VI. Tánc közben

A zenyei kastélyban nagy dáridó volt: a ház úrnője Sándor Zsuzsánna tartotta a neve napját, amire messze földről összegyülekeztek az atyafiak, ismerősök. Ilyenkor kitett magáért az özvegy.

Dabóczy Marcsa vezette a konyhát és tálalást.

Máramaros-Szigetről hozatták le a híres orosz trombitásokat muzsikálni. Szebenből szállították a kecskefaggyúgyertyákat a szobák kivilágításához.

A bejáró ajtó fölött ragyogott egy transzparent, piros betűkkel: „Vivat Susanna Sándor.” A rektor mesterműve.

Asztalbontás után következett a tánc. Elébb a férfiak járták el a hajdani verbunkost, körben sorakozva, ami igen szép dobogós volt. Azután következett a mazurka, a szilaj lengyel tánc, hatalmas lábdobogással, amiben csak az a hiba, hogy egyszerre csak egy pár táncolhatja, addig az övé az egész tánchelyiség, a többiek várnak, míg ők belefáradnak, a körülnyargalásba.

A magyar palotás már alkalmasabb, mert abban annyi pár vehet részt, amennyi csak egymás mellett elfér. Van módja benne a férfinak minden délcegségét, a nőnek minden csábító báját bemutatni, amíg a trombitások fújják a nótát, s az öregek, akiknek már nem kell a tánc, danolják hozzá a nótát: „Azt mondják, hogy nem illik a tánc a magyarnak; Nem, ha neki harisnyát s félnadrágot varrnak. Illik gyöngyös pártához, kócsagtollas főhöz; illik sarkantyús csizmához, pillangós cipőhöz.”

Hiába, csak most is legszebben járja a palotást a ház asszonya, a szépséges Zsuzsanna; egyik kéz a másiknak adja. Vetélkednek a férfivendégek, hogy ki vegye karjára.

De hát „ő” hol marad? A legtüzesebb táncos: a Baranyi kapitány, aki annyiszor volt a szépasszony párja, akinek a kedvéért hófúvatban is elszánkózott napi járóra, ha mulatni kellett. – Az bizony ott ül valahol a szegletben, s egy fiatal lyánkával folytat suttogó beszédet. Halavány arcú hajadon, aki szerény öltözete, leeresztett haja miatt még fiatalabbnak látszik, mint amilyen valóban. A házi úrnő egyetlen leánya, Zsuzsika az. Neki nem szabad a táncban részt venni. Tán a fiatalsága miatt? Vagy egészségkímélésből. A legvalószínűbb ok az, hogy most még az anyja akar táncolni: neki áll még a világ. S addig a leányának petrezselyemárulás a dolga.

Baranyi Miklós azonban odaült a leány mellé, s beszélgetett vele, amit az nagy figyelemmel hallgatott.

Egyszer aztán csak odalibben Zsuzsánna asszony nagy szelesen, s megragadja Miklós karját.

– Ohó, úr uram! Az nem járja! Ellopni magát a táncból. Jöjjön! Viszem!

S vitte magával a táncba, odadobva leányának legyezőjét. Éppen azt a nótát húzták, hogy „Elmehetsz drága madár! Nem kell nekem csapodár. Rút a leány, ha szeles: Talál, az aki keres.”

Egész kör képződött a táncolók körül: úgy bámulták őket. Ilyen összeillő párt nem látni hét vármegyében. Ugyan ropják azt a lejtőst, csípőre tett kézzel; majd meg derékon kapja a dalia táncosnőjét, s körül megforgatja, mialatt az karját válla körül fonja. Szemeik egymás szemébe mélyednek.

Egyszerre nagy zenebona támad; valami parasztasszony rohant be a terembe, aki jobbra-balra taszigálva a fényes vendégeket, utat tör magának a mindenkitől bámult táncoló párig, s azokat is, két durva öklével kétfelé taszítja.

– Ki ez a félbolond?

Baranyi ráismer. Ez az ő cselédje, a Kardosné.

– Ne táncolj most, uram! – rikácsol az ünneprontó asszony. – Elfogták a feleségedet; tömlöcbe vetették: halálra ítélték; a fejét leüttetik hóhér által a piacon!

– Megőrült ez az asszony!

– Ha nekem nem hisz kegyelmed, olvassa el ezt a levelet, Ungvári uram írta; lóhalálban járok vele kegyelmed után. S azzal odaadta a pecsétes levelet Baranyi Miklósnak.

No de azt a táncot kellett volna aztán látni, amit Baranyi Miklós elkövetett, amint ezt a levelet olvasta. Az emberevő vad indiánok toporzékolnak így. A fejét ütötte az öklével. Ordított és zokogott: Istent és ördögöt emlegetett; a levelet a fogaival tépte: „Embert ölök! Vérben gázolok!” hörögte, aztán kirohant a táncos szobából, s kinn a tornácban ordítá rekedt hangon: „A lovamat, a lovamat!” Kardosné utánaszaladt csitítva: „Itt az Ungvári uram szekere; csak megkapatják a lovakat.” – „Arra én nem várok! Nyergeljék föl a lovamat!”

A mulatságot keservesen fölzavarta ez az eset. Hallatlan, sőt elhihetetlen volt ez széles e hazában. A pariparobogás kinn az udvaron jelezé, s a kicsődült urak is hírül hozták, hogy Baranyi Miklós bizony lóra kapott, s elvágtatott éjnek éjszakáján a sötét világba.

Táncolni ugyan már senkinek sem volt egy csepp kedve sem: a muzsikusokat is kiküldték. Ellenben behívták a Kardosnét, asztalhoz ültették, étellel, itallal ellátták; ami annak bizony jóleshetett, mert amióta Debrecenből útra kelt, egy falat kevés, annyi sem ment le a torkán; eközben elbeszéltették, hogy történt, mint történt az egész rémeset, amit ő aprólékosan előadott, miközben sűrűen potyogtak a könnyei a tányérjára; hogy az ő jó asszonyát, aki valóságos szent volt, a gonoszakarói ily tőrbe ejtették, most még azt a drága szép fejét is le fogják üttetni a piac közepén! Pedig ő tűzbe teszi érte a kezét, hogy ártatlan.

Jó szerencse, hogy ott volt a megyei alispán úr, aki megnyugtatá, hogy az a lefejezés nem megy ám olyan könnyen. A debreceni civis magisztrátus ítélete előbb a megyei törvényszékre megy föl apellátába; majd a sedria vizsgálja meg a bűnvádat, s az mondja ki a döntő ítéletet.

– De mikor? – kérdezé a parasztasszony a maga paraszt eszével.

– Hát a legközelebbi kvartális ülésen. A jövő hónapban.

– Hát addig mi lesz az én szegény asszonyommal?

– Addig őrizet alatt marad a vádlottak börtönében.

– Hisz ez rosszabb lesz neki száz halálnál.

– Majd megszokja.

– De azt az én uram nem fogja engedni!

– Hát mit tehet ellene?

– Mit tehet? Mit tehet? Hát ahogy én ismerem Baranyi Miklós uramat, az mindenre képes az ő szeretett feleségéért, felfordítja a városházát, dudát csinál a bíró meg a fürmender bőréből, felgyújtja a várost mind a négy szögletén; de a szerelmetes hitvestársát bakó kezébe jutni, tömlöcbe megrohadni bizony nem engedi.

Olyan merész hangon beszélt a parasztasszony, hogy az úri vendégseregnek a hideg borzongott végig a lúdbőrös testén. Akik ismerték Baranyi Miklós hirtelen természetét, ugyan lehetőnek találták a fenyegetés beváltását. Annyival inkább, hogy az elkövetett igazságtalanság mindenki előtt világos volt.

Kardosné asszonyom nem is maradt az úri kastélyban éjszakára; amint a lovakat megkapatták, befogatott, s nekiindult az útnak Debrecen felé. „Megyek én! Ha gyújtogatni kell, magam is segítek benne.”

A fényes névünnepi mulatság igen szomorú tablóval végződött. Minden embernek elveszett a jókedve. A közelebb lakó vendégek befogattak, útra keltek éj idején; akik ott maradtak, szobáikba tértek. Sándor Zsuzsánna egyedül maradt a leányával.

Mikor csak ketten voltak a belső szobájukban, az a halavány madonnaarcú leányka megszólalt, reszkető fuvolahangon, azt a kérdést intézve az édesmamájához;

– Ugyebár, anyácskám, ha a Baranyi Miklós úrnak a feleségét lefejezik, akkor ő özvegy fog lenni?

Sándor Zsuzsánna nagyot bámult a leányára.

Erre „ő” nem gondolt!