IX.

Az a völgybe levivő út kegyetlenül megviseli a lovast. A ló szikláról sziklára lép, a zsurmalék megindul a lába alatt; néhol egyik partról a másikra kell átugornia; a lovas nem vezeti a mént; maga esze és szeme után jár az, valódi hű társa a bajban.

Különben is sietni kellett, a nap már öt óra után lemegy, s nekik eddig a Hesdád-völgyben kell lenniök.

Zenóbia oly óvatosan vezette őket a hegyhátakon keresztül, hogy minden közbeeső falvat elkerültek; Szelistye, Indal – csak a távol harangszó volt sejthető.

Egyórai folytonos völgynek alászállás után jutottak el az első pihenőig.

Egy völgykatlanba épült ház volt az, mely mögött növénnyel bekerített szántóföldek látszottak, körülpalánkolt ólak a hegyoldalban, s tövissel elsáncolt szénaboglyák.

– Itt vagyunk már! – mondá Áron. – Ez a mi zsidónk háza. Valamivel különb épület volt az a többi oláh kunyhóknál, de Ciprián lakával nem vetekedett. A ház eresze tele volt galambokkal; azok a magyar zsidó kedvenc majorsága. A ház udvarán látszott a lombsátor borókából építve; a ház keleti oldalán egy kis szoba, mintegy kinövése az egész épületnek, mely fehérre volt meszelve, s aztán vörös festékkel irombára pettyegetve. – Kutya nem volt a háznál; azt a zsidó nem tart, mert megharapott egyénnek fizetéssel tartozik. Hanem egy oláh suhanc őgyelgett ott az udvaron; arra rábízták, hogy jártassa meg a lovakat.

Blankát azonban ölben kellett a ház küszöbéig vinni, mert akörül olyan nagy volt a sár, hogy abban a női lábbelivel célhoz jutni nem lehetett.

Áron tudta már itt a járást. Az ajtó, mely a szobába vezetett, be volt zárva, s kilincse nem volt kívülről. Bezörgetett rajta ököllel.

– Mi kell? – hangzott belülről.

– Eressz be az ajtón!

– Nyisd ki, ha tudod.

Áron pedig tudott ahhoz. Ha kilincs nem volt az ajtón kívülről, de volt rajta egy lyuk, azon bogra kötött zsineg volt kidugva, azt ha meghúzta az ember, a závár ütközője fölbillent, s be lehetett lépni a szobába.

Ott pedig egészen sötét volt. Az ablaktáblák betéve; hanem egy vékony faggyúgyertya égett az asztalon, s az olyan sötétséget terjesztett maga körül, hogy a bennlevők ki nem vehették tőle egymást, kivált akik a verőfényről léptek be egyszerre.

– Jézus! – kiáltá föl Blanka. – Ide kell bemennünk! – S azzal félénken húzódott vissza a tornácra, Manassét is visszatartóztatva. Csak Áron lépett be. Benn a sötét szobában cihelődött valami.

– Hát fiam, Naftali, mért nem akartad kinyitni az ajtót? – szólító meg Áron azt a valamit.

– Azért, mert ma huszonnegyedik Tizri van – felelt ridegen a valami.

– S mi van azon a huszonnegyedik Tizrin?

– A Garizim hegyén való ünnep.

– S azon a napon igazhitű zsidó még az ajtó kilincséhez sem nyúl, ugyebár?

– Te tudod.

– Hát nem jössz elő a sutból, Naftali?

– Mindjárt, csak bekötöm az arcomat.

– S miért kötöd be az arcodat, Naftali?

– Azért, mert idegen asszonyi állat hangját hallom.

– S neked még most sem szabad idegen asszonyi állat arcát látnod?

– Így parancsolja az „Eben Haäser”. S minthogy az asszonyi állatok nem takarják be az arcaikat, nekem kell az enyimet betakarnom; különben a hátamon a „makkot mardot”.

– Hát az micsoda, jó Naftali?

– Az a harminckilenc ütés a szíjjal, amit a nagyapám kiszolgáltat. Erre a nagy boglyakemence mellől kilépett egy hosszú, nyurga suhanc; a fején gömbölyű bőrsipka volt, termetét ujjatlan báránybőr bekecs fedte, lábain szíjas bocskor, hasonlatos ahhoz, amit a zsidók a sógornő-elvétel megtagadásával a Chalizeh szertartásához használnak; a homlokán egy kendő volt keresztülkötve, mely arcát az orra hegyéig eltakarta; gyér szakálla két hegyes ágba indult; egész arca, ami meglátszott belőle, sovány volt és pergament színű.

– No hát, Scholem álech, Naftali! – üdvözlé az előlépőt Áron, amire ez nem felelt semmit. – Azt hittem, már meg is házasodtál, amióta nem láttalak.

– Ugyan kit vehetnék én el? – felelt duzmadtan a legény.

– Hát az Ábrahám zsidó leányát Peterdről, a Rebekát.

– Jó is volna, de nem engedi az öregapám, hogy elvegyem.

– Talán biz azért, mert az valóságos zsidó?

– Ellenkezőleg. Azt mondja, hogy az nem igazi zsidó.

– Hogyan? A valóságos Izrael nemzetségéből való zsidó ellen lehet kifogása az öregapádnak, aki székely ember?

– Nem elég törvénytisztelő előtte Ábrahám. Órát tart a háznál.

– Hát az a törvény ellen van?

– Igen. Az igazhivő zsidónak télen-nyáron egyformán kell felosztani a nappal és az éjszaka óráit. Télen napfelköltétől naplementig éppen úgy tizenkét órának kell letelni, mint nyáron, mert minden órának külön áldása van, s azt elmulasztani vétek, s bizonyos órákban az ördögnek szabadság van adva az emberek fölött, s azt meg kell vigyázni. A masinaóra azt nem tudja megtenni, hogy télen rövidebb nappali órákat mutogasson, nyáron meg hosszabbakat. Az én öregapám meg fövényórát használ avégre. A téli napokban egész a Tebeth hónap Sabbath Vahera napjáig minden reggel kivesz egy kanál fövényt a klepsidrából, s aztán megint a Siván hónap Sabbath Slah leha napjáig folyvást tesz hozzá egy kanállal. Így tartja meg a törvény parancsolatját. Az Ábrahám ezt elmulasztja, s azért az én öregem előtt az Ábrahám leánya és gyerekei mind „mamzerin”.

– Hát aztán mivel töltitek itt az egész életet?

– Imádkozunk és böjtölünk.

– Akkor rengeteg sok pénzeteknek kell lenni, ha annyit böjtöltök.

– Dehogy van. Hiszen hatvanhat keresztyén ünnepnapon nem szabad a mezőn dolgoznunk, akkor csak idebenn szövünk és fonunk. Száznegyvenkét nap meg a magunk ünnepe, amikor ki sem szabad mennünk a házból. Amink terem, nem szabad másnak eladnunk, mint zsidónak, s ha valaki megcsal vagy nem fizet, nem szabad keresztyén bíró előtt beperelnünk. Ez a törvény. Azért szegényebbek vagyunk a nádi verébnél.

– Látod pedig, most szép darab pénzt szerezhetnél; elég lenne a szép Rebekának „keszubbára”, ha minket elvezetnél a hegyi úton a hesdádi völgybe.

– Meg is ölne érte az öreg mindjárt; miként Mathias a templomfertőztetőt, vagy Fineás a Simri fiát, a bálványimádót, ha azt merném tenni a Garizim-hegyi ünnepnapon, hogy útra keljek, és pénzt keressek.

– Hát legalább a szolgádat bocsásd el velünk vezetőül; az úgy tudom, hogy keresztyén, és nincs ünnepnapja.

– Nem merem tenni az öregapám engedelme nélkül.

– Hol van az öregapád?

– Itt van az imaszobában, s a „brachot” hálaimáit mondja el sorba.

– Hát te nem imádkozol vele?

– Én már elmondtam háromszor, de ő elmondja hétszer. Én nem tudom többször, mert a szívem megfájdul bele.

A mellékszobából áthangzott a gépszerű imahadarás. Áron odament, és kopogtatott.

Egy mély, rekedt hang megszólalt onnan belülről.

– Naftali! Ki van itt? Ki háborgat engem?

– Két idegen férfi meg egy asszonyi állat.

– Láttad, hogy asszonyi állat?

– Nem láttam, csak a hangjáról hallom.

– A kisujját sem láttad?

– Semmit sem.

– Micsodák a jövevények? Midianiták, a Baal Peor imádói, vagy emoreusok?

– Köszöntésükből gondolom, hogy sadduceusok.

Erre a hadaró hang sietve bevégzé a megkezdett dicséretet, s annak végeztével hallatszott, hogy az ajtóhoz csoszog valaki.

Az ajtó pedig be volt zárva, s a kilincset fordítani a Garizim-hegyi ünnep törvénye ellen van. Azért egy gömbölyű ablak volt vágva az ajtó felső részén, s ez letakarva kicsi függönykével. A lyukon dugta ki a fejét Matuzsálem, úgy, hogy a függöny takarót képezett a homloka körül.

Mintha sírboltajtón dugná ki a fejét valami rég ott heverő halott. Ez arc barna, mint a szattyán, és keresztül-kasul ráncokkal tele, hosszú, kétágú szakálla s szijácsnak kunkorított hajfürtei nem voltak fehérek, hanem zöld és sárga színűek; szemei szúrók és mélyen bennülők, sovány orra nyergéhez fölhúzódtak az éles ráncok, s két szemöldöke hegyesen állt előre.

Első dolga volt az, hogy kiköpött a szobába. Ezt rendeli a törvény, ha hitetlenek vannak jelen.

– Áldassék Isten neve! – üdvözlé őt Áron.

A kidugott fő lehunyta szemeit, és ezt mormogó:

– Min haólám, wead haólám.

S aztán egyszerre fölnyitá megint a szemeit, Áron szemébe nézve, s most már kérdőleg, követelőleg ismétlé: „Min haólám, wead haólám?” – míg Áron észrevette, hogy az öreg azt kívánja, hogy ő is mondja azt utána. Miért ne tette volna meg neki? Utánamondta.

Erre ravasz vigyorgás szedte ráncba a múmia vonásait. Nevetett magában. Sikerült rászednie a sadduceust. „Min haólám, wead haólám” azt teszi, hogy „egyik örökkévalóságtól a másikig”, s kétezer év előtt Kanahánban nagy vita volt afölött a farizeus és a sadduceus között. Ez utóbbiak csak „egy” örökkévalóságot akartak elfogadni, s azt mondták: „ad haólám” – de az igazhivő két örökkévalóságot vall. Jólesett az öregnek, hogy egy tévelygőt most kelepcébe ejthetett.

– No, hát mit akartok, Saddók fiai, akik utaztok idegen földön a Garizim-hegyi ünnep napján?

– Nem jókedvünkből utazunk, öreg; ellenség kerget bennünket, fegyverrel jön sarkunkban.

– Ah! Úgy kell nektek. Kergettetek ti is minket. Tűzzel-vassal pusztítottatok; házainkból kiűztetek; megfizet most nektek az Úr miértünk; áldassék szent neve min haólám, wead haólám!

– Mi bizony nem üldöztünk benneteket, öreg; hiszen tudod, mi is egy Istent hivők vagyunk; magunk is árvák, békességben élők.

– Nem igaz! Nem igaz! – rikácsolá a múmiafő, s szakállát s hajcsapjait rázta mérgesen. – Ahol ti többségben vagytok, ott ti is hatalmasok vagytok; ott a ti nevetek az „Alm!” – A pápista a kálvinistának az „Alm”, a kálvinista az unitáriusnak, az unitárius a szombatosnak. A püspökök megégették Husztot – de Calvinus megégetteté a Szervétet, s saját testvére megfojtó Blandratát, a ti prófétátokat, s a ti apáitok kegyetlenkedtek a mi prófétánk, Simon fölött; az erős bosszúálló úr megbünteti az apáik bűneit a maradékokban. Vagy egy hiten vagyunk-e most is? Megünneplitek a szombat napot? Megböjtölitek a szerdát, ami az ördögnek a napja? Nem eszitek-e meg a sertéshúst? És a marhának a forgócsontja melletti inat? És a nyelvét meg a pacalját! És a szőlőnek a levét? Kinyitjátok az ablakaitokat, mikor mennydörög és villámlik, hogy bejöhessen rajta a Messiás, aki az örök boldogságot elhozza a földre, amiért mi énekelünk? Vagy meg vagytok elégedve azzal a világgal, amiben titeket nyomorgat az „Alm”, s ti nyomorgattok minket meg azokat, akiknek ti vagytok az „Alm”, s szidalmazzátok a nyomorgatottakat azzal, hogy már eljött a Messiás?

– Nem bánom én bizony, öreg – vágott szavába Áron –, akárhogy eszik és böjtöl más, s mit csinál, mikor az ég zörög. Hallgass rám, s aztán eredj vissza imádkozni, s idvezülj a magad hite szerint. Tisztelem én azt nagyon. – Hanem most arról van szó, hogy az oláhság föllázadt a mi nemzetünk ellen, s jön táborszámra mögöttünk és ránk szembe; mi menekülni akarunk a mi atyánkfiaihoz. Az idő sürget. Még naplemente előtt át kell hatolnunk a hegyeken, hogy itt ne lepjenek bennünket. Nézd, hárman vagyunk; magyarok, hazád fiai.

Áron hívására megjelentek az ajtóban Blanka és Manassé.

– Hát mi közöm nekem mindezekhez? – frecskelte a tajtékzó szót a kidugott fej. – Akár a midianita falja fel az emoreust, akár az emoreus a midianitát? Nekem ez nem hazám, mert az én hazám Jeruzsálem. Nekem azok, akik az én nyelvemet beszélik, nem testvéreim, mert az én atyámfiai azok, akik Izrael hitét vallják. A ti jajgatástok nem fáj nekem. A ti futástok nem ijedség nekem. A ti hazátok romlása nem keseríti meg az én szívemet. Én hetven esztendő óta nem teszek egyebet, mint tűrök és imádkozom. Tanuljatok ti is tűrni és imádkozni.

– Megtanultuk már, öreg. Hanem ezzel most nincs segítve rajtunk. Nekünk egy vezető kell, aki a hegyeken át kalauzoljon. Neked van egy felesleges szolgád, engedd azt eljönni velünk; megadjuk a bérét.

– S ha annyi siklus aranyat adnátok, amennyi hajszál van a fején annak a szolgának, mégsem történhetnék az meg, hogy a törvény ellen útra keljen egy szolga, aki az én kenyeremet eszi, a Garizim-hegyi ünnepe napján.

Áron könyörgésre vette a dolgot.

– Matuzsálem! Jó öreg apó! Ha miértünk, férfiakért nem teszed meg; nézd e nőt. Ez retteg a veszélytől, s szánalomért esdekel hozzád.

– Mit? – vonított csúfondárosan az öreg. – Egy nő, akinek nincs levágva a haja, s még sincs befátyolozva az arca! Ha asszony volna, nyírott feje volna, ha leány volna, fátyolt viselne. Ez a Midión leánya; egy tisztátalan személy!

De már erre a szóra elhagyta Áront az unitárius flegmája.

– Bekapd a fejedet a lyukon, vén káromkodó! – ordítá Matuzsálemre. – Vagy kikapok a táskámból egy darab szalonnát, s bedugom vele a szádat!

A legirtózatosabb fenyegetés és sérelem, amit a szombatoson el lehetett követni.

Matuzsálem vissza is rántotta a fejét a lyukból, mintha tűzzel-vassal közelítettek volna hozzá, s a függöny újra lehullt a nyílásra. Hanem a függöny mögül kihangzott az öreg rémséges átkozódása a házára tört idegenek ellen.

Blanka ez iszonyú átkozódástól zsibbadni érzé tagjait, mintha Lóth felesége volna, s kezdene sóbálvánnyá válni.

– Gyerünk! – mondá Áron megfogva Blanka kezét, s kivezette őt a pitvarba.

Naftali az ajtóig kísérte őket, de a küszöbön keresztül nem lépett; azzal vigasztalá a kiűzött vendégeket, hogy ez még csak a kisebbik átok – az „arur”.

– Hát még ennél is cifrább van?

– Igen: a „shófer”. Az elől elfut minden ember. Ez a mi fegyverünk, a mi várunk, a mi ajtónkon a zár, a mi védelmünk, a mi igazságunk: az átkozódás!

Áron felsegítette Blankát a nyeregbe, s aztán a kantárt tartó oláh legénnyel eredt szóba.

– Vaszilie! Mi béred van neked Matuzsálemnél?

– Húsz forint.

– Hát ha te minket most elvezetsz arra az útra, amelyiken a Hesdád-völgybe jutunk, én adok neked ötven forintot, s nem kell esztendeig szolgálnod Matuzsálemet.

Vaszilie megörült ez ajánlatnak, s nagyot ugrott, mikor Áron egy bőrzacskót nyomott a markába, ami huszonöt darab valóságos kétforintos tallérral volt kibélelve.

– Elvezetlek ezért, uram, akár a mennyországba.

Az alku hamar megvolt; de gazda nélkül volt kötve.

Már fenn ültek a nyergeikben mind a hárman, midőn a házhiú gömbölyű ablakából kidugta magát a múmiafő, s onnan zengé alá a szolga nevét:

– Vaszilie!

És akkor aztán rákezdé a „shófer”-t.

Szerencse, hogy most oláhul beszélt a megszólított kedvéért, s Blanka nem értheté az átok szövegét; csak az arckifejezés változataiból sejtheté annak tartalmát meg a hanglejtésből. Valami csodálatos, éneklő vonítással kevert hadarás volt az, hol felsikoltott, s éles fistulahangon visított fel az égbe, hol meg alámélyedt dörgő basszus hangon, a dübörgő pokol mélységéig, megrázott álla jajgatva vacogott, szemöldökei vonaglottak; majd meg epileptikus elmeredéssel nyitá fel a száját, égre tartott arccal, s egyszerre megint rákezdte a folytatást, arcát ráncba szedve, s felső ajkát vicsorgatva. – A megátkozott szolgalegény arca elkékült, elsápadt, térdei megcsuklottak, utoljára odadobta az erszényt Áron ölébe, s két kezével lerántva a nagy báránybőr süvegét a két fülére, úgy elszaladt, hogy többet utol nem lehetett érni.

A vén patriárka pedig a diadal után még egy hálaadó dicséretet zengedezett el onnan a magasból az Úrhoz, „Min haólám, wead haólám!” De már azt nem várta be a társaság.

– Mit fogunk most tenni? – kérdezé aggódva Blanka.

– Istenre bízzuk magunkat – felelt neki Áron. – Az Úr válasszon, hogy melyikünk fohászát hallgatja meg. Megkeressük az utat magunktól.

S a hegyszakadékok tömkelegében megtalálták az igazi utat a bérckatlanból; a Hesdád-völgy egy óra múlva ott mosolygott eléjük kedves kis magyar falujával, aminek a házai messze fehérlenek.

– Az Úr a mi imánkat hallgatta meg! – rebegé Blanka, s a kiállt kétségek után kitört kebléből a zokogás.

– Kétkedél-e benne? – szólt Manassé, kezét a hölgy kezének ujjaival kulcsolva imára.