XII.

A nap utolsó alkonysugarai aranyat szőttek a sziklavölgy átlátszó ködébe, midőn a barlangvár kapujához érének. A magasból valami hangzott alá, ami hasonlatos nagy néptömeg énekléséhez, vegyülve dobpörgéssel.

– Siessünk be a várba! – súgá Áron Manassénak. – Asszonyod meg találja kérdezni, mi az, ami itt a fejünk fölött zeng.

Az a fölkelő tábor estima-éneke volt. Az ott tanyázott a fejük fölött ezerlábnyi magasban. A barlangszáda fölött elnyúló sziklatömeg, mint egy titáni rizalit eltakarta az alant fekvő völgyet a fennsíkon levők szemei elől.

A vár bejáratának azonban kapuja is volt. Ezt nem készítette ács és lakatos, maga a természet növelte oda rengeteg vadrózsabozót alakjában, mely a kapu elejét egészen betölté.

Áron előretörtetett a bozóton keresztül; az ő bőrködmönének nem ártott az meg; de Blankának és Manassénak kívül kellett maradniok, amíg ő a várból visszatért három szál deszkával, amiket keresztüldugva a csipkebozóton, kettővel kétfelé hajtották ő és Manassé a gallyakat, a harmadikat pedig a résbe fektették pallónak; azon aztán Blanka sértetlenül vehette be a tövissáncot.

– Hol vetted te ezeket a dockákat?– kérdé Manassé a bátyjától.

– Gondoskodik az Úr az ő híveiről a pusztában – felelt neki Áron bátya.

S az Úr gondoskodása még többre is kiterjedt. Az ölnyi vastag külső falnak egy zugába szénahalmaz volt tetézve; annak a rejtekéből szurokfáklyák kerültek elő; egyet azok közül meggyújtott Áron, s azután, mint aki idehaza van, s a cselédjeivel rendelkezik, kiadá a parancsolatot Manassénak, hogy vezesse be a lovakat egyenként az udvarba, Blankának pedig, hogy addig üljön le a kőpadra, és kösse meg bokrétáit, etesse meg a baromfiait, amíg ő bemegy, és rendbe hozza – a házat.

Blankának dévaj kedve volt afölött, hogy ő valahára egy elhagyott várban fog meghálni éjszakára, kísértetes meséket hallgatni, karját kedveséébe fűzve a lobogó tűz mellett.

Várakozásában azt a mulatságot találta ki egyes-egyedül, hogy a vadrózsáról leszedte a csipkebogyókat, s azokat fonálra fűzve korallnyakláncot készített belőle magának. – Pedig még a másik ékszere is megvan Manassé ereklyéi közt: a pitypang-nyaklánc a Colosseumból. Azalatt a kakas és jérce az öléből ette az árpát.

Manassé eközben felvezette a lovakat, kipányvázta őket a fal mellé, s szénát tett eléjük. Azután behúzta a deszkákat a rózsabozótból, azokat bevitte Áron parancsa szerint a barlangba; az összeboruló rózsa aztán ismét zárt kaput képezett a barlang előtt.

Akkor Áron bátya is előkerült, s mint szíves házigazdához illik, karját nyújtá Blankának, hogy őt bevezesse.

– Ah, ez a te házad, Áron? – kérdé enyelgőn Blanka.

– Ez eleitől fogva mindig annak a háza, aki elfoglalja. Most az enyém.

De mennyire meg volt lepetve Blanka, mikor a belső ajtón belépve, egy tisztán tartott boltíves termet látott maga előtt, melyet a közepén rakott rőzsetűz körös-körül megvilágított, s a tűz mellett terített asztalt, annak folytatásául egy vetett fekhelyt, az asztalon palackokban friss vizet és üvegpoharakat.

– Áron bátya, te ezermester vagy! Honnan szerezted ezt mind?

Ez a kérdés majdcsak hogy ki nem pattantotta azt a titkot, hogy idejövetelük és itt maradásuk elő volt készítve. Áron gondolkodott rajta, hogy mit feleljen. Azt mondani, hogy mindezt magával hozta az általvetőben, mégis ocsmány nagy hazugság lett volna az Isten színe előtt, aki bizonyára a föld alatt is meglátja az embert. Valami közvetítő orákulomot gondolt ki.

– „Annak” a molnárnak tudtára adtam, hogy itt maradunk, az küldé előre mindezeket a rövidebb hegyi úton. – Így aztán csak a jobb kezének a hüvelykujja hazudott, amelyikkel hátrafelé mutatott, mert nem „annak” a molnárnak a cselekedete volt ez, aki a peterdi bejáratot őrzi, hanem „emennek”, aki a Torda felőlinél őröl.

A további kérdezősködésnek útját állta Áron bátya a régészeti értekezéseivel, elmagyarázva Blankának, mire valók voltak azok a nagy ablakok a homlokfalon, s azok fölött a lőrések; hol voltak a ví-folyosók, a lakszobák az emeletre épült szikla alatti házban; melynek bizonyosan volt asszonylakója is – különben kinek a kedvéért lett volna a kert ültetve a vár előtt?

Azután körülhordozta vendégét a palotájában. Az egy görög p betűt képez (éppen, mint a Cagliari-palota), s a túlsó szárnyából egy fölfelé haladó folyosó nyílik, de melyen már csak meggörnyedve lehet haladni. Ez vezet a kúthoz, ahonnan Áron a friss vizet meríté. A vár hajdani lakói mindennel el voltak látva.

– Mi úgy vagyunk most itt – mondó Blanka –, mint Cooper „Utolsó Mohikán”-jában az utazó angol család a barlangban. Csak az indiánok hiányzanak.

A két férfi egymás szemébe nézett. Hiányzanak? Itt vannak a fejünk fölött.

Blanka, amint visszatértek a tűzhelyhez, kínálás nélkül elfoglalta a számára készített fekhelyt. A három szál deszka három széles kődarabra volt végigfektetve, s le volt takarva bundával. Áron bátya négy szál paticsfából meg Blanka sáljából még mennyezetet is rögtönzött a fekhely fölé; ez illő, és szokás is. Amint Blanka végignyújtózott e fekhelyen, a kakas is fölrepült jércéjével együtt a mennyezet kalodafájára úrnője lábához; onnan őrködött rá. A nyoszolyául szolgáló deszkák folytatása volt az étkezőasztal, melyhez a férfiak letelepedtek. Blankának nem kellett már semmi, csak egy ital üde forrásvíz, azután meg mesemondás. Azt elhallgatta félálmosan is, arcát tenyerében nyugtatva; oly érdekes volt, ahogy azt Áron bátya (keverve a valót a költöttel) ki tudta rakni. Hogyan védte magát e várbarlang utolsó harcos ura éveken át a császári tábornonok ellen. Mikor Rákóczi Ferenc seregei mind lerakták már a fegyvert, ő egyedül, századmagával megtagadta a békekötést. Hogy viselt háborút egy egész ország ellen. Hogy hullottak el bajtársai egyenként az egyenetlen harcban. Hogy maradt utoljára egyes-egyedül. Még akkor sem adta meg magát, még akkor sem tudták legyőzni. Végre őt is, mint annyi mást, csak a szerelem ejthette meg. Belebolondult a szép Rozáliba, a tordai mézesbábsütő legszebbik leányába. Annak pedig volt már akkor jegyese, Marci, a nyalka henteslegény, a leghíresebb tordai malacpecsenye-sütőnek a fia. A szép Rozáli mégsem sajnálta Balyika Nikita szerelmét viszonozni. De ezt csak azért tette, hogy a hírhedett rablót megejtse, s az országot megszabadítsa tőle.

Egy este, mikor ismét találkozót adott Balyikának, alattomban értesítette a bírákat és hadnagyokat, s azok elrejtőztek fegyveres hadakkal, hogy a híres rablót elfogják. De Balyika kivágta magát a fegyveresek közül, s menekült a Tordai hasadék felé. Üldözői nem bírták utolérni se gyalog, se lóháton. Csak Marci, a megcsalt vőlegény maradt a sarkában, s mikor már Balyika éppen be akart illanni a vára kapuján, utánahajított fejszével úgy fejbe találta, hogy rögtön ott halt meg. Ez lett vége a vár utolsó urának.

– Hát a Marciból és Rozáliból mi lett? – kérdé tovább Blanka.

Áron bátya aztán fogta Marcit, elvitte török fogságba, tatár fogságba, kozák rabságba; mikor már a kutyafejű tatároknál volt vele, ott Blanka szép csendesen elszunnyadt.

– Sohase hallottam én ezt a történetet, bátya – mondá Manassé, midőn bizonyos volt már, hogy Blanka alszik.

– Magam sem – felelt rá őszintén Áron –, de hát szorultságból az ember még poétává is lesz. Nem tudom, holnap miféle hazugságokkal tudjuk az asszonyt itt tartani. Gondolj ki már te is valamit! Ne csak mindig az én lelkem kárhozzék el a sok görbe igazságmondástól.

– Jó lesz, bátya, majd gondolok ki valamit. Most tedd le magadat, és add át a nyugalomnak; én fönnmaradok őrködni, s a tüzet éleszteni. Éjfél után majd fölkeltelek, s akkor én fekszem le aludni, és te virrasztasz.

– Biz az jó lesz – mondá Áron –, hanem gondolj ki valami tréfát holnapra az asszonyodnak, mert én már kifogytam a tudományomból.

Azzal egy köteg rőzsét tett a feje alá vánkosnak, a két karját keresztbe tette a mellén, „Én édes istenkém!”, sóhajtotta, s a másik percben aludt.

…Manassé aztán azon volt, hogy találjon ki valami újat holnapra, valami meglepőt.