséges napává. Akkor lássa majd, hogy mit nyert bennem!”

S elhatározta magát, hogy együtt fog menni a leányával. Az feleségnek, ő pedig anyósnak. Akkor tudja aztán majd meg Miklós úr, hogy milyen az a jól fűtött pokol?

Még eddig csak édes pezsgő habját szürcsölte a boldog házasságnak: kóstolja meg már, hogy milyen az seprűstől?

Zsuzsánna asszony egészen megváltoztatta a taktikáját. Ő is sírva fakadt, s aztán kettősben zokogott a szerelmetes leányával.

– Óh, édes magzatom! Szívemtől szakadt egyetlen leányom! Hogy kell tetőled megválnom? Tőled messze esnem?

– Nem! Nem! – rebegé a leány. – Mi nem válunk el egymástól! Mind együtt maradunk. Te velünk fogsz jönni, vagy mi jövünk hozzád. Te drágám, te szentem! A te leánykádat nem választják el tőled soha.

Az alispán szokva volt már az ilyen szcénákhoz. Így csinálják azt rendesen. Az ügyes násznagy tudj a már a módját, hogy kell az ilyen jelenetet dűlőútra vinni. Szép bariton hangján rákezdi a nótát:

Zörög a kocsi, pattog a Jancsi, talán értem jönnek?
Hej kedves anyám! Fölnevelő dajkám! Kend is eljön velem.
Fölteszik az ágyam, azután a ládám, magam is fölmegyek.
Hej édes anyám! Fölnevelő dajkám! Kend is eljön velem.

A nótának az a vége, hogy a síró szemekből, mint eső után az alkonyi fellegekből, kisüt a jókedv napfénye, elébb a férfiak kezdenek el nevetni, azután a hölgyek.

Zsuzsánna asszony fogja a leányát, s féldurcával, félkeggyel odahelyezi a kérő keblére.

– No, fogd hát, te rossz ember; legyen a tied – szól zsémbelő hangon; – de vigyázz magadra, hogy ugyan megbecsüld; mert ha egy zokszavát meghallom, akkor majd megtudod, hogy milyen az igazi fúria, boszorkány, pokoli Erynnis.

– Soha! Soha! – fogadkozék Miklós, a keblére boruló gyermek szelíd fejecskéjét csókolgatva.

Ez be volt fejezve rendes szokás szerint; akár egy jó színdarabnak az ötödik felvonásában.

Csak az a baj, hogy az életben még az ötödik felvonás után hatodik, hetedik, ki tudja hányadik következik.

Hátra volt még az eljegyzés reális szakasza, mit a nagybátya sürgetett. Ő mint kiadó násznagy ezt nem mulaszthatá el; a házassági szerződés, a móringlevél megírása.

Ez sok vitára szokott alkalmat adni; gyakran szét is megy miatta az egész nyélbe sütött eljegyzés. Mennyi legyen a jegypénz? A parafernum? A menyasszony hozománya? Hogy osztassék meg a leendő közös keresmény? Mi legyen az özvegyi juss? A születendő gyermekek, mely vallásban neveltessenek? Végül a menyasszony smukkjainak, ruháinak, fehérneműinek, asztali ezüstjének név szerinti előszámlálása. Enélkül úri eljegyzés meg nem történhetik. Ezt a részletes munkát csak gyertyagyújtáskor volt képes a két násznagy úr tökéletességre vinni; bárhogyan sürgették is azt Miklós és Zsuzsánna asszony: kontestálván a maguk nagylelkűségét.

– Hisz úgyis minden vagyonom a feleségemnek engedem! nyilatkozék Miklós úr. – A zámi pusztámat is egészen.

(– Hát a rajta fekvő terhet? – dörmögé oda neki az alispán.)

– Én pedig mindenemet a leányomnak engedem át, még életemben – fogadkozék Zsuzsánna asszony. – Minden rajtam levő smukkaimmal együtt – amire megint a nagybátya mormogá a markába: „kivéve a kiveendőket”, aki látta már ezeket az ékszereket másutt is.

Így aztán formaliter is rendbe lett hozva az egész ügy; a gyűrűk kicseréltettek, a móringlevél aláíratott, megpecsételtetett a vőlegény és a két násznagy által, s az a kiadó násznagynak megőrzés végett átadatott, s a vacsoránál már egymás mellett ült a vőlegény és menyasszony.