V.

Azt a parkot valamikor a szép Marie nagyatyja ültette, aki híres nagy gazda volt. (Az asszonyságé volt a birtok.) Csodamódon elkészített talajban amerikai tenyészet pompázott. A nagyobb rész gyümölcsös volt, és a gyümölcsfák maguk is óriási fajúak. A park hosszában egyenes út vonult le a Szamosig, mely szegélyezve volt terebély somfákkal. Másutt csak cserje ez, itt almafa nagyságú koronás fának mutatja be magát, a leghosszabb idényű fa, levelei még késő ősszel is mind megvannak lehullatlanul, csak hogy most már lila színűek, s a rőt lombozat közül az érett gyümölcs, mint korallgyöngy piroslik elő csomókban és füzérekben. Utolsó gyümölcs, melyet már senki sem szed le.

Blanka e hosszú úton sétálgatott végig, egyedül.

Kora tavasz volt, mikor legutóbb ugyane fasor között végigsétált, akkor a somfák arannyal voltak behúzva a korai virágtól.

Amennyi idő alatt a som gyümölcse megérik, beh sok változás történik az emberrel!

Akkor is éppen így jött föl a telihold a Szamos tükréből, a sétányon végigöntve rézvörös világát – egy izzó lapos gömb a láthatár rőtbarna ködfátyola mögött.

S azóta az ő sorsa kétszer is megfordult. Azóta harmadszor kezdi újra az életet.

És érti, tudja jól, hogy az az élet, amit most kezd, a másik kettőnél még nehezebb lesz.

És mégsem érzi azt a terhet a lelkén, amit akkor viselt, mikor előtavasszal itt járt végig aranylepte somfák sétánya közt.

Akkor gazdag volt, előkelő. Hódoltak neki. Futottak előtte, utána; kedvét keresték, alkalmatlankodtak neki hízelgéseikkel. Most, hogy érzik, tudják, mi vár reá; rang-, vagyonelvesztés, igyekeznek előtte kellemetlenek lenni, hogy elrettentsék maguktól.

Blanka maga is asszony volt. Melyik asszony nem szenved testileg? Hisz a nőt úgy alkotta a természet, hogy az idegek uralkodjanak rajta. Csakhogy adott nekik hozzá csoda lelkierőt, tűrni és titkolni a szenvedést. Blanka meg tudta azt ítélni, hogy egykori barátnéjának nervosájában mennyi a valódi baj, s mennyi az affektált kiszámítás.

A tisztességes asszony akarja éreztetni vendégével annak hamis helyzetét; a birtokos úrnő fogadja most a vagyonvesztett, aláhanyatló nőt, kinek viszonya még nem törvényes azzal a férfival, aki útjaiban kíséri, s ha egyszer szentesítve lesz, az csak olyan úton történhetik meg, melytót a vallásos érzelmű kegyes hölgy mint kárhozatra vivőtói visszaborzad.

És mégsem érzi Blanka, hogy fájna szívének valami. Csak bosszantja, keseríti, megszégyeníti az a gondolat, hogy neki ez embernek házánál kell egy éjen át menedéket és vendégszeretetnek falat kenyerét igénybe venni.

Mikor tavasszal itt járt, s aztán visszafelé térve sétált végig a hosszú, egyenes úton, az a gondolatja támadt, amint a holdvilágtól messze elnyúló árnyékát elnézte, hogy hát az embert örökké kíséri ez árnyék. Sohase lesz abból fény? Mindig azt kell tudni az embernek, hogy a háta mögött jön a sötétség? Sohasem lehet-e, hogy egy világos alak kísérje? Olyan hű, mint az árny s olyan tiszta, mint a fény.

Most újra eszébe jutott az.

Visszafordult. S íme, nem az árnyék volt háta mögött, hanem Manassé.

Az ifjú gyöngéden kezébe vette a hölgy kezét.

– Nézd, milyen szépen süt a holdvilág – súgá neki. – Gyönyörű éjszaka lesz. Szél sem leng. Olyan langy idő van, mint egy nyári éjjel. Nem volna-e kedved folytatni az utazást, lelkem?

– Azt mondtad ki, amire gondoltam! – szólt a hölgy mohón, szívéhez szorítva Manassé kezét. – Menjünk! Menjünk! Még ez órában induljunk.

– Tudtam, hogy ráállsz. Már rendeletet adtam a kocsisnak. Magunk a Szamos-parton lesétálunk odáig. Búcsút vennünk sem szükség.

– Nem! Nem! Nem akarok szóba állni vele többé! – szólt öntudatosan Blanka, s odasimulva Manassé keblére, reszkető hangon súgá: – Azt mondta nekem ez asszony, hogy hagyjalak el téged! Ugye, teneked is azt mondta rólam a férje?

S azzal átölelték egymást, és sírtak.

– Menjünk e háztól, menjünk!