VIII.

Novemberi reggel későn hajnallik; a háznál mindenki talpon volt már, mikor Blanka fölébredt.

Manassé azzal örvendezteté meg, hogy innentúl az utat nem szekéren fogják folytatni, hanem lóháton, aminek Blanka úgy örült, mint a gyermek.

(Ezért volt a három ló egyúttal fel is nyergelve.)

A külső szobában gazdag reggeli várta. Forró tejszín, bálmos, paprikás szalonna, hófehér havasi méz, csupa virágillatú, s szűknyakú „egyesekben” felrakott gyümölcsszeszfélék, fenyőhéjba takart kászutúró, gesztenyeízű baraboly; olyan étkek, amiket Blanka először ízlelt életében, s azonnal meg is szeretett. A házigazda örült ennek nagyon. S amit vendégei meghagytak az asztalon, azt még összecsomagolta számukra az útitáskájukba, megmagyarázva Blankának, hogy erre nagy szükség lesz. Blanka úgy vette észre, hogy az oláh nyelv olyan, hogy ha az ember nagyon hallgatja, hát megérti. Annyit megértett ő is, hogy a legközelebbi állomásuk lesz Szent László; ott a domnu rektor lesz a gazdájuk, aki pedig „vegetarianu”.

Majd megtudja Blanka azt is, hogy mit tesz ez.

Mikor a lovaikat nyergelték, azt mondá Áron Manassénak:

– No, öcsém, most már csak megmondom neked, hogy ez az én kurta nyakam ugyan nem érdemli, hogy nyaknak neveztessék; de már amilyen, olyan; ezúttal azt a szentecskédnek köszönhetem, hogy megmaradt épségben; mert tudd meg, hogy ez a Ciprianu, akinek a házában most megháltunk, mind egész háza népével együtt a legelkeseredettebb agitátor, s azonkívül énrám különös oka van haragudni. De a te bálványod az első pillanatra kicsavarta kezéből a fegyvert.

– De nem történhetik-e meg rajtunk, hogy majd akit mellénk fog rendelni a hegyeken át vezetőül, az visz bele valami kelepcébe?

– Nem. A tulajdon leánya fog bennünket vezetni. Az ugyan elvesztene engem egy kanál vízben; de a te Blankádért keresztül fog bennünket vinni a tűzön is. Öcsém, már benne vagyunk. El ne áruljuk az asszony előtt.

Blanka nevetett az örömtől, mikor fenn ült a nyeregben. Eleinte különösnek találta, hogy férfimódra kell megülni a mokány paripát; hanem aztán, mikor a délceg Zenóbiát meglátta így lovagolni, kedvet kapott hozzá. A jámbor havasi ló úgy ment alatta, mintha dajka ringatná bölcsőben.

A két hölgy előrelovagolt, a két férfi még hátramaradt az utánuk szaladó házigazdával még egy rájuk tuszkolt búcsúkortyot inni. Mikor az erdő szélébe értek, Blanka megszólítá társnéját.

– Zenóbia, kérlek, tegezz engem, s beszélj velem magyarul. Az éjjel álmodban hallottalak így beszélni.

A leány visszarántotta paripáját, s keresztet vetett magára. Aztán súgva mondá:

– A szent szűzre kérlek, szent asszony, ne áruld el, amit hallottál tőlem; s ne kérdezz erről többet.

Azzal tovább léptettek egymás mellett. Az út hegynek vitt fel.

– Szólj! Messzire fogsz te bennünket elvezetni?

– Ahogy illik. Az apám birtokának a határáig.

– S meddig terjed a te apádnak a birtoka?

Zenóbia egy távol meredő hegycsúcsra mutatott, amit a reggeli ködfátyol takart még.

– Annak a hegynek a szélső oldaláig.

– Az odáig mind az övé? – kérdé elbámulva Blanka.

– Nagy darab szegénység! Van rajta tüzelőfa, kecskenyáj, sertéskonda, rongyos kalyibák és szurtos emberek. Sok a semmiből.

Egy úr, aki mérföldekig folyvást a saját birtokán jár; hanem azért azt a kis darab földet, ami abban kenyeret terem, maga szántja! Blanka gyönyörét találta ebben az utazásban. A szép zöld mező lepve volt már az őszi dértől, de amint feljött a nap odáig, ahogy a hegy árnyékot vetett, egyszerre zöld lett a gyep, az árnyék megmaradt fehérnek. S a zöld gyepen virítottak a rózsaszínű kökörcsinek.

Az út felvitt a hegyoldalnak, ünnepélyes templomi csendességű szálerdő fogadta az utazókat, melyben, mint a misemondó antiphonája, hangzott fel a vadmadarak egymásnak felelgető kiáltása. Egy pár gyönyörű vadpáva szerelmi ömledezései közepett hagyta meglepni magát a lovaglóktól, s aztán felrebbenve meg leszállva előttük sokáig folyton az útjokban maradt, mintha előhírnöke volna jövetelüknek.

Mentül feljebb haladtak, annál elevenebb lett az erdő. Vegyülni kezdett a levélvesztett lombfa az örökzöld fenyővel. A borókabozót sűrűn fedte már az aljat, s azon tarka tollú madárcsoport kergetőzőn. Egy ilyen bozótból egész konda disznót vert föl az utazó csoport. Azok nagy röfögve vágtattak odább. Zenóbia nem mondta meg Blankának, hogy azok vaddisznók voltak, engedte őt csodálkozni rajta, hogy, íme, egy egész konda – pásztor nélkül!

A hegyoldal még meredekebb lejtőre vált; a paripák ugyancsak feszítettek a hegynek felmászásban. Holmi síkon termett ló rég kidőlt volna ebből; ezek még csak meg sem izzadtak bele.

Végre fölértek a hegytetőre, s ott egyszerre az erdő is megnyílt. Sajátszerű tájkép tárult eléjük.

Északnak a fennsíkot egy kokojszás foglalta el. Az egy ingovány a hegymagason, még magasabban fekvő hegyek tengerszemétől táplálva; fölül rőt magas fűvel benőtt láp, mely közt gyér veres fenyőfák láthatók; a bürü alatt feneketlen dágvány, mely elnyeli a rátévedett embert és állatot. Szomorú, ijesztő kép; a sás érett bugáitól rókafakó az egész mező. Délnek pedig egy fiatal fenyves, mely valami őserdő helyén támadt, amit tán húsz év előtt a vihar, mint egy kaszavágással aratott le. A vén fa rohává lett rég, s a húszéves sarj üde hajtással magasodik föl sűrűn, buján, áttörhetlenül. Csak egy csapás visz rajta keresztül.

A fenyők aljában virítanak a havasi nefelejcsek, az erdők örök virágai.

Itt csak egyesével lehet előrehaladni. Zenóbia elöl lovagolt, nyomában Blanka. A két férfi messze hátul maradt. Ők nehezebb terhe voltak a lónak.

Egyszer Blankának valami furcsa alak vonta magára a figyelmét. Olyanforma, mint egy ember: két lába, két keze. Egészen bundába van öltözve. Emlékezett rá, hogy valamikor, állatseregletben látott ilyenforma alakot, csakhogy az ott mogorva, kedvetlen pajtás volt. Itt pedig jókedvű fickó. Táncol, mórikál, bukfencet hány; hintálja magát a fa ágán két hosszú karjánál fogva. Furcsa, gömbölyű fülei, felnyitott szája nevető kifejezést adnak tréfás ábrázatjának.

Eszében sem volt, hogy megijedjen tőle.

Zenóbia a nyergében maga előtt keresztülfektetett duplapuskának a sárkányait csendesen felvonta.

Blanka pedig gyermeteg örömmel kiáltá a hátul lovagló Manassénak:

– Nézd csak, Manassé! Siess! Milyen furcsa bohó állat van itt! Manassé sietett is aztán.

A tréfás fenevad erre a kiáltásra, mint a mókus, oly ügyesen futott fel arra a fiatal fenyősudarra, aminek az alsó ágán himbálta magát addig, s mikor a legtetejében volt, hogy a hajló sudar elkezdte nehéz terhét himbálni; tökéletes naiv humorú pofával tekinte alá, mintha egészen Blankának produkálná magát. Egy szörnyeteg, mely pajkos gyerkőcöt mímel.

S az utazóknak éppen azon fa alatt kellett elmenniök; mert kétfelől áttörhetlen bozót terült.

Blanka kíváncsi mosolygással nézett fel a feje fölött hintázó erdei bohócra.

Az pedig megvárta, míg mind a négy lovas elhaladt alatta, akkor, hogy megmutassa a nézőknek, hogy mit tud még, hirtelen belevágta rettentő körmeit a fa háncsába, s egyszerre aláeresztve több mázsás termetét, egy pillanat alatt egész a tövéig hántotta a fiatal fenyőfát.

Blanka csak akkor sápadt el az ijedtségtől, mikor ez iszonyú erőmutatványt látta.

– Ne félj semmit – mondá neki Zenóbia –, a medve csak játszik.

S azzal a szörnyeteg befutott a bozót közé; a sűrű fenyőgeszt, mint a vetés kalásza nyitott utat iszonyú termetének.

Zenóbia mondott Blankának valamit.

– Aki boldog, az nem tud félni! Lám, én a madár felrebbenésétől is megijedek.

Az út most egyszerre megkönnyült. A hegyháton visz az végig; folyvást sima gyepen, mohos mezőkön, miket egész mesgyékben fedett az áfonya, most érő piros és kék, édes bogyóival. A hegygerincről messze be lehetett látnia vidéket. Hasonló volt a látvány a tengeréhez. Itt a föld vet hullámokat, ott a víz. Itt a zöld fenyőlomb takar egy élő világot, ott a zöld hullám – itt távol házikók jelzik csak, hogy e magányban ember is él, mint amott a fehérlő vitorlák. Olyan vidék, amelyben hegytetőről sem látni falut.

Már délponton állt a nap, amint a hosszú hegygerinc végét elérték. Ott egy meredek bércfal állta el az utat, s annak a lábában kellett a völgybe alászállni.

E pontról már meg tudta mutatni Zenóbia az utasoknak a „Monasteria” hegyormát, mely a „Tordai hasadék” fölött uralg. Ezen a bércfalon keresztül kell lenni egy átjárásnak, mely a Hesdád-völgy katlanába átvezet. Messziről hozzájárulhatatlannak látszik az; de itt a „Mikus bán” várromjai alatt lakik egy ember, aki jól ismeri ezt a merész utat; a nép „Vén Matuzsálem”-nek hívja. Egy „magyar zsidó”.

Blanka kétkedve tekinte Manasséra.

Ahelyett Áron felelt meg.

– Igen. Egy elzüllött maradéka az „erdélyi szombatosok”-nak.

Blanka rejthetlen kíváncsisággal nézett Manasséra. Ez pedig megszokta már hölgye tekintetéből kiolvasni a gondolatban ejtett kérdést.

– Te azt hitted, ugye, hogy a „magyar zsidó” csak gúnynév, mellyel minket illetnek: egy Istent vallókat. Magyar zsidók valóban léteznek Erdélyben egész községszámra; de elszórva is laknak köztünk, s azok tartják magukat az igazi zsidóknak; minket csak sadduceusoknak fogadnak el.

– Majd látni fog egy eredeti példányt belőlük, ángyikám – biztatá őt Áron. – Én rég ismerem az öreg Matuzsálemet; úgy tudom, hogy egy unokája is van; ha még meg nem házasodott.

Eközben az utazó társaság egész a sziklafalig ért, mely útjokat elzárni látszott. Hatalmas, égnek meredő, júraképződési mészfal volt az, mely a többi hegycsoportot kettévágni látszott. A fennsík véget ért előtte, s meredeken hanyatlott alá, beborítva egész a völgy mélyéig sűrű borókával. A fennsík magasán állt még egyetlen vén bükkfa: az utolsó abból a lomberdőből, mely valaha a hegyormot koronázta; sok száz éves lehetett már, s még mindig tartotta magát. Vastag gyökerei messze elnyúltak, s belekapaszkodtak a sziklába. – E tölgyfa mögött látszott a sziklafalban egy barlangszáda gótidomú csúcsívvel, s előtte egy öblös medence volt, melynek csak a fenekén látszott valami maradvány nyirok.

Ide érve Zenóbia leszökött a lováról, s kirántva annak a fejéből a zablaszerszámot, s megeresztve a terhelőjét, azt mondá Blankának:

– Most itt a „csodakútnál” pihenőt tartunk, falatozunk egyet, a lovainkat legelni hagyjuk, s aztán megitatjuk.

– Miből? Itt nincs víz.

– Nincs. De nemsokára lesz. Azért csodakút ez. Minden két órában felbuzog a forrás, s megint visszahúzódik.

Blanka hitetlenül rázta a fejét, s mert nem volt képes elhinni, hogy abban a medencében mai nap több víz legyen, mint amennyi már van, a markába merített belőle, s megitatta vele – az ajándékba kapott jércéjét, kakasát.

Ezalatt Áron bátya kiteríté az Isten adta szép zöld abroszra az útitáska élelmikészletét, s ezüstveretes kését elővéve elkezdett mindenki számára felszelni a komoly csemegéből.

Blanka azt mondá, hogy ő inkább szomjas, mint éhes.

Zenóbia mosolyogva mondá:

– A szent asszonyoknak minden kívánsága beteljesül; még a szikla is megindul szavukra. Halld csak; a forrás már közelít.

A barlang szája bugyborékoló korgást kezde hallatni, zuhogó hullám böffenései hangzottak az üreg mélyéből elő, s perc múlva rögtöni lökéssel buggyant ki a barlang torkából az üde kristályzuhatag, ellepve a medencét, s aztán túlömölve rajt. A bőséges forrás szakadatlan rohamban tódult elő a sziklanyílásból, s aztán alább omolva, szikláról sziklára zúdult szökellve a völgybe alá.

Blanka örömében tapsolt a szép tüneménynek. Azt mondta, hogy ha ő nagyúr volna, ide építtetne magának egy házat, s aztán elnézné azt a csodaforrást reggeltől estig, s nem kívánna más mulatságot. Nevetett a gyönyörtől.

És meglehet, hogy ez volt az egyetlen nevető hang, amit azon a napon egész Erdélyből hírül vihettek az égnek az Úr angyalai.

Áron bátya tüzet is rakott targallyból, s megtanította ángyikáját, hogyan kell szalonnát pirítani kenyérrel; ami nem csekély tudomány. Fél óra múlva a forrás megszűnt a sziklából kiömleni. Odabenn nyeldeklő, fuldokló hangok hallatszottak; a zuhatag nem táncolt tovább a sziklákon, s egy perc múlva a medencében maradt vizet is visszanyelte a sziklatorok: a forrás újra eltűnt.

Valami azonban megzavarta Blankának az örömét; nehány darázs. Abból az arisztokratikus fajtából, ami az erdőket lakja, s négy-öt képes egy lovat megölni. A csemege szagára jöttek elő valahonnan, s mind Blanka fejét dongták körül, ő pedig sikoltozott tőlük.

Áron segíteni akart az ángyikáján. Ezek a vakmerő állatok bizonyosan ebben az odvas bükkfában laknak. Azokat ő kipusztítja valahogy. Meg is találta az odújukat, s azzal csóvát készített, hogy kifüstölje őket belőle.

Amint azonban a lángoló gazcsutakot bedugta a fölfedezett darázsodúba, abban a pillanatban, mint a gőzkatlan kürtőjének bömbölése, oly robaj hangzott a bükkfa belsejében, s egyszerre csak kicsapott a láng az élőfa legeslegtetején.

Az tele volt már százados pudvával, ami a lángtól egyszerre végtől végig föllobbant, s akkor elkezdett az óriási szálfa, mint egy rengeteg fáklya égni felülről.

– Mit tettél: – kiálta Zenóbia, felugorva fektéből. – Tudod-e, hogy most megölted az apámat, s fölgyújtottad azt a házat, amiben az éjjel aludtál?

Blanka azt hitte, hogy ez csak tréfabeszéd; de amint Áron bosszús arcára s Manassé összevont szemöldeire tekintett, észrevevé, hogy a leány szavainak értelme van, amit a férfiak föl tudtak fogni.

– Most már gyorsan a lovaitokhoz! – kiálta Zenóbia. – Egypercnyi idő sincs. Én futok az apámhoz! Ti igyekezzetek a patak medrén a völgybe leszállni. A zsidó átvezet a Hesdád völgyébe. Itt ne találjon benneteket az éjszaka! – Óh, Áron! Az Isten bocsássa meg neked, amit énvelem cselekedtél!

A lánggal égő fa odúiból bagolysereg, mókuscsalád, kígyóivadék menekült repülve, mászva, kunkorogva szanaszéjjel, de gyorsabban azok sem menekültek, mint utasaink. Zenóbia vágtatott vissza azon az úton, amelyen idejöttek; a magára hagyott két férfi pedig középre vette a hölgyet, s úgy indult neki az elátkozott útnak, melyet a csodaforrás száraz medre képezett előttük.

És Blanka mindebből nem értett semmit.

Mi nagy baj származhatik abból, hogy egy vén, odvas bükkfa kigyulladt?