XXI.

Blanka boldogsága utópiáját találta fel az Annával megosztott kis szobácskában.

Nem is gondolunk arra, minő kincs két rokonszenves nő egymásra nézve.

Szeretőt találni: mindennapi dolog; de testvért találni: a sors kegyencei számára tartogatott szerencse.

Aki előtt egy nő szívének legrejtettebb titkait elmondhatja, s aki azt megérti; azokat az ezerféle apró bajait a női szívnek, amiknek felfogásához még a legodaadóbb férfikedélyben is hiányzik az érzék; azokat a nevezetes gondokat, amik a férfira nézve bohó semmiségek, de miket egy másik nő teljes értékükben méltányolni tud. Aztán a leghívebb, a legszeretőbb férfi is nem ismer egyenjogúságot, ha meghallgatja is a szeretett nő panaszait, aggodalmait, ha talál is rájuk vigasztalást, de a maga baját viszont nem panaszolja el neki, nem engedi a homlokát elülő felhők titkait kitalálni, búját, keservét tartogatja magának, megcsalt reményeket, megtorolhatlan sértéseket büszke elmondani az ő szerelmese előtt, bezárja a száját, s csak magában évődik – míg a rokonszenves nőszív a vele közlőtt panaszra a saját panaszával felel, kitárja a maga világát, engedi a testvérlelket egészen beleköltözködni.

Blanka és Anna egész hajnalig nem aludtak el; mindig volt egymásnak mit beszélniök, alig várhatták, hogy a selyemszálakat, amik éltük eszményeit képezték, úgy keresztül-kasul szőjék egymáson, hogy azokból utoljára egy szétbonthatlan mintarajz alakuljon.

Hogy közleményeikben Manassé és Benjámin volt a két főalak, az természetes. Mindketten megegyeztek végre abban, hogy aki Benjámint oda fogja kényszeríteni, ahol őt Anna akarja látni, az Manassé leend.

Hanem azért mégis fölébredt Blanka, mikor az első napsugár besütött az ablakán, s az ódon üvegkarikákon keresztül bíborpiros világát odaveté az ő ágyára. Annát is felkölté.

– Nézd, már hajnal van.

– Pihenj még, édes – súgá neki Anna –, ez még csak az „első hajnal”. – A Keresztesmezőn jött még csak fel a nap.

S néhány perc múlva eltűnt a bíborsugár a falról, s ismét úgy lett, mintha bealkonyult volna. Blanka szempilláit lecsukta az álomtündér.

Jó egy óra múlva aztán Anna ébreszté fel őt.

– Most van nálunk hajnal, kedves.

Akkor villant ki az első lángsugár a Székelykő fölött, s most már Anna vánkosaira sütött az.

Torockón kétszer látják a napot felkelni, nem kell e tüneményért Ava Saxa szikla előfokára vándorolni.

A férfiak már nem voltak otthon a háznál, mikor Blanka és Anna hálószobájukból előjöttek. Manasséról azt mondták, hogy a családi birtok ügyeinek rendezésében jár. Annál nagyobb dolga is volt: elrendezni a békeegyezményt szülöttevárosa és a dákoromán fölkelők között.

Reggelizés után a meleg őszi verőfényen kisétált a két fiatal hölgy a kastély parkjába, melynek berendezése műértő kézről tanúskodott. Apró mulatóházak, darázskőből rakott grották, teleültetve havasi virággal, csörgeteg patakok, hattyúktól átszelt halastavak élénkíték az őspagonyt; a remontant rózsák utóvirágai búcsúztak a múló esztendőtől, s százados vadszőlőtő még sárguló lombbal koszorúzta be az óriási tölgyfát, mikor már annak a saját levelei rég lehulltak. S ez a tölgyfa takarja be azt a csendes halmot, hol az apa és anya hamvai nyugszanak. Előtte egy fehér obeliszk áll, azon e szók: „A legjobb szülőknek!”, s alatta a kilenc testvér neve. Azt a tölgyfát pedig még a nagyapa kedvenc szajkója ültette. A fecsegő madár, mikor gazdáját eltemették, utánament, s a domboldalba, ahova eltűnni látta, egy makkot dugott el a csőrével; abból nőtt a tölgyfa. Minden fának, minden kődarabnak története van itt, s egy-egy mohos szikladarab emléke felvezet az Árpádok és első honfoglalók korszakáig.

Majd a nyáron, a nagy pünkösdi népünnep alkalmával el fogják vezetni Blankát a Székelykő tetejére is, ahol az ősi Székelyvár utolsó sáncfala fönnáll még, amiről annyi hősrege beszél, annyi népmonda dalol még. A magyar nép legrégibb mítoszának bölcsője, oltára ez a völgy, ez a bérc.

Dobszó szakítja félbe a beszélgetést.

A „Kő” felől porfelleget verve közelít egy harcias csapat. Blanka és Anna a parkot átszelő patak hídjára felállva nézik az előttük elvonulókat.

A torockói nemzetőrdandár két szakasza az, mely a megkötött békefrigy után a sziklaszoros oltalmából visszatér. Egyik szakasz hajlott korú férfiakból áll, a másik tizenhat éven aluli ifjakból. Ami e két élet kor között esik, az elment honvédnek. Jól vannak fegyverezve mind; hogy miként látták el magukat szuronyos lőfegyverekkel, az Áron bátya titka. Felvonulásuk példaszerű és a rendes csapatokhoz illő. Az ifjak szakasza az akkori idők harci indulóját énekli.

Blanka tenyerébe tapsol; azt gondolja, népies mulatság ez.

Pedig ha Manassé közbe nem jön, ma és holnap ez éneklő ifjak egyharmada ott festi vérével a Kő patakának megáradt habjait.

Most azután az a kis sziklaöböl akár egy bűvös üvegharang alá volna letakarva. A négy égsark felől mindenünnen fognak felé tódulni a pokoltól szabadon eresztett szörnyetegek. Ezt bűvkör veszi körül, nem törhetnek át rajta. Szétmállanak, köddé válnak, mikor határát érintik.

Azalatt a sziklasziget boldog védencének elég ideje marad új hazáját megismerni.

Mindenütt együtt járnak Annával, s az minden háznál otthon van. A holdsziget városkája sajátszerű kis telep ezen a világon.

Magára hagyatva; körülvéve elhanyagolt, messze visszaesett idegen népfajtól, mely faviskókban lakik, rongyban jár, sötétségben lát – e kis darab föld egy önmagából született kultúra telepe. Minden saját teremtménye, mint Japánnak, Kínának vagy az inkák birodalmának.

Rendes város, amelyben nincs se prókátor, se orvos. S a pört mégis eligazítják, s a nyavalyát mégis meggyógyítják. Boltja nincs, de azért mindent megtalálni benne, ami az élet kényelmére szükséges. Ismeri a pompát, a fényűzést, de azt mind maga állítja elő; a határán túl nem kér senkitől semmit. Szeret jól élni, vigadni; de egyetlen csapszéke nincsen; az idegen számára vendégfogadó minden ház; az ott lakó pedig mit keresne a korcsmában?

Azt mondják hogy lakói valaha (ötszáz év előtt) németek voltak, eisenwürzeli települők; de most a legtisztább, a leghibátlanabb magyar nyelvet beszélik.

S a kis maroknyi népnek tanodái vannak, mikben filozófiát és költészetet oktatnak. Külön osztályuk van a mechanikai és technikai tanulmányokra. Leánynöveldéjük legrégibb az országban.

Blanka elbámult, mikor meglátogatta a szegény nép gazdagságát. Mert az gazdagság.

Alacsony házikó a gimnázium és növelde. Valahány angol utazó ott járt, mind belecsapta még a homlokát a bejárat alacsony szemöldökfájába. Mert valamennyit figyelmeztették bár előre a bemenetkor, hogy vigyázzon az ajtóra; az őseik háromszáz év előtt apró emberek számára építették; de amint odabenn az egyszerű parasztfiúkat a klasszikusokból felelni s a parasztleányokat zongorázni hallotta, bámulatában mind elfeledte a fejét kijövetkor aláhúzni.

Szerencsére Blanka nem nőtt olyan magasnak.

S a kis sziklaváros nem éri be azzal, hogy a maga gyermekeit nevelje, még idegeneknek is menedéket tár fel. Szegény székely fiúk messze földről vándorolnak Torockóra, s ott adnak nekik ingyen kenyeret és tudományt.

S hogy mulatsága se hiányozzék a kis szigettanyának, még azon a héten szombat este, azok az emberek, akik egész héten át dolgoztak, ellenség előtt álltak, Blanka tiszteletére nagyszerű hangversenyt rendeztek ott abban a tanodaházban, hogy arra a hercegi úrhölgy azt mondá, hogy olyan szépet nem hallott életében.

– Látod – mond Anna –, ez a mi Scala-színházunk!