XIV. Elveszett szívek

Nagy ostordurrogással vágtatott végig a hintó a debreceni fahídon, teljes úri parádéval.

Méltóságos Baranyi Miklós úr hozza be a feleségét Sándor Zsuzsát, bemutatni a rokonoknak és előkelő ismerősöknek, legelső helyen az édesanyjának: Fekete Borbélyné asszonyomnak.

No, ez a feleség már csak tetszeni fog? Előkelő nemesi famíliából való. Híres volt az ősapja, nagyapja, édesapja: sőt, még az anyja is. Kastélyban nevelkedett, apácáknál tanult vallást, barátoknál főzést. Szelíd, engedelmességtudó teremtés, aki kezet csókol az anyósnak, a nagynéninek. (Az a másik, az harapott!)

Színből mindenki nyájasan is fogadta, ott marasztották őket ebédre, s lúdgége-levest csináltak a kedvükért (ami a legelső foka a szívesen látásnak). Még a fürmender is iparkodott arcának ráncait mosolygásra fintorítani, s az Ádám úrfi egy saját kezűleg alkotott keménypapír kötőpamuk-gombolyagtartó skatulyával ajándékozta meg kedves ángyikáját.

Ebéd után az ifjú házaspár megtette az illetékes látogatásokat a városi celebritásoknál. Azután hazatért Váradra.

Mikor a septemvir úr búcsúölelkezésre karolta át édesanyját, a jó asszonyság ezt súgá a fülébe; „no, most már, kedves fiam, kvittek vagyunk”.

Amilyen okos ember volt a septemvir úr, bizony kitalálta e szavak értelmét.

Katalin a szobája ablakából nézte Miklós úr (a férje!) pompázó járását-kelését, könnyező szemekkel, karján tartá kis pólyás babáját, s szépen oktatgatá:

– Kicsikém, bubiskám, mondd szépen: „a-a-a-”.

Mondta is. Még azt nem tudta hozzá tenni, hogy „pa–pa–pa–”.

És Miklós úr megállhatta, hogy mikor végighajtott a lábasház előtt, föl ne nézzen egy pillanatra ahhoz az ablakhoz. – Hanem a felesége, a Zsuzsa asszony, az fölemelé az arcát, s megpillantva az ablakban álló kisgyermeket, a kendőjével inte felé nyájasan.¹

Hát aztán újra következtek a mézeshetek.

Közbe-közbe gondoskodott Zsuzsánna asszony, hogy a méznek sonkolya is legyen.

Abban az időben még nem találták ki azt a bolondságot, hogy az új házasok nászútra keljenek: hanem ha van szép kastélyuk, abban meghúzódnak a boldogságukkal.

Ami az első házasságnál történt, az nem jön számításba: a zivatarban utazás, a gulyáskarám, a beszerikai lakoma: az, mint már tudjuk, nem volt törvényes házasság, csak szerelmi kaland: amiről azt énekelték hajdan is, amit ma énekelnek, hogy

Semmi babám, semmi,
Így kell annak lenni;
Minden huszár-szerelemnek
Vége szokott lenni.

A boldog házaséletnek aztán vannak áldott következései, amelyek nagy hamar jelentkezének. Isten rendelte így; a természet rende szerint, a tudás fájának tiltott gyümölcsében való részesedés büntetéseiül, Ádámra kiszabva az izzadsággal járó munkát, Évára pedig az anyai hivatásból eredő fájdalmakat.

Az első rendbeli Ádámnak megkönnyíté a dolgát a körülmények konfigurációja: ő, mint a fejedelmi blokáda-sereg élelmezési biztosa s a mezei hadak kapitánya szerteszét szaladgálhatott az országban; nem volt kénytelen otthon strázsálni a feleségét, akinek ilyen állapotban minden órában más baja, más kívánsága: aztán az kemény természetű is volt: el tudta hallgatni a szenvedéseit, utóbb már csak látogatóba járt hozzá. Nem is féltékenykedett az asszony, úgy bízott az urában, mint egy élő szentben; ha zavagyot hordtak neki róla, csak nevetett rajta, nem is látszott az arcán a szenvedés. Ha az ura hetes távollét után egy rókabőrt vitt neki haza, abban nagy örömét lelte.

Bezzeg mind ez a mulatságos állapot elmúlt a másod rendbeli Ádámra nézve. A septemvirnek otthon kellett ülni az aktái között, s végezni a kenyérkeresés legizzadságosabb munkáját; az nem járhatta sorba a hajdú városokat, sub titulo „élelmezés”, víg cimborákkal végigdőzsölni a vidám névnapokat. Annak bizony fenékig kellett üríteni a boldog férj keserű ürömpoharát – egész az idők teljességeig. S az új Éváján is meglátszott a szenvedés: arca megnyúlt, szájszegletei lefelé húzódtak, szemei körül nagy, ólomszínű karikák mélyedtek, s homlokát májfoltok lepték el. Mindenféle panasszal volt tele: rendkívüli csemegékre vágyott, lopva nyers kávét rágcsált, s a krétát úgy ette, mint a cukrot, s a citromot harapta borzasztó módon. Egész éjjel nem volt tőle nyugta a háznépnek: cselédek szaladtak orvosért, javasasszonyért meg a patikába – hideg meleg kataplazma, flastrom – lenmagliszt – széki fű, ezerjó, papsajt, tengeri vereshagyma-szirup, porrá tört baziliszkuszszem, sárkányszív ki nem fogyott a házból; ha az egyik nem segített, elővették a másikat. Egyik ágyból a másikba vitték a nyavalygót, sehol sem volt nyugta.

S hogy mindebből „Ádám” is kivegye a maga részét, arról gondoskodott az ő hűséges anyósa. Otthon kellett ülni, s őrizni a társát. Ha kimenni készült, megkérdék, hová megy? mi dolga? meddig kell kinn maradnia? Ha a mondott időre haza nem került, utánaküldték a hajdút, sürgős izenettel a hazatérésre: ha gyertyagyújtatnál tovább is kimaradt, ugyan volt mit hallgatnia szívtelen elhanyagolása miatt, s ha kisült, hogy asszony is van annál a háznál, ahová ürügyet talált ellátogatni, abból keserves sírás lett. Arbuez, Torquemada kínvallatásai gyerektréfák ahhoz képest, amit a második Ádámnak ki kellett állani az ő szerettei részéről.

Alig is várta már, hogy kitavaszodjék. Akkorra az volt tervezve, hogy a fiatalasszonyka az anyjával együtt kiköltözik a zenyei kastélyba, ott jobb a levegő, többet lehet járkálni, mint ebben a Váradban, melynek az utcái ki vannak kövezve; de olyan módon, hogy minden kő a hegyével van fölfelé forgatva.

Ez az átköltözés be is következett; de azért második Ádám ne kecsegtette légyen magát azzal, hogy mármost következik az ő megkönnyebbülése: a hűséges hölgyek minden délután felhajtattak a kastélyból a városba s apróra megismertették a múlt napon végbement eseményeket, s kiadták neki a rendeleteket, hogy miket szerezzen be számukra holnapig. Jaj neki, ha valamit ki talál felejteni! Csak az estalkony hívta őket vissza a zenyei kastélyba. No de hát ottmaradt második Ádámnak az egész éjszaka.

Az ám! Csakhogy a bibliai Ádámnak is azt kiáltották, hogy „hol vagy Ádám?” s nem tagadhatta el. – Van valaki, aki mindent látó? Ki az? Tudjuk jól. Az anyós. Árgusnak mind a száz szemét álomra lehet furulyázni; – az anyósnak csak kettő van, de azt nem lehet.

Másnap már megjöttek a csipkedő kérdések: „Hát hogyan mulatott, fiam uram, a szép Lauránál?” „Jó lepényt tud sütni a kancsal Dénesné, ugye? Jobbat, mint mi tudunk?” – „Nem jött még meg az ura a szép szalmaözvegynek, hogy éjfélig el lehet nála citerázni?”

Második Ádám csak ámul és bámul. A telepátiának még a nevét sem ismerték akkor. Honnan tudnak meg őróla mindent? Nem tud rájönni arra az ismeretre, hogy valamennyi férfi, leánycseléd mind meg van vesztegetve az anyósa által, hogy az úrnak minden járását-kelését ellesse, s őneki rögtön befütyülje. Nincs neki már egyetlen hűséges szolgája sem, mióta a vén Balázs elhagyta.

No de végre bekövetkezett a várva várt örvendetes családi esemény, mely Ádámot és Évát egyszerre megszabadítja a szenvedésektől.

Fiú lett!

Ennek az örömhírére rögtön vágtatott ki a zenyei kastélyba Baranyi Miklós, igazi tiszta örömmel a szívében. Jó állapotban találta az anyát és gyermekét. Hatalmas erős fiú volt. Amilyen szokott lenni gyönge anyánál. Az orvosok tudják ennek az okát.

A septemvir úr törvényszünetet rendelt a családi eseményre néhány napig, amíg tudniillik a keresztelőt meg lehet tartani. Mert e néhány napra nemcsak azért van szükség, hogy a szenvedő anya kissé felépüljön, de főleg azért is, hogy a meghívók a keresztelőre szétküldethessenek: illusztris keresztapák kéretvén fel a részvételre, s maga a nagyváradi püspök instáltatván meg a szent sakramentom végrehajtására. Be kellett várni a kedvező válaszokat. Azok meg is érkeztek rendben.

Most már csak abban kellett megállapodni, hogy mi nevet válasszanak az újszülött számára.

Az apa azt mondta, hogy az ő nevére kereszteljék a fiát Miklósnak, amire az anya, fekhelyéről fölemelkedve, így szólt.

– Abba pedig én semmiképpen bele nem egyezem. Az én uramnak már van egy fia, akinek Miklós a neve. Két Miklós nevű fia egy apának nem lehet!²

S választotta a szülötte számára a „György” nevet.

És ezzel a szavával ez az eddig figyelembe sem vett asszonyka egyszerre glóriával burkolta körül az alakját. Ezentúl úgy fogunk róla beszélni, mint egy szentről. Az is maradt – mindvégig.

… Végre találtunk hát ebben a kínos történet-zagyvalékban – egy embert.

Hát Katalin mit csinált azalatt?

Neki megvolt az öröme a kisgyermekében. Ez volt napjainak gyönyörűsége, jövendő életének reménye, nagyralátó terve.

A kálvinista Debrecen neki adott igazságot. A társaság úgy fogadta, mint törvény szerinti feleségét az urának. Meglátogatták, meghívták az előkelők: nem kellett magát elrejtenie.

Aztán elég mulatság egy asszonynak a kisgyermek odahaza. Ez neki bál, színház, búcsú.

Mikor az első foga kijön (aggasztó szenvedés után); mikor az első szót kigagyogja; mikor már harapni kezd, el kell választani, etetni kanállal; mikor már megismeri az anyját, utána repes kicsi kezeivel a dajka öléből; csókot ád! Micsoda gyönyörei a világnak érnek föl ezzel? Aztán „jár a baba!” egyik ölbül a másikba. Csinál magának világnyelvet: „tütü” az ital; „mámmám” az étel; „tente” az alvás; kezét, lábát, fejét meg tudja nevezni: „kacsó, bábó, botó”. Micsoda diadal ez!

S aztán a második év kezdetével ahogy a lélek kezd kifejlődni és megalakul emberré: annak jelenségeit napról napra kísérni, figyelni, előmozdítani. Beszél már; okosakat mond; megkülönböztet; jellemet mutat; tudja már hogy ő férfi: parancsolni, úrkodni született, kis zsarnok. Óh, mi édes rabság egy ilyen zsarnoknak engedelmeskedni!

Katalin amellett tüzes gazdasszony is volt. Szép birtok maradt rá a szülőiről.³ Azonkívül volt a zámi puszta bérlete, melyet az apja kötött Baranyi Miklóssal, ami nagy gonddal és terhes kiadásokkal járt. Az első két esztendő nagyon mostoha volt ránézve: az egyik a nagy eszeveszett futás miatt, mely a vetéseket aratatlan, a legelőket csordák nélkül hagyta; minden termék pocsékká lett; a másik esztendőben megint jött egy országos jégeső, az tett tönkre mindent. Katalinnak bizony készpénzéből kellett teljesítenie az árendát. De megküldte rendén. Ez az összeköttetése megmaradt Miklós úrral. Egyebekben nem molesztálták egymást.

Azonkívül most még Katalinnak egy szép szőleje is a vajdai hegyen, melyet az anyjától örökölt. Azon épült egy szép kolnája is, melyben gyakorta tartattak vidám szüreti mulatságok, tűzijátékokkal.

A két keserves esztendőben ezek a kedélyes ünnepségek is elmaradtak. Az első évben volt az a nagy bolond népfutás. A szőlő kapálatlan maradt, telenőtte a gaz, ki sem látszott a paréjból, méregsalátából. A termést ledizébolták a rókák, a gazdátlan kutyák, a veréb, a seregély meg a darázs. Böngészni való sem maradt rajta a gazdának. A rákövetkező évben pedig elverte a jégeső; odalett a termés.

No de a harmadik esztendő bőven helyrehozott mindent. Jó időjárás volt, mintha csak a pap diktálta volna a katedrából; a búzaföld ontotta a magot, a legelők megteltek nyájakkal, a szőlő is szépen mutatkozott. Katalin nagy gondot fordított a műveltetésére, s előre örült a közelgő szüretnek, mely a pincéjét majd újra meg fogja tölteni.

Azonban egy dolgot mulasztott el. Elfelejtett belepillantani abba a szerződésbe, amit a haszonbérkötés alkalmából az apja a vejével kontrahált.

Abban volt egy klauzula, melyben Ungvári uram obligálja magát, hogy ő fogja míveltetni a leánya anyai jussához tartozó vajdai szőlőt; de a termés leszüretelését átengedi az ő kedves vejének, hadd legyen annak is egy vidám mezei mulatsága. Hát ezt a kontraktust bizony nemigen nézegette Katalin asszony; hiába is nézegette volna, mert annak a konceptusát diákul írta meg Ductor István deák, akire az bízatott. S más emberrel azt magának megmagyaráztatni nem akarta.

Ilyenformán bekövetkezvén az idő, amely a szőlő leszüretelésére alkalmas: egy kora hajnalban befogatott Katalin, s a dadával meg a kisfiacskájával kocsiba ülve elhajtatott a vajdai szőlőbe.

Kedvező idő volt; szép Kisasszonyhava. A fecskék sereglettek az égben, elköltözésükhöz készülődve.

A szőlők lábánál megpillantott Katalin egy vén, ősz szakállú koldust. Olyan ismerősnek tetszett neki a képe. Megállíttatá a kocsiját, s odahítta a koldust. Amint az megszólalt, köszöntve, azonnal ráismert: „Kend az öreg Balázs bácsi?”

– Bizony senki sem más.

– Hát mit mível ahajt?

– Szépen koldus-szerben vagyok. (S mutatta a rongyos szűrére akasztott tenyérnyi réztáblát, a szabadalmazott városi koldusok jelvényét.) Fürmender uram tett engem koldussá; áldja meg a Jehova érte.

– Miért nem jön inkább az én házamhoz; ott elélhetne szépen.

– Jobb annál a koldusság.

És igaza is volt. A koldusság az egyedüli független állapot a világon. A városi koldus minden péntek napon végigjárja a házakat, a konyhaajtóban elrebegi: „amivel az Isten megáldotta!” az egyik vállán egy posztószél tarisznya, a másikon egy vászoniszák van keresztülvetve; az egyikbe a jótevő gazdasszony dob egy darab kenyeret, avas szalonnát, érett sajtot, a másikba pedig merő fakanállal beleönt egy csomó lisztet; egész hétrevaló összegyűlik ottan; vasárnap pedig ott ül a koldus a templomajtóban, s az ájtatos hívektől csak hull egy poltura a levett kalapjába. Azért hálálkodás számba megy az nála, hogy „fürmender uram tett engemet Debrecenben koldussá”.

– No hát akkor kapjon kend fel a bakra, jöjjön a szőlőmbe, majd ott is kap valamit.

Öreg Balázs nem mondatta ezt magának kétszer.

Katalin még nem jött ezúttal szüretelésre, csak mint rendes gazdasszony, körülnézni, hogy mennyire érettek már a szőlőfürtök, s kóstolónak valót válogatni össze a javából.

A nagy kiterjedésű szőlőnek két ajtaja volt, az egyik, a kisebb, a mély út felől, a másik a dombos oldalról. Katalin a kisebb ajtón ment be a szőlőbe. Széttekintett; jó érett volt már a gohér, a bakar, a musztafer, csak a juhfarkú volt egy kissé hátra. Elébb lecsikkentett egy böngőt a szép piros dinkából a kisfiának, s azt örvendezteté meg vele, azután rászabadítá a vén koldust, a Balázst, hogy szedjen a szűre aljába szőlőt, amennyi belefér.

Csak akkor lepte meg, hogy a kolna felől egy egész úri társaság közeledik felé. Ezek a nagykapun jövének be ide.

Felismerte köztük legelőbb is Baranyi Miklóst, aztán az alispánt, azon kívül volt két atyafi, aki nyilván a családhoz tartozott, és Miklósnak az új neje, Zsuzsika, aki a karján hozta (akkor már egyéves) gyermekét.

Katalin szemközt állt velük, kisfiának a kezét fogta. Elbámult, mikor ezt a társaságot látta maga előtt. Az uraknak puska lógott a vállán.

Miklósnak jött meg elébb a hangja. Durva, érdes hangon rivallt rá Katalinra:

– Mi kereseted van itten?

– Nekem? – szólt Katalin. – Hiszen ez az én szőlőm. – Én kapáltattam, én kötöztettem: enyém volt a munkáltatás.

– De enyim a szüret.

– Az nem volna igazság.

– Semmi dolgod az igazsággal! Hogy mered te azt a koldust rászabadítani a szőlőszedésre, te…!

S itt egy szót ejtett ki, a hajdani férj, a szerető, amit toll nem adhat vissza, csúf, meggyalázó szót, aminőt egy piaci némbernek szoktak az arcához vágni.

A nő visszavágott, hasonló sértő szóval:

– Ha én „az” vagyok, akkor te meg „ez” vagy.

Rút összezördülés volt.

Miklóst oly dühbe hozta ez a szemébe vágott sértő szó, hogy lekapta válláról a puskáját, s Katalinra fogta. Kit akart meglőni? Az anyát vagy a fiát, vagy tán mind a kettőt?

Jó szerencse, hogy ott volt mellette őrző angyala, Zsuzsika, aki csecsemő gyermekével a karján odaveté magát a férje elébe, s félrefordítá annak a fegyverét: „Az Istenért, Miklós, mit akarsz cselekedni!”

Aztán az urak is közbeléptek, elvették a dühöngő kezéből a puskát.

A szerencsétlen asszony pedig megátkozta:

– Verjen meg az Isten! Veretlen ne hagyjon! Amiért meggyaláztál, fegyvered rám fogtad, rám meg a fiamra, a te édes fiadra! Olyan halálod legyen, mint Heródesnek volt, s mikor közel érzed, árpa kenyeret kérj, köles kenyeret kérj! Mást meg ne bírj enni!

(Ennek valami rettenetes átokformának kellett lenni a régi időkben. A jelen volt tanúk, kik később vallomásra hívattak: Kis Erzsébet, Tokai Szabó Katalin, összetalálóan idézik ezt az utolsó mondatot, amit be is teljesített a megtorló Nemezis. – Rettenetes egy végzet! Hogy egy magyar nemes árpakenyeret, köleskenyeret kérjen, mikor e világtól meg készül válni!)

Katalin e gyilkos találkozás után karjára kapta kisfiát, el-kirohant a szőlőkertjéből, azt kívánva az elfoglalónak, hogy feküdjék az egész terhével a lelkén minden világi életén át.

Hazáig siratta elveszett jószágát: nem a szőlőjét, hanem a mennyországát.⁴

Ez az elveszett szívek története.