XXII.

Blanka egészen új életmódot talált maga előtt: teljes ellentétét az eddiginek.

A Cagliari-palotában egyedül, elhagyottan élt, a világtól számkivetetten; környezete zsoldért hízelkedő, alattomban ellene áskálódó, kémkedő, renyhe had. Egyedüli látogatója a csábító szép kísértet, a vetélytársnő, a bűbájos démon; hálótársnője a zengő szoborkép; künn a társaságban cselszövény, hazug barátság, álszenteskedés, hízelgő irigység s áldozatai fölött kacagó bosszúvágy. – A templomban bársonyba öltözött hölgyek, kik az imakönyvbe nézve suttognak egymáshoz forró szerelmi kalandokra s jéghideg politikai merényletekre kiadott jelszavakat, míg fenn a kórusban magasztos hangok éneklik Palestrina himnuszait, s azalatt a reducik a pápák síremlékéhez köszörülik orgyilkaik pengéjét.

Itt pedig egy közös házban lakó testvércsalád, melynek minden tagja munkában tölti el a napot, s jól megszolgált kenyerét a közös asztalra felhordja. Minden öröm és gond közös mindenkivel. Az új családtag pedig kegyence mindenkinek, akinek az első belépése óta a ház küszöbén kedvét keresi a ház apraja és nagyja. Még dolgot is találnak a számára; tudják, hogy neki ez is öröm lesz. Az első naptól kezdve úgy szeretett volna segíteni mindenkinek; a konyhán sütni-főzni, a kertben a konyhanövényeket télire elrakni; a majorházban a baromfiakat etetni; odabenn a gyermekek számára ruhát szabni, varrni – de ezt mind nem engedték neki. Ehhez vannak mások, akik jobban értenek. Találtak aztán ki a számára valamit, ami egészen neki való volt. A családi számvivőséget. Kapott egy nagy könyvet, amibe az ő feladata volt följegyezni a napi kiadásokat, a mosásba adott fehérneműt, a cselédek előlegezéseit, az apró bevételeket és a többi. Valami prózai lélek számára végtelenül unalmas feladat; de egy költői kedélynek valódi mulatság. Az annak olyan, mint a szárazföld a tenger istennőinek. Az egymás alá rakott számok: a sorok rímei, s az egész teletölt oldal, végén a „summá”-val (ha jól kiüt) a legsikerültebb poéma! (Mikor én mulatni akarok, akkor én számadást csinálok.)

Következett aztán (a munkanapok végén) az Úrnak napja, a vasárnap.

Ami után Blanka oly régen óhajtozott.

Egy ünnep abban a házban, amelyről Manassé azt mondta, hogy az nem átjáróház találkozót tartó szerelmesek számára.

Vajon milyen lehet az ő templomuk? Milyenek az ő szertartásaik? Aki Rómából jön, ugyan mire lehet ez még kíváncsi templom dolgában? Találhat-e az még a torockói völgykatlanban valami újat? Találhat.

Egyszerű, fehérre meszelt négy fal, sima boltozattal. Két karzat a két végében, középen a szószék, azelőtt az Úr asztala.

Férfiak és nők, legények és leányok mind külön ajtókon jönnek be az Úrnak szentelt házába. Legelébb az ifjú legények. Azok elfoglalják a karzatokat, az orgona karzatát a tanulók. Aztán belépnek a családos férfiak életkor rende szerint. A legelső padsor szemben a szószékkel az elöljáróké, a nép elnevezése szerint a „nagyfejűeké”.

A szószék melletti bal oldali padsorokat a város tekintélyes családjai foglalják el. A legelső pad magával az Adorján családdal teli van; egy másik a Zsakókkal, harmadik a Boslákkal, kiknek neveit mint alapítókét az iskolák aranykönyvei tarták megörökítve.

Blanka most látja a torockóiakat először ünnepi öltözeteikben. Hétköznap durva munkásöltöny van rajtuk, a férfiakon a ködmen, az asszonyokon a „muszuly.”

Valami sajátságos, sehol másutt nem található viselet a torockói, csupán egy város népe számára kigondolva; valami vegyüléke a németnek és magyarnak.

Fekete, báránybőrrel prémezett dolmányok a férfiaknál, ezüstfoglalatú carniol és ametiszt gombsorokkal, miknek nyitott eleje közül kilátszik a finom bőrmellény, arra tarka cikornyák hímezve selyemmel, aranyfonállal; a derekat tenyérnyi széles piros bőröv szorítja át, színes szironnyal gyönyörűen kivarrva, s a délceg öltözet fölé van vetve panyókául a sujtásokban gazdag kacagány, magasra fölálló rókaprém gallérral; azt hatalmas ezüstcsatok tartják összekapcsolva a mellen; kétoldalt hat sor ezüstboglár. Ez a nép fényűző! Jól teszi! Saját tenyere izzadt érte, amiben pompázik.

Amint a férfiak helyet foglaltak; jönnek a házas nők.

Párizs minden divatja nevetséges erőlködés ahhoz, a fantáziához, amivel e földműves nép asszonyainak jelmezei dicsekesznek. A menyecskék islógos ingpatyolatja, a csipkék, hímzetek, fodrozatok remek összeállítása, az eszményi vállfűzők, zsinórövek, a prémes palástok, a redőgazdag fersingek, a klasszikus ráncvetésű garáznák, a selyem előkötények kimeríthetlen változatait mutatják föl az asszonyi szépízlésnek, amit tökélyre emel a fekete csipke főkötő, festői hajtásokban átkötött fehér fátyolkendőjével.

Mikor a nők helyeiken ülnek, akkor jönnek be végre a negyedik, hátulsó ajtón a hajadon leányok, egyszerre, párosával, s kétoldalt a nők háta mögött foglalnak helyet. Utoljára jönnek a gyermekek. Gyönyörű falanksz! Murillo és Bernini angyalai: csakhogy elevenen.

Ez a torockói templom pompája!

Róma templomainak a falai ragyognak a művész remekétől, de népe rongyos és szurtos. A torockói imaház falai meztelenek, de népének arca ragyog a boldogságtól; az aranyat, a selymet, a dicsekedő pompát nem a szent szobrok, hanem az emberek viselik.

Az volt a Canova, az volt a Michelangelo, aki ezt a kődarabot kifaragta ilyen szobornak!

Egy durva, idomtalan kődarabot, mit a vaksors Ázsiából, vagy a finn pusztákról, vagy ki tudja honnan szeszélyében ide hajított. Az „ember” boldogsága, a nép pompája az Isten házának legnagyobb dicsősége!

Az egyszerű ének után a lelkész föllép a szószékbe, s beszél a gyülekezetnek – nem a csodákról, nem a misztériumokról, hanem arról, amit mindenki megért: hazaszeretetről, embereknek egymás iránti kötelességeiről, a munka áldásairól, Isten végtelen irgalmáról, a jótetteknek önmagukban föltalált jutalmáról.

Imájában megemlíti Jézust, mint Istennek szerelmes fiát, embereknek követendő mintaképét.

És nem tagadja meg az üdvöt és paradicsomot azoktól, akik más úton, más csillagok vezetése mellett indultak azt fölkeresni.

Azután hazabocsátja a gyülekezetet.

Legelébb eltávoznak az egyház vénei, a férfiak, akkor felkerekednek a házas nők, s azok mögött akkor egyszerre előtűnnek Torockó drága kincsei: az eddig rejtve volt hajadonok.

Hat hosszú padsort töltenek meg egymás végtében.

Mintha a „szépek könyvei”, az almanachok sorbaszedett címarcképei elevenültek volna meg, úgy tűnik elő száznál több eszményi arc és alak egy csoportban.

Viseletük harmonikus egysége a fehérnek. Fehér irhabőr ujjatlan mente, fehér, kézcsuklóig érő bő patyolat ingujj, fehér, sűrű ráncos fersing, s az arc körülkötve fehér fátyolkendővel. S az arcok ábrándképei a szépségnek, gyöngédek a színben, nemesek a vonásokban, változatosak a kifejezésben, csak a szűz szemérmetességben hasonlók egymáshoz, mintha mind egy családhoz tartoznának.

Hanem a hosszú hófehér sorban aztán feltűnik egy-egy fényalak. Egy leány, aki már menyasszony. Társnői fellegalakja között ezeregyéjszakai tündér. Viganójának bíborpiros kösnyői; arannyal, ezüsttel gazdagon kihímzett vállfűzője, arannyal áttört piros zsinóröve; a vállait, nyakát, keblét elfedő széles, gazdag csipkék, az övébe feltűzött, hosszan lecsüggő színes selyemkendő, a felhajtott orrú piros szattyáncsizmák, a kézcsuklóit szorító gyöngyhímzett kösöntyűk a népviselet remekét tüntetnék föl; de a homlokára tett párta még ezen is túlemeli azt, a tenyérnyi széles arany paszománt, mint egy korona fogja körül a ragyogó tekintetű főt, körüllebegve vállig leomló tarka szalagoktól, amik közül büszkén kiválik az aranyvirágoktól rezgő mátkabokréta: a menyasszony büszkesége.

Blanka nem állhatta meg, hogy egy ilyen szép menyasszonyt templom után oda ne csaljon magához, apróra megbámulni araköntösének ragyogó pompáját.

Mind igazi arany s igazi drágaság az.

És amit az rejt, a szív is olyan arany és olyan drága.

Blanka azt látta, hogy itt százan vannak, akik versenyeznek vele szépségben és szívjóságban. Jó szerencse, hogy mégsem vetélytársak.

– Honnan veszi ez a nép ezt a pompát? – kérdé Annától bámulattól elragadottan.

– Saját munkája ez mind.

– A csipkét, hímzésgazdagságot értem; ezt maga készíti; de hol veszi ezt a rózsával és liliommal kevert arcszínt! E gyöngéd modort, e szelíd, finom hajlékonyságot?

– A torockói férfi nem engedi az asszonyát, leányát durva munkába elegyedni; nem küldi a mezőre dolgozni. Kíméli és őrzi a napsugártól. A nő csak házimunkát végez.

E szóban van a civilizáció ideálja kifejezve.

– De ha a torockói férfiak asszonyaik, leányaik finom szépségét nem engedik a napsugártól elbarnulni, ha selyemben, csipkében, aranyhímzett patyolatban járatják őket, ha növeldéket, tanodákat tudnak fenntartani, micsoda mesebeli tündér kölcsönöz nekik erre elég gazdagságot? – Ezt kérdé Blanka Annától.

– Annak a tündérnek neve: a munka. Torockón, az Úr napjait kivéve, nincs pihenőnap. Mikor a természet téli álmát alussza, akkor a torockói férfiak lemennek a föld alá, ott folytatják a munkát. Azok a füstokádó fekete sáncok az út hosszában az ő kincstáraik: a vasbányák, a kohók. Több mint fél ezredév óta hordják fel a vasat a bányákból, s az messze földön hírhedett legjobb vas. És minő fáradsággal termelik és készítik azt el! Egyszerű, öneszükből feltalált gépeiket egyedül a patak hajtja, a legtöbb munkát emberkéz végzi, századokról századokra, pihenés nélkül. Ez az ő kincshordó tündérük. Nyáron át nehéz fáradsággal mívelik a sziklába vágott szántóföldeiket, s ha rossz az időjárás, jégeső, fagy elpusztít mindent, amit a föld fölött talált, megmarad, ami a föld alatt van: a vas, s ami az aranykalászban elveszett, visszaadja a vas. Ez mindig egyformán terem, annak mindig van ára. Torockónak vasba van vésve a múltja, vasra van építve a jövendője.

– És én azt hiszem, hogy az a vas benne van itt a légben, a vízben, a növényben és az emberek szívében, lelkében is.

– Úgy van! – felelt rá Anna büszkén.

Az ünnepélyes ájtatosság után Blanka felkérte Bertók és Áron bátyáit, hogy menjenek el vele tanúkul a lelkészhez. Ott kijelenté áttérési szándékát. Tudtára lett adva, hogy kétheti időt szabott a törvény elhatározása meggondolására. Ha változatlan marad az, jelenjen meg ott ismét.

– Még két hét! – sóhajtott fel Blanka. – S aztán még hat hét a válóperig!

Áron meghallotta azt a sóhajtást.

– Én abból tudnék lealkudni valamit, ha nagyon szorítanók.

– Hogyan?

– A törvény azt rendeli, hogy annak, aki válópert indít, vagy itt kell lakni Erdélyben, vagy pedig itteni birtokosnak kell lennie. Ha tehát itteni birtokos lennél, akkor nem kellene tovább várnunk, mint míg a consistorium összeül, s kimondja, hogy a római kúria által hozott ítéletet érvényesnek találja az elválásra nézve; az újra összekelésre aztán nem kell engedély.

– Hát mit kellene tennünk?

– Valami kis viskót kellene megvásárolnod itt Torockón.

– De én nem tudom, hogy van-e nekem pénzem?

– Hogyne volna.

– Manassé mondta?

Áron meg volt akadva. Azt nem felelhette, hogy Manassé „mondta”, mert ez hazugság lett volna; az igazat sem árulhatta el, hogy mit látott és olvasott Manassé tárcájában, mert akkor minden egyébről föl kellett volna világosítani Blankát; tehát igazi székely óvatossággal azt felelte e kérdésre, hogy „mondódott”.

Ennek aztán Blanka nagyon örült.

– Volna annyi pénzem, hogy megvehetnék rajta egy vasbányát?

– Micsoda? Te egy vasbányát akarsz venni? Te drága kincs.

– Igen. Manassénak hozományul. – Ő azt mondta, hogy új pályát akar kezdeni: bányász lesz.

– Tehát veszünk egy vasbányát; azt a te nevedre kereszteljük, s az akkor mindjárt gyémántbánya lesz.

A vétel még aznap megtörtént. Egyikét a városhoz legközelebb eső tárnáknak elkeresztelték Blanka nevére, s kocsikon kimentek az átvenni. Maga Blanka is leszállt az aknába, új birtokát a föld alatt megtekinteni.

Egész gyermek lett az örömtől.

Pedig biz a vasbánya nem valami költői képzelmet felmelegítő látvány. Estére az áldomását is megülték a birtokbavételnek. Mert az egy Istent hívők és az angol puritánusok között az a nagy különbség van, hogy a míg ezeknél a vasárnap a zárkózottság rideg napja, addig amazoknál az öröm és vigasság határideje. Akkor a leányiskola termeit kiürítik, átalakítják táncteremmé, cigányt hozatnak, s hajadonok, menyecskék és ifjak esti harangszóig táncolnak ártatlan jókedvvel. Korcsma, tivornyaház e városban nincsen. A mulatság a falu véneinek gyönyörködő szemlélete mellett foly le.

Az Adorján-házban is mulatság volt tehát ezen a napon. A bányavásár áldomását ülték. Áron bátyának is nagy kedve csucsorodott, hogy lehetett tréfálni vele.

– Ma nem lehetne tőlem olyat kérni, amit meg ne tennék.

Blanka és Anna szaván fogták szegényt.

Régóta suttogtak egymással titokban valamit, ami a szemjárásból s a félbeszakított beszédekből ítélve nyilván Áron bátya ellen tervezett cselszövény volt.

Csaknem egyszerre szólalt meg mind a kettő.

– Áron bátya! Szavadon fogunk.

– Meg kell tenned, amire kérünk.

Most már Áron megszeppent. Igazi székely volt, aki tudja, hogy az ígéret: adósság, s azért jó azzal takarékosan bánni.

– No – de csak egyet kérjetek, mert többet nem ígértem.

A két hölgy egyik a másikat nézegette, hogy szóljon.

– No, már tudom, hogy miben mesterkedtek? Látom arról a te fitos orrocskádról, Anikó húgocskám, hogy mi bolondra akarsz rávenni. Azt akarod, hogy táncoljam el az igazi székely táncot!

Az pedig egy igen furcsa tánc, arra a nótára, hogy: „Az én csizmám disznóbőr!” Híres jókedvének kell lenni a székelynek, hogy azt valakinek bemutassa; mert az nagyon tréfás tánc. Komoly annak, aki járja; de aki nézi, mindig kacag rajta.

– Hamis a zúzád! Már el akarod velem járatni! Pedig megmondám, hogy nem táncolom el, míg lakadalom nem lesz a háznál. Csitt, te leány! Szólj, te asszony! Inkább a te kívánságod teljesüljön.

Blanka bátorságot vett magának a biztatást fölhasználni.

– Hát éppen az én lakadalmamra akartunk valamit kérni.

– Mit hozzak rá, gyémántom? Elhozzam a kolozsvári Salamon bandáját? Hozassak csimpolyást?

– Csak azt szeretném, ha együtt lenne akkor az egész családunk.

– Hisz az meglesz.

– Dávid is?

– Az is itt lesz. Urlóbot kérünk neki három napra.

– Hát akkor az, amire mi ketten kérünk tégedet, hogy – hívd meg a lakadalmamra Zenóbiát is.

Az öreg székely azt gondolta, hogy ez elől az orozva tett megtámadás elől legjobb menedék lesz a futásban. Megfordult, s megszaladt. De a két asszonycseléd elfogta, s nem ereszté ki a keze közül. Egzekálták rajta az ígéretet.

Akkor aztán elkezdett alkudni.

– Inkább eltáncolom az igaz székely táncot.

– Nem! Nem!

– Inkább elhozom a Salamon bandáját Kolozsvárról.

– Nem kell! Nem kell!

– Inkább elmegyek a püspökhöz, elhozom a diszpenzációt a számodra; s két héttel megrövidítem a várakozási időt.

Blanka aztán olyan szépen kérte.

– De mikor, látod, azt már nekem meg is ígérted.

– Nagy bolondság volt tőlem! De még nagyobb tőled, hogy rá emlékezel. Hiszen ha ígértem, hát meg vagyok fogva. De látod, Salométól sem volt szép, hogy apjától, Heródestől, Keresztelő János fejét kérte ajándékba.

– De hisz én nem kérem tőled senkinek a fejét.

– Mit tudod te azt?

– Óh, tedd meg a kedvemért.

Áron bátya megfenyegette keményen a görcsös mutatóujjával Anikó húgát. Könnyű volt kitalálnia, hogy az beszélte el Blankának Dávid és Zenóbia szerelmi idilljét; aztán meg azt is, hogy ebben a családban Áron bátya a „tribunus plebis”; ő gyakorolja a „vétót”, s amelyik testvérének a házasságába bele nem egyezik, annak nehéz állapotja van. Ezt kell meghódítani.

– De rögtön velünk kell jönnöd a szobánkba. Ki tudja, mikor kapunk megint ilyen jókedvedben? Mi már megírtuk a meghívást.

– Már előre megírtátok?

– Mind a ketten egy levélben.

– Meghívtátok Zenóbiát?

– Igen.

– Akkor az apját is meg kellett hívnotok, Cipriánt.

– Természetes.

– Természetes. Biz az nagyon természetes. Hát már most én mit csináljak?

– Jer, és írd alá te is a levelünket.

– Este van. Nem látok.

– Hozunk pápaszemet.

– Akkor inkább látok.

S a két ifjú hölgy addig nem ereszté el Áron bátya karjait, míg át nem ment velük közös szobácskájukba. Ott alája tolták a hímzett tabourettet, kezébe adták az írótollat, meglíneázták előtte a helyet a papíron, ahová a nevét kell pingálnia, s széles vállára fektették kétfelől a fejecskéiket, mindaddig, amíg a levelet aláírta.

Megtörtént; a toll utolsó vonása olyan tinta-kartácsot fecskendett maga körül, hogy az tökéletesen kifejezte Áron bátya érzelmeit ebben a pillanatban.

– El sem olvastad, mit írtál alá! – enyelgett vele Blanka. – Hátha halálítélet volt?

Áron ránézett szörnyű komoly arccal, s széles tenyerét rátéve a levélre szomorúan mondá:

– Minden bizonnyal az volt.

Aztán megcsókolta Blanka kezét, s:azt mondá neki:

– Nagy bolondságot csináltam mai nap. De hát a te kedvedért még azt is megteszem, gyémántom.

Azután gunyoros nevetéssel fordult Anna húgához, hozzája intézve a szót:

– Tehát Manassé menyegzőjén poharat koccintunk egymással, én és Ciprián! – A zalatnai napok után!

Anna fehér lett, mint a fal.

Blanka arca az örömtől ragyogott.

Anna már tudta, hogy mit jelent – a zalatnai napok története.

De Blankának még nem beszélt róla senki.

Hadd örüljön még!