XVI.

Áron bátya nem sokat időzött a Balyika-várban tovább. Abban az esetben, ha Manassé vakmerő kísérlete rossz véget ér, az is ki lesz nyomozva, hogy ő Áron bátyjával és Blankával együtt jött erre a vidékre, akkor könnyen rájuk találnak, s Áronnak több oka is volt egynél azokkal ott a feje fölött nem kívánni semmi találkozást. Leszálltak ismét a patak mentébe, s annak a medrén átgázolva haladtak azon sziklaösvényig, amely a Porlik-barlanghoz felvezet.

A titokteljes építészeknek egyik legszebb alkotása ez; kevesektől ismerve, ritkán látogatva. Egy tündérek számára épült színház. Magas, boltívre hajlott kapuja párkányáról piros levelű, piros gyümölcsű sombozótok hajlanak alá, s buja iszalag futja be a két oldalát, pelyhes magfüzéreit hosszú girlandokban fonva keresztbe, függönyként a bejárat fölött. S túl a virágfüzéreken csillámlik a párkányról lecsüggő cseppkőzet ezüstdíszítménye. S a tág kapun keresztül a napvilág egész a mélyéig besüt a tündérteremnek, csillárokká gyújtva a ragyogó sztalaktitet.

De nem a tündérépítmény szépségén járt a látogatók gondolatja.

Egyszerre szólalt meg mind a kettő; egy szót mondtak ki mind a ketten.

– Ha most csak Manassé egyszerre elénk lépne a barlangból.

– Né te né! – monda Áron. – Egy dolgot mondánk ki mind a ketten; azt tartjuk, hogy az olyan dolog bizton teljesülni szokott.

S aztán követelte magában a sorstól, hogy ha már az előjelt megadta, hát tartsa is meg az ígéretét; álljon a szavának, ahogy emberhez illő.

De bizony Manassé csak nem lépett eléjük a tündérteremből.

– Nézd, édes lelkecském – monda Áron –, mintha zúzmarával volna behúzva az egész terem. Látod, hogy amott közeledik egymáshoz két pillércsoport. Az egyik felülről csügg alá, a másik alulról emelkedik, a felső növeli az alsót is meg magát is, míg egyszer összeérnek. Így építik itt a karzatokat.

S amíg az élő kőszikla alkotását magyarázta, magában arra gondolt: „Vajha ne egyedül jönne Manassé vissza! Hanem a két bátyjától is kísérve!” – De hát szabad-e egyszerre olyan sokat követelni a sorstól? Nem haragszik-e meg az a nagy úr, ha olyan sűrű kívánságokkal lépnek eléje? Nem lehetne-e vele megalkudni? Kiegyezkedni? Ha csak Manassé térne is vissza egymagában; akármilyen rossz hírt, ha gyászhírt hozna is magával.

– Nézd, galambom, hogy következik egyik válív a másik után s közben apróbb-nagyobb páholyocskák; tündérkék, föld alatti lidércek nézőhelyei. Odafenn meg egy galéria. Az a kakasülő, a paradicsom az aprószentek számára.

(Oh, az a Manassé bizony már azóta idekerülhetett volna a Monasteriától!)

Blanka is úgy tett, mintha az érdekelné, amiről hozzá beszélnek.

Az öreget a szorultság nemcsak költővé tette, hanem zenésszé is.

– Hallgasd csak, szívecském; itt orgona is van. Ez is kell egy teátrumhoz. Nézd, amott; egyik cső a másik mellé rakva, egyik hosszabb, másik rövidebb. Aszerint adnak hangot, ha megütik őket. Várj, majd én fölmegyek hozzá. Mászni kell, te nem jöhetsz oda; síkos a szikla. Eljátszom neked rajta egy szép nótát.

S szegény öreg fölkapaszkodott a cseppkő-orgonához, s a fejszéje fokával összevissza kongatta a hangadó oszlopokat, s azt mondta, hogy ez nóta volt.

Blankának nevetni kellett volna erre.

(Hajh, csak Manassé volna itten; majd könnyen állna nála a nevetség.)

– Hát itt a hátlapja ennek a barlangnak nem tökéletes olyan-e, mint egy színpadi előfüggöny? Akárcsak a kolozsvári teátrum kortináján, ott van Apollo meg a múzsák, csak egy kis képzelet kell hozzá. Az embernek kedve volna a lábával dörömbözni, hogy kezdjék el már a darabot; s azt hiszi, hogy most mindjárt fölhúzzák a függönyt, s kezdődik az előadás.

(És ha Manassé elő nem jön, ha délig, ha estig elő nem érkezik, mi fog történni ezzel a szegény asszonnyal?)

– Az a Manassé gyerek bizonyosan valami zűrzavart csinált megint! Ilyen a tapasztalatlan ifjú ember. A hosszabb utat választotta a Muntyén keresztül, ahelyett, hogy énrám hallgatott volna. Ott van, ni! Most itt vagyunk a Dárius király asztalánál, aztán „körülültük, semmi sincs”!

Megerőltette magát: nevetett.

– S ha most innen a mélyből visszapillantunk a bejárat felé, nézd csak, bálványom, milyen fölséges tekintet ez! A nap éppen most bukkanik ki az átelleni sziklatorony mögül, s amint besüt a barlangba, ezek a fejünk fölött csüggő fényes csapok, mintha az Isten csillárjai volnának, úgy ragyognak, s a lehulló cseppekben hallgatjuk a másvilágiak melódiáját.

Blanka szívét e pillanatban úgy elfojtá az a névtelen fájdalom, hogy a természetnek minden föld alatti és föld fölötti pompája nem létezett rá nézve többé. Két kezét egymásra tette keblén, s ott a föld alatti istenség oltára előtt, az önalkotott szent szobrok titokteljes kathedráléjában, kitört ajkain a vigaszkereső ének:

„Szívemet hozzád emelem!
És benned bízom, Uram!”

Áron nem bírt magán uralkodni többé. Amint e nőt így látta maga előtt, amint meghallá őt énekelni, lelkének vészhárító óhajtása szerint; csak levágta magát arccal a földre, s elkezdett hangosan, hevesen zokogni, ahogy csak egy erős szívű férfi sírni képes, aki azt magáért nem szokta tenni, de íme, szerettei veszedelmét nem tudja tovább elviselni.

Azonban egyszerre a közepén félbeszakadt a zsolozsma.

Áron Blanka által a nevét hallotta háromszor kiáltani, oly hangon, mely megrettenté.

– Áron! Áron! Áron!

Felemelte fejét a földről, térdre állva.

És amit akkor látott, hasonlított ama jelenetekhez, amikkel a szentírás hagyományai tele vannak; amiket a patriárkák istenihletett pillanatokban szemeik elé tárulni láttak. A fényözönben, mely kívülről a barlangba ömlött, három férfialak jelent meg a napsugár aranyködéből dicsfénnyel befátyolozva. Egymás kezét tarták. A középső volt a legmagasabb, a legdélcegebb. Olyan volt az, mint egy álomjelenet. – Manassé és testvérei.

Áron felszökött helyéről, s mint a fiait feltaláló oroszlán, oly embertelen ordítással rohant hozzájuk. Elébb a Jonathánt, azután a Simont fülelte le. Nem volt elég, hogy megölelje őket, hogy összecsókolja arcaikat: „Kedvesem, szerelmesem, drágaságom!” – még földhöz is csapta őket egymás után, s hátaikat öklével jól megdömöckölé: „Nesze neked, te rusnya béka, te varasgyék! Engemet így megkeseríteni. – Te gyémántos báránykám!”

S meg ölébe vette a lehurrogatottat.

– Hát én senki se vagyok? – mondá Manassé. – Nekem nem jut belőle?

– Te pedig vagy a te bátyáidnak atyja, aki előtt a testvéreid meghajolnak, mint József előtt a búzakévék, és mi mindnyájan a tieid vagyunk.

E szók alatt odaborult Áron Manassé lábaihoz, és átölelte annak térdeit.

– Mert bizony, mondom néked! Hogy csodatételek helye a Tordai hasadék; de a legnagyobb csodát te követted el benne, midőn bátyáidat ide hoztad.

E visszatarthatlan öröm egy messze bepillantást engedett Blankának elvállalt sorsába. Elárulá előtte azt, hogy ez a találkozás több, mint vőfélyfogadás, több, mint nászkíséret; hogy nagy oka volt szívének úgy fájni, amidőn a zsolozsmában a kínzó sejtelem utat keresett magának. Nagy oka volt a félbehagyott zsoltárt megvigasztalt szívvel befejezni – ott, azon a helyen állva, ahol elkezdé:

„Mert szégyent nem vallanak,
Akik hozzád esedeznek;
Azok pironkodjanak,
Akik hitetlenül élnek.”

A négy testvér bámulva hallgatott, és szemeit lehunyta, ahogy ima alatt szokták a hívők.