XX.

Tehát nyolcvankét napig leszek a te éjjeli-nappali társad! – szólt Blanka, Annát szívéhez ölelve, midőn késő éjjel kis hálószobájukban egyedül maradtak.

Úgy örült annak a gondolatnak, mint egy gyermek.

S ahogy a gyermek szokta, első dolga volt annak a kis szobának, mely új otthona lett, és lesz sokáig, minden titkaival megismerkedni. Megismerkedett a könyvekkel, amik Anna asztalán sorba voltak rakva. Az rá nézve mind érdekes újdonság volt. (Őelőtte oly gondosan eltitkolták eddig, hogy van magyar irodalom a világon.) Aztán a hímzeteket kutatta föl. Azután Anna kanárimadarával ismerkedett meg, mely a lámpavilágra egyszerre elkezdett énekelni. Majd meg előkutatta valahonnan társnéja rajzmappáját. Anna igen szépen rajzolt, akvarelljei remekek voltak. Hogyne, neki mindent kell tudni, amit Manassé tud, hiszen egy lelkük van. A szoba falai is mind az ő rajzaival vannak tele, igen egyszerű fekete rámákban. Oh, mi kedveseknek találja azokat Blanka. Nem győzi őket végignézni. Hiába unszolja Anna a lefekvésre. „Késő már az éj!” Azt mondja, nem álmos. Mindent meg akar látni előbb.

Egyszer aztán visszadöbben. A lélegzete eláll. Egy kis tojásdad, gömbölyű rámában pillantott meg egy képet, melynek látása vérét megfagyasztja. Egy szép, eszményi férfiarc. Az ecset, mely azt lefesté, szeretet melegéről tanúskodik. Élethűség és eszményítés találkozik benne. A szemek ragyognak, az arc büszkén mosolyog, az egész tekintet csábít.

Ez Vajdár Benjámin képe.

Sírbolti rém nem ijesztheté meg Blankát jobban, mint ez a kép. Hát még e rejtett paradicsomba is be tudott az jutni, hogy ott is üldözze őt!

Anna észrevette Blanka arcán az önkénytelen indulatkifejezést, s mikor annak zavart tekintetével találkozott, mélyen felsóhajtott:

– Manassé szólt neked őfelőle?

– Én ismerem őt jól – szólt Blanka, s nem bírta idegeiről eltiltani a borzadály végigreszketését.

A leány két összetett kezébe szorítva Blanka kezét, könyörgött neki oly gyöngéd, oly búbánattelt hangon:

– Óh, kérlek, ha valami rosszat tudsz felőle, ne mondd el azt nekem!

– Te most is szereted őt? – kérdé Blanka szánalommal és megrettenéssel.

Anna ágya szélére roskadt, s két kezét térdei közé szorító. Szép, göndör fürtei, mint a gyászfűz ágai a síremléket, takarták el arcát.

– Ő engem megölt. Ő sok olyant tett, amit férfinak, becsületes embernek nem szabad tenni – és én mégsem tudom őt gyűlölni. „Tegnap még szerettelek, holnap már gyűlölni foglak!”– Lehet azt mondani, lehet azt megtenni; de nem lehet azt – érzeni.

– Szegény Annám! – suttogá Blanka, s eltakarta arcát e kép elől, mint aki fájós szemét őrzi a szúró lámpafénytől.

– Én tudom, hogy ő becstelen! – szólt titkos suttogás hangján Anna. – Asszonyok vannak itt, kik mindent elmondanak. Azt hiszik, meggyógyítanak vele. Mit ér az? Aki igazán beteg, nem lehet azt rábeszéléssel meggyógyítani. Hányan voltak már, akik vártak egy messze elutazott alakra. Vártak rá, míg az körülutazza a földet, a világot, s várták, hogy aki az egyik égsark felé elment, a másik felől majd visszajön. És azalatt nem szűntek meg szeretni.

– Ha csak a földgömb feküdne köztetek! – súgá Blanka.

– Igaz! – mondá Anna, arcát a tenyerébe nyugtatva. – A földgömb nem olyan véghetetlen, mint egy bűbájos arc, mely két szív közé áll. Azt nehezebb körülvitorlázni, mint a világot. Az hosszabb út, mint a tengerészeké.

– S ha csak egy bűbájos arc állna köztetek – rebegé Blanka, leülve Anna mellé s annak fejét a keblére vonva.

– Azt is tudom. Az egész világ áll közöttünk. Az ég és a pokol. A becsület, hit, hazaszeretet minden törvénye szakít el egymástól minket. Én nem mehetek oda, ahová ő. De ő jöhet oda, ahol én vagyok.

– Te azt hiszed?

– Mint az egy Istent! – szólt fellángoló szemekkel Anna. – Azt nem remélem, hogy valaha boldogok lehessünk együtt; hogy ő nekem valaha bármi örömet adhasson. Ahhoz nincs hitem. De hiszem, bizonyos vagyok felőle, hogy az út, melyen ő elindult, ide, e ház küszöbéhez visszavezet; hiszem azt, hogy egykor összetörve, megalázva, az egész világtól gyűlölve, eltaszítva ide fog vánszorogni az utolsó menedékéhez. És akkor az, akit senki sem szeret többé, fog találni egy szívet, aki sohasem szűnt meg őt szeretni, s akinek akkor nem lesz egyéb életgondja, mint az ő sebeit, amiket a világból elhozott, begyógyítani, s a szennyfoltokat, amiket homlokán elhozott, letisztogatni. Ez az én erős hitem!

S e szónál a leány alakja felmagasodott, és arca ragyogott.

Egy angyal, aki egy ördögöt szeret!

– Lásd – szólt Blankának a képre mutatva, mely most is immortelle-koszorúval volt körülfonva –, ez a kép itt szobámban (akarata ellen) tanúvallomást tesz mindennap arról, hogy a mi családunkban mily végtelen nagy a szeretet. Testvéreim mind gyűlölik őt, és mégis, mert tudják, hogy én még most is szeretem, nem dobják e képet a tűzbe, a pocsolyába; itt hagyják szobámban. Nem bántanak meg azzal, hogy egy más alakot hozzanak elém, aki nálánál jobb, hogy őt elfeledtessék velem. Tudják, hogy mennyire szeretem, s kímélik azt, amit más meg sem ért. Óh, kérlek, ha neked is van okod őt gyűlölni, tűrd el az ittlétét, ahogy a többiek eltűrik, és ne lásd meg!

És Blanka most még jobban gyűlölte azt az embert. Eszébe jutott a szép Cyrene, s összehasonlítást tett a két alak között. Hogy amaz maradhatott a győztes!

– De lásd, én sem vagyok háladatlan irántatok – szólt mosolygó arccal Anna. – Nem Iát engem senki kisírt szemmel; nem keverem senki jókedvébe sóhajtozásaimat. Derült vagyok, érdekel minden, ami körülöttem történik. Arcom sem ijeszt meg senkit panaszt tevő halványságával. Nézd, milyen piros vagyok; akár csak te magad.

S Blankát a tükör elé vonva, odaszorítá arcát annak az arcához, s aztán vitatkoztak egymással, hogy melyikük pirosabb.

– Pedig te boldog vagy. És boldog fogsz lenni! – mondá a leány. – Manassé paradicsommá teszi rád nézve a földet. Óh, ha te őt egyszer úgy megismered egész a szíve fenekéig, ahogy én ismerem!

Blanka nem állhatta meg, hogy gyöngén el ne nevesse magát. A nővér jobban akarja ismerni testvérét, mint ő, a szerető!

Anna pedig elkomolyult.

– Tán nem hiszed? Láttad őt már haragudni? Ellenféllel szemközt állni?

– Láttam.

– S mit tett akkor?

– Homlokán két égő folt támadt olyankor.

– Az, az! És tovább?

– Szemei kigyulladtak, arca kővé látszott meredni; melle küzdött a rajta fekvő rémmel, míg lassan ő lett a győztes; arcvonásai kiderültek, elmosolyodott, s aztán hidegvérrel szólt tovább.

– Akkor nem láttad még az igazi szenvedély arcát nála, ahogy én láttam őt, mikor az őt megbántott erős férfit fél kézzel felkapta övénél fogva, s úgy vágta a lábaihoz, hogy egész atyafiságának kellett összefutni, hogy őt fölszedje a földről. Mikor haragjában szól, megrettent vele egy sokaságot, s minden fegyver úgy otthon van kezében, hogy meg nem mérkőzhetik vele senki. Ugye, ilyennek te nem ismered őt még?

– Nem – szólt Blanka elámulva.

– És lásd, mikor a gyász megesett házunkon, ami menyasszonyi koszorúmra az özvegyi fátyolt akasztá, egész családunkban nagy felháborodás támadt. Bátyáim esküdtek, hogy megölik azt az embert, ahol összetalálkoznak vele. Csak Manassé hallgatott. A többieket nem kísérlém megengesztelni. Tudtam, hogy haragjuk őszinte ugyan, s ha megsértőjüket közre kaphatnák, annak rossz vége lenne. De ők nem mennek utána a világba, hogy őt keressék. Torockói embernek már Erdélyből kimenni is, külföldi út; Bécsbe, Rómába erővel sem hagyja az magát vinni. Hanem Manassé bizonyosan találkozni fog vele; egy városban laknak, egy világkörben élnek, utaik keresztezik egymást. És ő hallgat. Őt vettem elő. Szobájába mentem; még rajtam volt a menyasszonyi ruhám. Manassé útra készült; éppen egy pár pisztolyt akart eltenni tokjába. Az egyik pisztoly a kezében volt. Én odamentem hozzá, vállára borultam, s azt mondtam neki: „Manassé, lelkem! Fogadd meg nekem, hogy nem ölöd meg azt az embert; nem pusztítod el nyomorultul! Mert az »énnekem« fájna.” Manassé rám nézett – úgy, ahogy te mondod: lángoló szemekkel, homlokán az a két veres folt kigyulladt, arca olyanná lett, mint egy márványszobor, s amíg melle zihálva küzdött a rajta fekvő démonnal, azalatt annak a pisztolynak a csöve, amit kezében tartott, e szörnyű önküzdelem közben rettentő öklei között meghajlott, mint egy viaszgyertya, és úgy maradt. Én bámultam és kacagtam, „Lásd, nem is lőhetnél vele többet! Isten és önmagad álltok mellettem; ne öld meg, ne pusztítsd el”. És akkor megölelt, megcsókolt, s aztán öklét feltartott hüvelykujjával égnek emelve, mondá: „Fogadom neked, hogy nem ölöm meg, nem pusztítom el őt, mivelhogy az a te szívednek fájna!”

Mennyire fölmagasodott Blanka lelkében e vallomás alatt Manassé alakja! Eddig csak felét látta annak. Az ikertestvér lelke volt a kiegészítő rész. Eddig csak bámulat tárgya volt előtte az önuralom, mellyel Manassé a bosszúállást elutasítá magától; azt hitte, rideg, vallásos dogma annak a kútfeje; most aztán megtudta, hogy ami azt az elátkozott embert védelmezi, ami azt, mint az Iliász és a Niebelungen hőseit sérthetlenné teszi, az egy szeretni soha meg nem szűnő szívnek örök varázslata; egy sóhaj, egy néma imádság burkolja körül az átkozott démont, amit kard golyó keresztül nem járhat. Manassé a szerető nővérnek adott fogadalmat emelte hitágazattá. – Most már imádta őt az asszony.