XXV.

A márkinő a komornájának csengetett.

Különösen fanyalgó kedvében volt. Amíg a fiatal leány dolgait végezte úrnője körül, az minden rigolyáját éreztette vele, amivel csak egy bálból kedvetlenül hazatért asszony rendelkezik.

Mikor a haját kibontotta, minden kis hajmeghúzásra felkiáltott, s tenyerei gyorsaságával fenyegetőzött.

A komorna gondolta magában: „Ma megint drága napunk lesz; egész reggelig nem hagy lefeküdni, folyvást talál valami parancsolnivalót.”

Ekkor az óra tízet ütött.

A márkinő olyan mozdulatot tett, mint aki meg van lepetve, s az órára tekintett.

A komorna kapott rajta, hogy valaki mást fognak szidni, nem őtet, pedig most megérdemelné, mert a márkinő gyors mozdulata következtében ugyancsak berántotta a bontófésűvel a haját. Igyekezett árulkodni, arra a másikra.

– Bolond óra ez! Hármat mutat, s tízet üt. Ritkán üt, és akkor mindig tízet.

– Hallotta ön már ezt az órát máskor is ütni? – kérdé a márkinő bizalmasra váló érdeklődés hangján.

– Csak az imént is egy órakor éjfél után, hogy a kandallót felszítani bejöttem. Akkor is tízet ütött.

A márkinőnek bohó kedve támadt egyszerre, nevetett.

– Ez egy nagyon régi óra. Az ütőgépezete elromlott, s semmi órás nem tudja megigazítani. Akkor üt, amikor eszébe jut. Pedig zenemű is van benne, ami háromféle operából játszik. Menjen oda, Fanchette, nyomja meg azt a veres korángombot az oldalán.

A komorna tette, ami mondva volt, s arra az ódon óra elkezdett egy minden divatból kiment nótát nagy álmosan leőrölni.

A márkinő erre csupa nyájasság és figyelem lett a komornájához. Azt mondta neki, hogy késő az idő, ő már álmos, most hagyjon mindent szerteszét heverni, s úrnője haját félig felbontva; menjen aludni, s holnap délig be ne jöjjön.

– „Igazán szeszélyes asszony!” – mondá magában a komorna, amint megcsókolta azt a kezet, melyet az imént a tenyerével megfordítva, most pedig kegyteljesen nyújtának felé, s aztán sietett megfogadni az utasítást.

A márkinő pedig, amint egyedül maradt, félig szétbomlott hajfürteit egy kis csipke főkötő alá szorítva az órához sietett.

Az egy ügyes antik utánzat volt, aminőt Velencében gyárilag készítenek, cifra faragványú álló tokkal, Jean Jouvence modorában. Műértő az első tekintetre kitalálja, hogy nem igazi antik.

A márkinő egy kis acélkulccsal fölnyitá az óraállvány ajtaját, s aztán elkezdett nevetni.

Nevetésére másik nevetés felelt, s az óraajtón át belépett egy férfialak. Vajdár Benjámin volt. Az antik óra csak egy rejtett bejárat álcája volt; az óraütés a jel, hogy akit várnak, itt van, s a zenehang a felelet, hogy várnak rá, bejöhet.

A látogató meg akarta csókolni az úrhölgy kezét, az pedig ahelyett a kezére ütött negédesen.

– Megjöttél, bolondom.

– Ma már másodszor vagyok itt.

– Olyan sürgetős?

– Megkaptam a levelek kulcsát.

– Ah! – Most egyszerre villogni kezdtek a szép hölgy bágyatag szemei. – Ez már kedves szó. Úgy, ülj ide mellém, kis szamaram.

Ez a szó egészen átváltoztatá a nőt; minden tagjában nyugtalanság, minden vonásaiban izgalom látszott. Odavezette karöltve Benjámint a kerevethez, mely előtt egy gyöngyház mozaikkal kirakott asztalra dobva hevertek az említett levelezések, s odavonta őt maga mellé.

– Te már készen tartottad az iratokat? – kérdé Benjámin.

Rosina hamisan nevetett.

– Jupitert riasztottam el velük az imént. (A herceget egymás között Jupiternek hívták.) Nagyon földi gondolatjai voltak őistenségének, s olyankor semmi sem téríti vissza olyan gyorsan az égiekhez, mintha a halálról beszélnek előtte. Az is elég neki, hogy tőlem elfusson, ha a fehér köntösömön fekete csipkét lát. Mi lássunk hozzá, mi van a kriptaajtón belül.

A nő szinte lázban volt az izgalomtól, amint e fárasztó, lassú munka lepergett előtte. A cryptographia kulcsával egyenként kellett a szavakat kibetűzni. Eleinte odatette a két kezét Benjámin vállára, s úgy leste a kibonyolított szavakat és mondatokat, annak a vállán keresztül nézve. Majd nem találta ezt elég kielégítőnek, akkor odaült vele szemközt, hogy a felolvasó arcvonásairól olvashassa előbb a kitalált szavak értelmét. Odatámasztotta arcát a tenyerébe, úgy bámult az írásfejtő ifjú ajkaira. Szemeiben, mint bűvös tűz, ragyogott a lámpa fénye.

S a fölnyitott lap valóban megannyi kriptaajtó volt, s a kibetűzött sorokon, mint lépcsőkön szálltak föl belőle a sötét éj kísértetei.

Az első lap szólt a zalatnai vértanúkról; a preszákai mező borzalmas jeleneteiről, mikben egy szép, virágzó bányaváros népe lett kiirtva: férfiak, aggok, nők, gyermekek; hatszáznegyven lélek. Mind királyi hivatalnokok, bányatisztek családjai. Csak ketten maradtak élve. Egy anya, ki egy lándzsadöféstől tetszhalottan maradt ott, aztán fölocsúdott, a holtak mezején föltalálta kis gyermekét, az is tetszhalott volt, feléleszté a pataknál, s elvánszorgott vele az erdőbe; s itt megmenekült. Az okirat elszámlálja az áldozatok neveit.

– Ne olvasd ezt végig! – mond türelmetlenül a márkinő.

– Borzasztónak találod? A többi is ilyen lesz.

– Nem! Hanem ez még nem érdekel egészen. Mikor ez történt, még akkor „ők” Rómában voltak.

Következett a második levél. Ebben a sárdi rémnapot írják le, egy megmenekült özvegy elbeszélése után.

Azután a borbándi, kisfaludi katasztrófák.

Azután a benedeki vérkrónika. Mellékelve mindenütt az áldozatok névsorozata. Egy-egy túlélő mindenütt maradt fönn, véletlenül, csodamódon megmenekülve, hogy legyen, aki a nagy romlást a világnak elbeszélje. Igenből a református lelkészt hagyták élve, azzal a szóval: „Eredj és mondd meg a népednek, hogy mit láttál a krakkói lovardában!”

A kisenyedi mérszárlásból egy úrnő a mély kútba ugorva menekült meg, kisgyermekével keblén.

Egy fiatal úrleányt egy csimpolyás mentett meg azzal, hogy testvérének adta ki. Benedeken egy kiirtott földesúri család kisasszonyát szabadítá meg egy jószívű cigánylegény azáltal – hogy nőül vette.

– Hisz ez valóságos regény! – mondá a szép Cyrene.

De még milyen regény!

Dumas „ezeregy kísértetén” is túltesz.

Hanem az egyformaság kezdé untatni. Ásítozott.

– Ezek mind igen régi történetek. Mi történt később?

Aközben a kiterített térképen veres zászlós gombostűkkel jelzé a rémhadjárat előrenyomuló stratégiai pontjait. Iszonyú hadjárat! Az elesettek életkora is föl van jegyezve. A férfiak mind negyven éven felül, a gyermekek mind tíz éven alul. Harcra való férfi nincs köztük. Legnagyobb szám a nőké.

S mit vétettek?

Azt, hogy magyarok voltak, és urak (vagy németek; de urak).

S a szép Cyrene (most majd azt írtam: „Európa”) azt mondta rá: „Sajnálom, de ki tehet róla?” (Hiszen akik megölték őket – nem voltak törökök!)

– Folytassuk!

Pedig Benjámin maga is ki volt fáradva a munkában.

Azokat a feldúlt helységeket ő mind jól ismerte. Igen sok vérrel írott név tulajdonosával jó barátságban volt, házánál mulatott, a háziasszonynak kezét csókolta, kisasszonyával táncolt.

S azok most – a kút fenekén!

Hisz mégis végigfut az embernek a hátán a borzadás, még ha a szép Cyrene-nel szemközt ül is.

– Fázol tán? Kiszáradt a torkod!

A szép hölgy maga hoz neki egy kristálypohárban villogó zöld chartreuse-t, s hogy annál édesebb legyen, maga is beletorkoskodik. S aztán odaül mellé. Talán ha a karját a válla körül fogja fonni, az még jobban fölmelegíti?

Menjünk tovább! Merre veszi futását a jégvihar? Merre özönlik a láva, aminek neve „ember”?

Következnek a tudósítások a későbbi időkről.

Nagyenyed!

– Azt hiszed, hogy Nagyenyed felé mehettek csak Torockóra?

– Okvetlenül arra kellett venniök az útjokat. Ez a kényelmesebb és rövidebb út. Deés és Kolozsvár felől a leghevesebb harcok színhelyén át kellett volna végighatolniok, s Kolozsvárott a legrosszabb helyre jutottak volna; ott bizonyosan elfogják őket.

Tehát mi történt Nagyenyeden?

Az, hogy egy nagy népes város, a kultúrának egyik végőre ki lett tőrühe hosszú időkre a létezők sorából.

Sírbolti rémek egész táborszámra!

Rémdráma, mely előtt Néró, mint egy bukott komédiás, futhat el a színpadról; a fölséges nép túltett a fölséges cézáron!

S a szép Cyrene ereiben is római vér folyik.

Az Agrippinák és Faustinák vére, akik a halálordítás közepett letépték fejükről a rózsakoszorút, s lehajították a gladiátornak.

Hétszázan menekültek meg az égő városból az erdőkbe. Ahogy az éjjeli orvtámadás ágyaikból kiverte, öltözetlenül, mezítláb, fegyvertelenül, januári csikorgó hidegben.

Hova akarnak menekülni?

Legközelebb van nekik Torockó.

Tovább! Tovább!

Üldözőik rémtábora mindenütt nyomukban van.

Vajon megmenekülnek-e előlük?

Vajon „ők” közöttük vannak-e?

Most egy új tudósítás következik.

Ez azon kezdi, hogy Kolozsvárt visszafoglalta Bem, s egyik alvezére Tordáig nyomult.

A hírlapok nem beszéltek erről. A közönség a hadjárat felől a legtökéletesebb tudatlanságban volt tartva.

Hah! Itt a kibetűzött név, amit kerestek: „Adorján”.

– Manassé? – kérdi mohón a márkinő.

– Keresztnév nincs mellette.

– Olvasd hát!

– Egy Adorján és négy magyar mágnás, még hét huszárral és húsz honvéddel elindultak Tordáról a Nagyenyedről menekülőket megszabadítani, s Torockót megvédeni.

– Harmincketten tízezer ellen! Ne motoszkálj a betűk között oly lassan! Siess!

– Felvincnél rábukkantak a felkelő táborra, mely a nagyenyedi menekülteket üldözni, s Torockót megrohanni sietett. A harminckét ember nem várta be, míg a mögöttük járó főcsapat utánuk érkezik, közéjük vágott a fölkelő seregnek.

– Őrjöngők! Tovább! Tovább! Mi történt Adorjánnal?

– És szétverték az egész tábort.

– Harminckét ember egy egész felkelő sereget.

– Így szól a hivatalos jelentés. A támadók részéről csak egy lovas esett el.

A márkinő nem akart hinni az írott betűknek.

– Hogyan? Harminckét ember egy egész felkelő tábort? Az talán csak annak előhada volt.

– Meglehet. A tudósítás tovább szól. Délre megérkezett a gyalogság, két század honvéd és aranyosszéki nemzetőr. Azon az éjszakán hétszáz menekültet, nőt, gyermeket, félig megfagyott alakokat szedtek össze az erdőkből. Azokat szekerekre rakták, és hajnalban megindultak velük Torda felé. Vincnél maguk előtt találták teljes hadirendbe felállítva az egész felkelő sereget. Nekivágtattak, s utat törtek maguknak s az egész szekérsornak a hétszáz nyomorulttal tízezer emberen keresztül.

– S megmenekültek mind?

– A magyarok részéről csak egy huszár esett el. Ellenfeleik szerteszét oszoltak.

– Lehet-e, hogy most csak megtámadják Torockót?

– Ez a sereg, mely Enyed körül táboroz, bajosan. Onnan csak egy szűk sziklaszoroson át lehet bejutni a torockói völgybe, ahol még a legrendezettebb hadsereget is agyonverhetik aláhajigált sziklákkal a védelmezők, akiket meg sem lehet közelíteni. Hanem egy másik felkelő tábor, mely Aranyosszék körül tanyáz, meglepheti őket a Székelykő felől, ha annak a feljáratai nincsenek őrséggel ellátva. Még erről a táborról nem kaptunk tudósítást. Azonban még egy levél van hátra.

– Pihenj meg. Igyál még egy pohár likőrt. Én hadd szívjam ki addig a magam mézét e rettenetes méregvirágból. Milyen borzalmas képek! Látni ezeket az útfélen fekvő nőalakokat, ruháik letépve, meztelen fehér keblükön a halálos sebbel. Rettenetes gondolat. De hinni azt, hogy hátha az „ő” szelíd madonnaarca is ott van azok között, akik véres mintájukat ott hagyták a fehér hóban. Mellette két imádója, akik csókjára vágynak: a holló és a farkas! Ah, mi gyönyörteljes ábránd!

Mégis összeborzadt erre a szóra. A nőszív sohasem romlik meg annyira, hogy a rosszat, amit tesz, meg ne bánja. Azért megteszi.

– Nem! Nem vagyok olyan rossz. Nem kívánom neki azt a sorsot. De azt igen, hogy mentse meg őt is hódító szépsége. Találjon egy parasztlegényre, ki őt a mészárlásból azzal menti meg, hogy feleségül veszi. Zboróy Blanka grófnő, Cagliari hercegnő, egy pakulár felesége. Aki aztán maga könyörög, hogy tegyék az ő nevét is a halottak lasjtromába! Akkor aztán hadd éljen, ha el van temetve.

A szép Cyrene annyira meg volt elégedve magával, amiért ily nagylelkű megoldást tudott feltaláni, amiért magát rajtakaphatta egy nemes szívű gondolaton, hogy önteltségében megcsókolá saját hófehér vállát.

– Te mégis jó lélek vagy, Rosina! – mondá magának hízelegve.

Jól kiérdemelt hízelkedés.

– Nos! Kis bolondom. Még egy levél van hátra. Nem vagy még álmos, kis kutyám?

Benjámin egy percig gondolkozott rajta, hogy ne legyen-e valósággal kis kutyája a szép Cyrene-nek. A delnő hátravetve magát a kereveten, s két felemelt karjára nyugtatva fejét, lustán letapadó szempilláival oly élveteg képet mutatott, hogy afölött az ember elfeledheté az egész hadjáratot, szörnyeteg mészárszékeivel együtt. Benjámin gondolkozott rajta, hogy ne dobja-e az utolsó levelet az asztal alá.

Küzdött benne a vérszomj és a gyönyör démona egymással az elsőbbségért. A vérszomj győzött.

– Lássuk ez utolsó levelet is.

Ez a monasteriai főhadiszállásról kelt. Az itt összegyűjtött felkelő tábornak kellett Torockót megsemmisíteni.

A legelső sorok olvastára a legnagyobb érdekeltség lepte meg a delnőt.

Adorjánokról volt szó!

Odaült a szék kartámlányára, hogy jobban belelásson a megfejtett iratba, s ujjahegyével kísérte a leírt szavakat, míg szőke fürtei, a főkötő alól kiszabadulva, a felolvasó arcát beárnyékolták. Az alabástromarcon végigvonaglottak az indulatkifejezések csodái.

– Egy Adorján odament a felkelőkhöz békét ajánlani. Azt elfogták, megláncolták.

– Egy másik Adorján jött utána kérni a fölkelőktől a békekötést és elfogott testvérét. Azt is a másikhoz láncolták, nem irgalmaztak.

– Ekkor jött egy harmadik Adorján. – Manassé.

– Ah! Végre hát Manassé!

A szép hölgynek összeszorított két fehér fogsora kivillogott felvetett piros ajkai közül, míg szemei kerekre felnyílva lesték a megszülető új sort.

– Olaszországból jött, egy szép hölgyet kísérve, aki menyasszonya.

– Megvannak!

– Azon a napon, melyen a magyar seregek Kolozsvárt elhagyták, indultak ők el, a hegyi utakon. Éjjelre Ciprianu házába szálltak meg, aki a felkelők egyik főnöke s az Adorján-ház elkeseredett ellensége.

– Az elfogta őket! – sietett a márkinő a még ki nem betűzött sor talányát megelőzni.

– Nem. Az megmenté őket, s erdei járatlan utakon keresztül Magyarpeterdig vezetteté.

– De hát bűvészek azok az emberek? Varázslatuk van?

– A menekülők a Tordai hasadék Balyika barlangjában tölték a következő éjt.

– Hol van az? Mutasd a földabroszon!

– Itt.

– És a Monasteria?

– Az meg itt.

– Hisz itt két ember a könyökével éri el egymást.

– Úgy van. Mintha egy házba szálltak volna, az egyik a földszintre, a másik az emeletbe.

– Tovább, tovább! – szólt a delnő, türelmetlenül ütve tenyerével az asztalra.

– Minden útjok el volt zárva a Torockóra jutáshoz. Ekkor Adorján Manassé éjjel felment a Monasteriába, s megjelent a fölkelők főhadiszállásán.

– Vakmerő!

– A haditanács már készen volt a támadási tervvel. Volt tízezer fegyveresük. Vártak egy segédcsapatra, mely rendes katonasággal, ágyúkkal ellátva támadja meg más oldalról Torockót, azt pedig nem védte több háromszáz nemzetőrnél.

– Manasséról olvass! És asszonyáról!

– Adorján Manassét megérkezésekor elfogták, s bezárták. Két bitófa föl volt már állítva a két testvére számára, reggelre felállították melléjük a harmadikat is.

– Úgy, úgy! És az asszony? Az asszonyt nem találták meg?

– Reggelre Adorján Manassé rábeszélte a felkelők vezérét, hogy kössön békét Torockóval, maradjanak jó szomszédi frigyben, s őt és testvéreit bocsássák szabadon. A vezér megkötötte a frigyet, pazsurákat adott az Adorján-testvéreknek s Manassé arájának; azok hazajutottak Torockóra; a felkelők pedig visszatértek falvaikba.

A delnő felkapta az egész iratcsomagot, s oly dühvel vágta azt le az asztalra, hogy a légcsapástól az argandi lámpa kialudt. S csak a boltozatról lefüggő éji lámpa világító még be a szobát.

Mint egy felbőszített szép nőtigris, úgy szökött fel helyéről, s végigfutott szobáján meg visszatért, főkötőjét ledobta fejéről, hogy hajfürtei mint aranykígyók omlottak vállaira.

– S mi történt tovább? Mi történik Torockón?

– Több tudósításunk nincs.

– Nincsenek ott kémeitek?

– Torockón nincsenek árulók. Egy volt. Azt már magadévá tetted.

– S te nyomorult, nem osztod azt a dühöt, ami engem képessé tesz arra, hogy pofon üssem magát az ördögöt! – Nem. Nincs többé ördög! Más gyáva csak odáig tudta vinni, hogy istentagadóvá legyen – én az ördögöt tagadom meg. Ki hagyta őket siklani a körmei közül! Hát már most kiben bízzék még az ember?

Benjámin megkísérté enyhültebb kedélyhangulatra bírni a gyönyörűséges szép fúriát, s kapott tőle a kísérletért egy irgalmatlan nagy pofont.

– Nesze!

– Köszönöm. Ez hát az enyém. Egy négyszemközött adott pofonért, ha szép hölgy adja, nem haragszunk. Az egy váltó.

– Mégpedig nem hamis.

– „Értéke” egy mennyország!

– Pokolban akarod-e megtalálni a mennyországot? Te hidegvérű reptil! Mikor azokat a jeleneteket olvastad előttem, amik alatt valamit éreztem Báthory Erzsébet gyönyöréből, aki ifjú leányok vérében fürdött, azt véltem, lángba borulok, s megégek azzal együtt, aki lángkörömbe lép. A kísértetek orgiájába vitt oda képzeletem, s gyilkossal s legyilkolttal karöltve jártam a bőszült danse macabre-t. Nem érezte szívemhez szorított fejed a vad feldobogást? Vége van. Eredj haza, s igyál szódavizet! Most jégbálvány vagyok. Ez a hír méreggé változtatott bennem minden életnedvet. Ha megharapnék most valakit, meghalna tőle, mint a csörgőkígyó fogától. Gyűlölet, utálat minden gondolatom. Beteg vagyok. Halálos beteg. A nehézkór előjeleit érzem. Valakin ki kell töltenem bosszúmat. Ne óhajts ilyenkor megismerni, mert rettenetes vagyok.

Benjámin mozdulatlanul állt a szép dühöngő előtt. Az kezébe fogta a csengettyűzsinórt.

– Rosina, ön cselédjét akarja híni? – kérdé Benjámin elkedvetlenülten.

A delnő másik kezével közelebb vonta őt magához, s erőszakosan elfojtott hangon suttogta fülébe:

– Gondolj rá, hogy van egy ember, akinek egy kötél van a kezében, aminek a hurokja a te nyakadra van szorítva, s aki annál fogva tégedet, amikor neki tetszeni fog, a sárba, a mélységbe leránthat; aki elől hasztalan menekülsz bármely világrészbe a föld kerekén, hasztalan emelkedel a legmagasabb polcra, rád talál, lába alá tapos. Aki miatt nem lehetsz boldog soha; kiránt a hitvesed, a gyermeked karjai közül, amikor legboldogabb, legkevélyebb fogsz lenni. Aztán gondolj rá, hogy van egy asszony, aki tégedet arcul ütött, nem úgy, mint én, enyelgő kézzel, de halálra sújtó szóval, aki téged felismert, kikacagott, s aki utamban áll nekem, mint egy áthidalhatlan mélység, mint egy elolthatatlan tűz. Aki miatt kell éreznem a mérges nyilak legmérgesebbjeit, az emberek gúnymosolygását, aki miatt börtön rám nézve ez az egész világ; mert azokon az ajtókon nem léphetek be, amiken belül egy más világ van: az én világom. Amíg az az asszony él, addig rám nézve nincsen nappal; csak éjszaka szabad az arcomat megmutatnom. S te az én mosolygásomat akarod látni, amíg ez asszony él?

Vajdár hallgatott.

– Te! Gondolj reá, hogy ez a két ember talán most a lopott boldogsággal mámorig lakozva egymás álmait őrzi, s talán e percben hízelgő néven szólítja egymást, s felel rá gyönyörittas örömmel… Ah! Pokol!

A szép hölgy indulatosan dobbantott lábával.

– Tépni, harapni, körmeimmel hasogatni van kedvem ezen az éjszakán! Mondani olyan sértő szavakat, amiktől a könny kicsorduljon! Ütni olyan sebeket emberek testén-lelkén, amik be ne gyógyuljanak soha. – Nos, mit tudsz vigasztalásomra mondani, te gyáva? – Meddig él még ez a két ember?

Vajdár néma maradt.

A delnő most változtatta a hangját, az indulatkifejezést. Mesterkélt ájtatosság hangján kezdett beszélni.

– De hát nem istentelenség-e az, amit ők cselekszenek? A szentegyház örök törvényeit megszegve! A pápa tilalmát, a szentszék ítéletét lábbal taposva. Ők a bűnösök, akik előlem elbújnak, nem én, aki őket üldözöm. Ők lázadtak föl az Isten ellen. Ők sértik meg a szentséget, a tízparancsolatot. A szakramentumot meggyalázzák. Aki őket megöli, csak a bosszúálló Isten ítéletét hajtja végre.

Vajdár nem szólt semmit.

A szép Cyrene látta, hogy ez olyan ember, kire sem az Istennel, sem az ördöggel nem lehet hatni. Ennek csak egy fétise van, aminek meghódol – a nő!

A szép Cyrene-ben abból is volt.

Kezével keblébe nyúlt, s a szétbontott hímzetfodrok bűbájos rejtekéből egy zsinórkán függő acélkulcsot vont elő.

– Te! – súgá Benjáminnak, s egy percre mosoly derengett arcán. – Ez a kulcs azé leend, aki nekem hírül hozza, hogy az a nő halva van.

Azzal megcsókolta a kis kulcsot, s aztán Vajdár ajkaihoz értette azt, hogy az is csókolja meg.

– Mit szólsz?

Vajdár halkan, csendesen felelt.

– Én csak gondolni szoktam, és tenni.

– Tehát a rivederci!

Azzal megrántotta háromszor erőteljesen a csengettyűzsinórt.

Ez világos utasítás volt Benjáminnak, hogy siessen távozni azon az úton, amelyen jött.

Az óraajtó becsukódott, s az óra ismét ütötte a tízet.

A szobaleány rohant be ijedten; fél papucsa a kezében, hálófőkötője a nyakában. Azzal aztán kezdődött a drága mulatság. Minden cselédet felvertek, akit kéz ügyében kaphattak, megvertek; inasokat, kocsisokat éjnek idején orvosokért kergettek, meghozott gyógyszereket földhöz vertek; semmi élő teremtésnek nem kegyelmeztek.

A márkinőnek ez a bál-nap a legszomorúbb napjai közé tartozott.