X.

A bérctetőről messze el lehetett látni. Északnak meglátszott a meredek sziklafal, melynél delelőre pihentek volt; az óriási bükkfa füstje, mint egy gőzkatlan kéményéből gomolygott föl a magasba; délkeletnek egy másik hegytetőn szintolyan füstoszlop emelkedett, s a hegy alatt látszott meg a Tordai hasadék óriási kapuja.

Áron azt mondta, hogy itt a hegytetőn a lovakat meg kell pihentetni; mire mindhárman leszálltak a nyeregből. Áron leterítette Blanka számára a bundát a gyepre, hogy pihenje ki magát; annak pedig előbbvaló volt a csalitot fölkutatni havasi virágokért.

– Gyémánt egy asszony ez a tied! – mondá Áron Manassénak. – Kora hajnaltól kezdve nyeregben ül; a legkeservesebb utat teszi, és nem panaszkodik, nem sopánkodik. Ezzel a filigránmunka termettel kiáll olyan viszontagságokat, amik egy férfi csontvázát is kipróbálják, s még jó kedve van. Nevet a baj után, s nem ájuldozik előtte. Láttam egypárszor, hogy meg akart ijedni; hanem aztán a te szemedbe nézett, s egyszerre megnyugodott. „Pécsi Simonnak” nem volt fanatikusabb híve az ő hírhedett „Esztere”, mint ez teneked. S amellett tökéletes gyermek. Mikor a gyermek sírni akar, azt mondjuk neki: „Nézd, kicsinyem, milyen szép madár repül ott!”, s abbahagyja; ígérünk neki valamit, s belenyugszik; mikor elfáradt, s ölbe kívánkozik, vesszőt metszünk neki, azt mondjuk: „Paripa; ülj fel rá!”– s előrenyargal. Pedig az út neheze még most jön.

– Mi terved van?

– Nézz el csak arra Monasteria felé a távcsöveddel, ahonnan az a füst száll föl; nem látsz-e ott sátorokat fehérleni?

– Látok, az erdőszélben szuronyok villogását is látom.

– No, hát az ottan Moga fölkelő tábora. Az fekszik köztünk és a Székelykő közt. Szind felé szekérúton mehetnénk el; de az is el van most előlünk zárva. A Székelykőre mind a három följárás bizonytalan.

Most halld meg, hogy mi az én tervem. A Monasteria hegy tetejét a fölkelő tábor foglalja el, s mi e tábor mellett fogunk elmenni; csakhogy kétezer lábnyi mélyen alatta – a Tordai hasadékon keresztül. Mind a két malom molnára a mi szövetségesünk, a sziklahasadék innenső és túlsó büdüjénél. A magyarpeterdi molnár mára elzárta a Hesdád-patakot egy völgymedencébe szorítva föl a vizét, ahogy szokta, mikor zúgót kell tisztogatnia. Mi tehát a száraz mederben haladhatunk végig a túlsó büdüig. Az ottani malom molnára megadja nekem a jelt, hogy szabad-e az út a tordai berken keresztül. Ha ez nincs a fölkelőktől elzárva, akkor igyekezünk az Aranyos partján levő deszkafűrészlőt elérni. Ott vár ránk egy szekér négy lóval. És aztán tizenkét bágyoni lovas legény. – No, csak ne húzd össze a szemöldöködet. Nem lesz azért ebből vérontás. Tizenkét bágyoni lovas megteszi a tréfát, hogy keresztülront egy egész fölkelő táboron anélkül, hogy valakinek a hajaszála meggörbülne. Lövöldözni is fognak ránk, de nagyon messziről; semmi kárt nem tesznek bennünk. Az asszonynak azt mondjuk, hogy így szokás az Erdélyben. A lakodalmas menet elé lövöldözni szoktak. A borévi hídnál aztán már otthon vagyunk. Odáig bizonnyal nem fog bennünket üldözni senki.

– És ha a tordai berket elfoglalva tartja a felkelő sereg?

– Akkor pihenőt tartunk a Balyika várában. El van készítve minden az ottidőzésre. Bevárjuk, míg odább mennek. A jeladás az, hogy amint a Balyika kapujához érünk, ott egy zsineg lesz keresztülhúzva egyik sziklától a másikig, s arra lesz akasztva, ha baj van, egy veres posztószél; ha nincs semmi baj, akkor egy zöld gally.

– Most álljunk meg egy szóra, bátya. Ha te úgy csináltad ki a tervet, hogy a Tordai hasadékon átjussunk ki az Aranyoshoz, akkor te már Kolozsvárról elindultunkkor tudtad előre, hogy mi nem jutunk az egyenes úton Tordára, az Aranyos-parti deszkafűrészlőhöz.

– Ezt is felvettem a lehetőségek közé.

– Nem te. Egyenesen így tervezted, hogy erre jöjjünk, s útközben megmutathasd nekem Ciprianuban a fenyegető ellenséget, akit azonban Blanka történetesen lefegyverzett; azután pedig a vén Matuzsálemben az én békeszeretetem torzképét ismertesd meg velem, hogy megundorodjam saját ideálomtól, amikor meglátom a képtelenségig vitt közönyt, fanatizmussá vált önmegtagadást; a haza gyűlöletévé fajult istenimádást. Kiszámított terv volt ez tőled, bátya.

Áron felkacagott.

– No, ugyan nem szeretnék eléd valami gyilkosság bűnvádjával kerülni; mert ugyan belelátsz az embernek a veséibe. Hát hiszen, ha kitaláltad, mit rejtegessem? Azt gondolod, hogy mi feneörömből ragadtuk kezünkbe a fegyvert? Azt gondolod, hogy nem mindnyájan kerestük a békességben megmaradást, amíg úgy kényszerítve nem lettünk a kardhoz nyúlni, mint ahogy te kényszerítve lész eldobni a kezedből Elihu Burrit olajágát, s kirántani Péter apostol szablyáját, mikor azt támadják meg, ami neked legdrágább. Kénytelen vagy vele. A sors vaskeze hajtja bele a nyakadat. Kedvesedet elhoztad Rómából, együtt utaztál vele. Férfiúi becsületed parancsolja, hogy a feleségi koronát, a főkötőt a fejébe tedd. Törvényünk, kánonunk parancsolja, hogy evégett hazahozd, másutt meg nem esketnek. Az utadat ellenség állja el. Kapsz jó lovat, kardot, pisztolyt; velem együtt tizenhárom jó pajtást, s tűzön, véren keresztül fogsz számára utat törni ahhoz az oltárhoz, amely elé kötelességed őt vezetni.

– Attól tartok, hogy ő nem állja ki ezt a nagy fáradságot.

– A munka nehéz lesz; de mikor a bajt érzi az ember, akkor az erőt is érzi hozzá. Olyan ő, mint egy gyermek. Láttál már valaha gyermeket játékban úgy kifáradni, hogy újra ne tudja azt kezdeni? Csak bízd őt énrám. Hát hiába neveltem volna én fel valamennyi testvéremnek a gyermekeit? Én voltam mindannyink pulyáinak a dajkája, pesztonkája, játszótársa, hoppmestere. Mindent megtettek, amit én akartam, s azt hitték, hogy ők akarják. Nézd, milyen jó kedvvel fut felénk! Valamit talált bizonnyal.

Blanka azalatt, míg a férfiak a merész haditervet készíték, nagy gyönyörűségét találta a sziklatető késő őszi flórájában.

Itt még dér nem volt; még nyíltak az indigókék csengettyűvirágok, a fehér és piros gyopár; a sziklahasadékokat elfoglalta a rózsaszínben virágzó szaka (Sedum) s az üszögőrnek egy sárga virágú faja (Senecio). Ezekből ő egész bokrétára valót szedett. Utoljára aztán az a gyermeköröm várt rá, hogy egy „medveszőlő” bokorra akadt, mely éppen tele volt érett gyümölccsel. Ez a havasok díszcserjéje. Sötétzöld bőrkemény levelei sohasem hullanak le, s ághegyein piros bogyófürtök csüggnek.

Hogy megörült neki!

– Nem mérges ez? – kérdezé Árontól repeső kíváncsisággal.

Áron megnyugtatásul a szájába vett egyet a bogyóból. Akkor aztán Blankának is meg kellett azt kóstolni, amitől nagyon furcsán összehúzta az arcát. Azt mondta, hogy igen fanyar.

– Azért ő medveszőlő.

– Hanem bokrétának jó lesz a két bátyánk számára, akik vőfélyül elénk jönnek a Leányka-kőig – mondá Blanka, s ledőlt pihenni és bokrétát kötni a leterített bundára.

Áron szeme tele lett könnyel erre a szóra.

Azért mégsem esett ki a gyermeknevelő szerepből.

– Ah, annál sokkal szebbet fogunk találni a Balyika-vár völgyében. Az is egy faja az arbutusnak; de nagy ritkaság. E tájon kívül csak Olaszországban és Irlandban terem. Itt úgy híják, hogy „ősz-tavasz virág”. Az ágai korallpirosak, a levelei örökzöldek, s az ághegyein késő ősszel nyílik a virág fehér illatos fürtökben, s a gyümölcse a másik ősszel érik meg úgy, hogy egyszerre borítja virág és gyümölcs a szép bokrot. Valódi nemzetiszínű bokréta.

– Hol van az? Messze van ide? – kérdé Blanka felugorva henyéltéből; nem volt már fáradt.

– Bizony jó messze van az, drága gyöngyöm. Amíg a Tordai hasadékot elérjük, jó egy óra. Onnan a Balyika váráig másik óra. S én azt hiszem, hogy valaki nagyon el van már fáradva; jól fog esni megpihenni a malomházban, s holnap reggel folytatni az utat.

– Nem, nem! Én nem vagyok elfáradva! Még ma menjünk oda!

S kész lett volna rögtön lóra ülni.

A gyermeknevelői csíny teljesen sikerült.

– A lovak hadd legeljenek egy kissé, azután sem ülünk nyeregbe, sokkal jobb lesz gyalog mennünk a hegy lábáig, ez kevesebb fáradság.

Azután elment maga az öreg csalitba, s teleszedte a kalapját érett áfonyával, előkereste az iszákjából a tiszta sávolyos kendőt, azon keresztülfacsarta a bogyók levét egy bükkfapohárba, s megkínálta vele Blankát.

A nő csak éppen annyit hagyott benne, amennyitől Manassé „megihassa utána szerelmét”, s azt mondá, hogy soha életében nem esett neki valami jobban.

Egészen felfrissült tőle. A gyermek készen volt újra kezdeni a – játékot –, mibe már belefáradt.

Áron szájába dugta két ujját, s füttyentett. A három szanaszét kóborló paripa erre odaügetett. „Co fel, fakó! Megyünk tovább!” Azzal felkerekedtek, s mentek toronyirányába a hegyoldalon át. A három paripa követte őket vezetés nélkül.