XIV.

Áron bátya felől ugyan szépen elmúlhatott az éjfél, meg is virradhatott a szép piros hajnal; ő ugyan föl nem ébredt magától, olyan jóízűen aludt azon a puszta földön. – Hanem a lovaknak az a szokásuk, hogy ha egyet elvisznek közülök, az ottmaradtak elkezdenek nyeríteni utána. – Ez ébreszté föl Áron bátyát.

Meglepetve ugrott fel. A tűz elhamvadt egészen, hanem az ablakokon besütött a reggel fénye.

– Hopp! De el is aluvám! – mondá az öreg, s elkezde Manasséval veszekedni, hogy mért nem költötte föl elébb; s csak azután, hogy szemeivel is meggyőződött róla, hogy az, akivel perlekedik, nincsen itten, kezdett róla gondolkozni – hol van hát.

Bizonyosan kiment a lovakhoz, s engedte bátyját nyugodni.

Utánanézett.

Az udvarra kilépve aztán látta, hogy nincs ottan több két lónál; a harmadik hiányzik.

– Hát ez már micsoda? – dörmögött az öreg meghökkenve. – Csak nem evett gombát, hogy itt hagyjon bennünket?

Ekkor, amint tapogatni kezdi magát, hogy vajon csakugyan ébren van-e – észreveszi a bekecs zsebébe dugott tárcát.

– Ne te ne! Hisz ez a Manassé pugyillárissa! Hát ennek mi kell, hogy hozzám ragasztja magát?

Kinyitotta a tárcáját, s látta, hogy a pergamenre valami van írva, ami ezen kezdődik: „Kedves Áron bátyám!”

– No, ezt aligha hozzám nem írta a Manassé gyerek.

S hozzáfogott, hogy olvassa.

Mikor aztán végigolvasta, csak odacsapta magát a két tenyerével a kőfalhoz, s fölsóhajta keservesen:

– Óh, én édes Jehova Istenem! Mivel látogatsz még meg engem? Minő csapást mérsz még az én kemény fejemre? Óh, én uram, kegyelmes Istenem!

Olyan lenyomott hangon beszélt, hogy azt csak az Isten hallhassa meg, de amaz alvó személy föl ne ébredjen reá.

Aztán Manasséval kezdett el versengeni, mégpedig oly hangon, hogy az mérföldnyi távolban is meghallja azt, de a közel lakó asszony föl ne ébredjen reá.

– Hát elmentél te is megkísérteni a lehetetlent. Beszélni fogsz a jégesőnek, hogy váljon permeteggé! Beszélni fogsz a kiáradt folyónak, hogy térjen medrébe vissza! Beszélni fogsz az oroszlánnak, a tigrisnek, a párducnak, hogy ne szomjazzák többé a vért? Rábeszéled a halált, hogy legyen személyválogató. Ne vágja le eztán azt, akit megsiratnak, hordja el csak a naplopót, a gonosztevőt. Be akarod oltani az emberekbe a szeretetet, mint a bárányhimlőt, hogy ne legyenek egymásra nézve dögvész? – Óh, én legkedvesebb, legjobb vérem! Házamnak koronája! Miért cselekedted ezt mivelünk! Vesztünk volna el mind a heten, csak te maradtál volna meg! Ki szabadít meg, ki tart meg, ki oltalmaz meg téged ama halálos utadban? Hol lakik az Isten? Lakik-e ebben a kőben? Hát ebben a másik kőben? Pedig ezek nem olyan kemény kövek, mint az emberek szívei.

S elkezdte egyik követ a másikra hajigálni.

Erre a zajra fölébredt Blanka.

Első pillanatra nem tudott ráeszmélni, hogy hol van. Egy sötét terem, nagy ablakokkal, künn kőzuhogás. Azt hitte, a Cagliari-palotában van, s a római nép hajigálja kövekkel a falakat.

– Hol vagyok? Manassé!

Kiáltására a fehér kakas elkezdett kiabálni. Ettől megijedt, azt hitte, rém! Lidérc.

Aztán lassanként magához tért. Kezdte az álmát elfeledni s felismerni a helyzetet, amiben van. Egyes-egyedül egy mély, sötét, süket barlangban.

A kődobálás zöreje is elnémult, s aztán sírbolti csendesség lett körülötte. El van-e itt temetve?

A kakas azonban megtudta már, hogy itt van a hajnal, s pulykautánzó, tompa hangján egy nagyot kukurékolt ülőjéről.

Blanka leszállt fekhelyéről, s a félsötétben a barlangfal ajtajához közelített.

Látta, hogy már világos van; a nap verőfénye ragyog az ormokon.

Az ajtófélhez húzódva kitekinte, s ott a csipkebokor előtt látott egy férfialakot, ki két hosszú karját összekulcsolt kezeivel feje fölé emelve tartó, s úgy nézett fel mozdulatlanul az égre. Egyszer aztán e szobormereven álló alak elkezdé énekelni:

„Szívemet hozzád emelem,
És benned bízom, Uram!”

Egyszerű, csendes dallamú zsoltár az, s aki énekli, sem mestere, sem művésze az éneklésnek; de érzés volt benne és igazság, mit kifejezett a hang és a tekintet.

Dávidnak, az ellenségeitől körülvett királynak, az üldözői elől barlangba rejtőző igaznak, a gyermeke halálhírétől lesújtott apának égre kiáltó szava volt az.

Ez nem ceremónia – ez az érzések kitörése.

Valami ellenállhatatlanul megragadó volt a jelenetben, amint ez idomtalan, túlizmosult férfialak az ember nem lakta magányban, holt kövek és örökké élő bokroktól környezten, kezeit feltartva, kényszeríté a magasságos eget leszállni hozzá. Az Istennel érintkezés közvetlensége sugárzott szemeiből vissza; arcvonásain az erőszakos törekvés megtalálni azt, aki mindenütt jelen van – s nem látható sehol.

S aztán minő áldott megnyugvás tért ez arc vonásaira, midőn zsoltárát végigéneklé; éltető hit, meleg bizalom, szívbeli erősség, „Mert szégyent nem vallanak, akik hozzád esedeznek.”

Mikor tekintetét elfordítá az égről, látszott ez arcon, hogy ez embernek a szíve megtölt Istennel.

A barlang felé indult.

Blanka visszahúzta magát az ajtótól, nehogy Áron észrevegye, hogy őt megleste. Azt hitte, hogy ez bántani fogja őt.

Mikor aztán meglátta őt Áron, egyszerre visszatért az arcára a megszokott, székelyes, enyelgő kifejezés:

– Ne te ne! Hát már magát fel is öltöztette a dajka?

A „maga” megszólítás még a tegezésnél is bizalmasabb.

Blankának azonban csak egy kérdése volt hozzá:

– Hol van Manassé?

Hiszen már erre készen volt a felelet nagyon szépen.

– Jaj, édes vérem, nagy kópé az! Azt gondolá ki, hogy útba ejtsük a „Porlik-barlang”-ot, ami szintén hegyhasadékban van; de kissé furfangos az útja, azért kissé elmene előre, hogy a kecskepásztorok segélyével azt előttünk elegyengesse. Az ám a gyönyörűséges szép barlang, édes mézem!

Áron bátya aztán elmondott mindent, amit a Porlik-barlangról korábbi szemléletből tudott, hogy az olyan, mint egy teátrum, belül bevonva drága csepegőkő briliántos zúzmarájával; kívül, mint egy színpad, fölcifrázva repkénnyel, bokorral, bohókás csepegőkő alakok benne a játszó személyzet; van orgonája is sztalaktitból, azon játszani fognak fölváltva Manasséval az ő kedvenc nótáját, ha majd megmondja, hogy mi az; s ott fognak ebédelni a Dárius király asztalán, amely mindig meg van terítve, csakhogy kőből van rajta a kenyér.

Mikor vége volt a mesemondásnak, Blanka fájdalmas, szívtót szakadt hangon ismétlé megint csak az elébbi kérdést:

– Hol van Manassé?

– Hát hiszen, drága gyémántom, mind arról beszéltem most egyfolytában.

Blanka e pillanatban oly mondhatlan fájdalmat érzett szívében, mintha azon tőrök járnák azt keresztül, mik a szűzanya szívét megsebzék. Egy okát meg nem mondá, meg nem magyarázható kínos érzés: sejtelem, előérzet, titkos „alajtása” a nagy veszélynek, mely a lelkéhez nőtt alakot fenyegeti; névtelen, alakot nem öltő baljóslat.

Olyasmit érzett, mintha most mindjárt meg kellene halnia.

– Nono, édes kis bárányom; mi baj hát? Ne reszkess. Mid fáj olyan nagyon? – szólt Áron bátya gyügyögtetve, s átkarolta a szegény teremtést, és kivitte a szabad levegőre. – Nézd, milyen szép kék az ég, galambkám!

– Az ég – sóhajtó föl Blanka, s homlokát odanyugtatá Áron bátya vállára; aki soha annál nehezebb terhet nem érzett a vállára súlyosodni; pedig de sok „vaskenyeret” fölhordott a mély föld alól!

– Óh, Áron bátya! – súgá neki Blanka. – Te az imént egy olyan szép zsolozsmát énekeltél itten.

– Te hallottad?

– Taníts meg engem erre az énekre.

– Meg akarod azt tanulni? Látod, ez az ének nekem olyan nagy kincsem. Ha a világ minden aranyát nekem kínálnák érte; nem adnám oda cserébe, hogy ne legyen az enyém többé! Mikor ezt elénekeltem, akkor minden csodában hiszek. Akkor eszembe jut, hogy hányszor szabadított meg a csodatevő Isten, az én földön mászó eszemmel ki nem található módon engemet, szeretteimet, népeimet, hazámat, az üldözött igazságot, s akkor aztán a legnagyobb bajok és szorongattatások közepett is hiszem, hogy újra megszabadít. Sokszor vitatkoznak előttem a tudósok, a geológusok afölött, hogy a Tordai hasadékot ki alkotta. Neptun-e, vagy Vulkán. Egyik se tudja, amit állít, bebizonyítani, csak a másikát tudja megcáfolni. És én akkor inkább hiszem azt, hogy amidőn a nemzetnek egy szent királya e helyen harcolva az ellenséggel, az látta, hogy nemzete el fog múlni, ha itt legyőzetik; ezzel a zsoltárral és az erős hittel kényszeríté az Istent, akinek Neptunus csak inasa, s Vulkánus csak kályhafűtője, hogy egy perc alatt kettérepessze ezt a sziklát. – Látod, olyan erős hitem van nekem abban megnyugodni, hogy ha én kérném az Istent, hogy ismét csukja össze fölöttem és szeretteim fölött ezt a sziklahasadékot, úgy védelmezzen meg; hát az is megtörténnék. – Ilyen kincsem nekem az én zsoltárom! – De veled megosztom, drága virágszálom. Ülj ide mellém erre a kőre, s mondd utána a te üvegharang hangoddal az én köszörülő hangomat.

S aztán megtanította a maga zsoltárára.

Jó tanítvány volt.

– Hát hiszed már most, hogy Manassé ott fog bennünket várni a Porlik-barlangban?

Blanka nem felelt rá; de megkísérté „hinni”!