XIII.
Manassé elővette a tárcáját, s annak a
pergamenlapjára e sorokat írta tollal:
Kedves Áron bátyám!
Lehetetlen az, hogy én álomra hajtsam fejemet, amikor
Simon és Jonathán bátyám feje fölött a halálpallos függ.
Lehetetlen az, hogy az én drága kis szülöttevárosomat
irtóharc színhelyévé tenni engedjem.
Lehetetlen az, hogy én arra a völgyre – mely az
emberölést nem ismerte erénynek soha, ahova nőmet azért akarom vinni, hogy
megismertessem vele az embert a maga ősártatlanságában, az Istent a maga
végtelen szeretetében – most tűzlángokat, vérfürdőt vigyek.
Megkísértem azt, amit lehetőnek tartok.
Míg ti csendesen alusztok az Úrban, én elmegyek
fölkeresni a fölkelő tábor vezérét. Amit erőszak, fenyegetés ki nem
vihet, jó szó, engesztelő hang elérheti. Én két bátyámat a halálból és
fogságból megszabadítom. Nincs félelem, mely ettől visszatartson. –
Valamint hogy nincsen öröm, nincsen gyönyörűség az életben, mely rábírjon,
hogy a siralomházba tett testvéreim börtöne mellett lopva osonjak el, s menjek lakodalmat
ülni, amíg őket veszteni viszik.
Egyedül megyek közéjük és fegyvertelenül.
Ti jöttök énrám dárdával, pajzzsal, én pedig rátok a
seregek urának nevével!
Hiszem, hogy győzni fogok.
Téged pedig arra kérlek, hogy légy oltalmazója
egyetlenemnek. Mindenekelőtt a Balyika-várat hagyjátok el kora hajnallal.
Ittlétünket már egy ember tudja, s az elárulhatja.
Te ismered az utat innen a »Porlik-barlang«-hoz, aminek
létéről kevesen tudnak; az jól el van rejtve itt a sziklák között. Oda
költözzetek át.
Én reggelre a Monasteriától szintén oda fogok jönni a két
bátyámmal együtt. Amelyikünk elébb érkezik, a másikat nyugodtan bevárja.
Ha pedig azt végezte volna felőlem az Úr, hogy
feladatomban elbukjam; akkor légy gondviselője egyetlenemnek. Mentsd meg
innen, de ne hadd elveszni a világban. Ha családunkat megtartja az Úr,
fogadjátok őt testvérül magatok közé. Ő hozzátok méltó. Balsorsomat,
ha utolér, kímélettel add tudtára. E tárcában van az ő vagyona és az én
megtakarított keresményem – ennek viseld gondját.
Dávid bátyám annyira hasonlít hozzám arcban: szívében
sokkal jobb, mint én…
Mindenemet reáhagyom…
Aztán ne mutasd előtte, hogy miattam keseregsz.
Ha Isten velem, ki ellenem?
Öcséd, Manassé”
Mikor ezt megírta, a tárcából néhány bankjegyet vett
magához, s azzal a tárcát Áron bekecsének külső mellzsebébe dugta.
Aztán odahajolt csendesen Blanka fölé; egy csókot lehelt
tiszta homlokára, a tűzre új rőzseköteget rakott, s köpenyét vállára
vetve elhagyá a barlangot.
Az udvaron felnyergelé a lovát, s keresztültörtetett a
kaput elzáró csipkebozóton.
A hold akkor jött fel; utolsó negyedében járt már; egy
idomtalan, világító jégtömeg a csillagok között. Világánál kivehető volt a
patakmeder útja, melyből a Balyika várától néhány száz lépésnyire egy
meredek lejtő visz fel a Monasteria fennsíkjához. Merész, kockáztatott út,
görgeteg kövek között; a paripát jobb kantáron vezetni, mint rajta ülni, de az
erős akarat legyőzi az erős akadályt. Fél órai nehéz fáradság
után Manassé elérte a Muntye fennsíkjának kezdetét, mely szálas
tölgyerdővel volt fedve.
Jó kalauza volt az éjben a hegyormon meggyújtott
jeltűz, melyhez hasonlók több hegytetőn világítottak közel és
távolban; égő felkiáltójelek az éjben, mintha Erdély minden hegyei
összebeszéltek volna, hogy ma tűzokádókat játszanak.
E jeltűzből megtudta azt, hogy hol van annak a
fölkelő tábornak a főhadiszállása, amelyik Torockót fenyegeti.
Afelé tartott. A fölkelő tábornak nem voltak
előőrsei; ez nem szokás – útjában egész a Monasteriáig nem talált senkit,
aki feltartóztatta volna. Ott leszállt a lováról, azt megkötötte egy fához, s
aztán gyalog ment a kis tornyos épületig, mely zárda és kápolna volt egy
személyben, s ez alkalommal, mint egyetlen födél a hegyháton,
főhadiszállás is.
Az épület bejárata előtt volt két őr, mind a
kettő hason feküdt, és aludt. Az egyiket megrángatta Manassé, hogy
bejelentesse magát vele; az nem sikerült sehogy, a másiknak aztán békét
hagyott. Kénytelen volt minden bejelentés nélkül belépni az ajtón a Monasteriába.
Künn hamvadóban voltak az őrtüzek; csak az egy
szurokkal bekent jelfa égett lángolva. Aludt az egész tábor csendesen.
Felőle mind el lehetett volna lopni azokat a hosszú faágyúkat, amelyek
mellett a vontató bivalyok kérődztek csendesen.
|