XXVI.
Vajdár Benjámin, hogy méltó katasztrófával végezze a
megkezdett tragédiát – sietett a Sperlbe.
Ott jó ismerőse, a főpincér közlé vele azon
nagybecsű titkot, hogy főnöke is itt van, valamelyik cabinet
séparéban soupézik, két rangjához illő úrihölggyel.
Benjámin benyitott hozzájuk.
– Tudtam bizonyosan, hogy idetévedsz! – szólt nevetve a
herceg, amint ő belépni látta. – Nézd: teríttettem is számodra.
A kerek asztalnál volt még egy negyedik számára való
ülés.
Abban az évben legújabb párizsi divat volt a „fleurs
animées”; az egyik delnő éjviolának volt öltözve, a másik tulipánnak. Egy
gazdag lakoma romjai hevertek az asztalon. A tulipán-márkinő kezében tele
pohár, melyet már az ajkaihoz emelt, de nem tudott kiüríteni a kacagás miatt.
– Íme, egy tékozló fiú, aki elhitette magával, hogy én az
ő apja vagyok! – szólt a herceg, a minden feszély nélkül közéjük
telepedő Benjáminra mutatva.
Ekkor észrevett rajta valamit.
– Te! Neked az egyik pofád veresebb, mint a másik.
– Igen, féloldali hideglelésem van.
– Féloldali hideglelés! Sohase hallottam ilyennek hírét.
Gyógyíttasd magad, fiam!
– Azt teszem – szólt Benjámin, odatartva poharát az
éjviola-márkinő elé, ki azt teletölté pezsgővel.
– Megállj csak! Mielőtt azt a gyógyszert bevennéd,
hadd tartsak egy kis orvosi kikérdezést. Van-e még sok pénzed abból az ötezer
forintból, amit a volt feleségem decemberi havi illetményéül átvettél?
– Éppen arról akartam beszélni – szólt Vajdár a kés fokát
a túlhabzó pohárra téve. – Kérem a januári illetményt, de rögtön.
– Rögtön-e? Talán még ma?
– Igen. Még ma.
– S nem volna tudomásod róla, hogy a feleségem még
novemberben megírta nekem, hogy más vallásra tér, újra férjhez megy, s az
apanázsáról a levél keltétől fogva lemond? Nem jutott a te kezedhez az a
nekem szóló levél?
Benjámin vállat vont, zavartalanul facsargatva a citrom
nedvét az osztrigára.
– Bizonyos voltam felőle, hogy Cagliari herceg, aki
minden ízében nemes ember és gavallér, azt fogja mondani e levélre, hogy „Az
nekem mindegy, mit tesz az asszony, de amíg az én nevemet viseli, addig nem
szabad besároznia a cipőit a gyalogjárással”.
– Brávó. Ezt jól adtad. Tehát mármost még ki is házasítsam,
ugye? Erre kell a januári illetmény?
– Nem erre kell, hanem valami másra.
– Mi az a más?
– Eh, most ne beszéljünk arról; ne rontsuk el vele a
mulatságot; majd reggel.
– Én most akarom hallani.
– De vajon a grófnők akarják-e?
– Márkinők! Te naplopó. Az a kérdés, hogy érdekes-e.
– Érdekes! De nagyon erős.
– Ah! Piquant! Interessant! Csak ki vele. A márkinők
szokva vannak ahhoz.
A két delnő kíváncsian vonult közelebb. Az éjviola
legyezőjét vette kezébe.
– Tehát röviden ez az eset – szólt Benjámin –, hogy a
szép Blanka e percben halva fekszik.
A herceg hátrahökkent.
– No, fiú! Az ilyen bolond tréfákat kikérem magamnak.
Ismered gyöngeségemet, hogy nem szeretem, ha a halált emlegetik előttem.
Ahol arról beszélnek, onnan eltávozom.
– Kérdezve volt, s én a kényszerítésnek engedtem.
Szívesen elhallgatok.
– De nem! Vond vissza! Mondd, hogy nem igaz! Csak
tréfálni akartál velem.
Vajdár fölállt, és meghajtá magát mélyen.
– A tiszteletlenségnek ily fokát az én uram és
jóltevőm irányában nem hagyom magamról föltenni.
– No, ülj helyedre, ne bolondozz. Hol fekszik halva?
– Valahol az útfélen, Nagyenyed és Felvinc között,
elterülve a havon, átszúrva lándzsadöfésektől.
– Hisz ez őrült beszéd.
– Lehet, hogy az, de való. A hadügyminisztériumhoz
hiteles tudósítások érkeztek W-r tábornoktól a mészárlásokról, miket ő
rosszall. E tudósításokat én olvastam, s szolgálhatok a részletekkel.
És aztán elmondott néhány eseményt a pokoli hadjáratból,
ahogy azt ember ki nem gondolhatná, ha ördög nem sugallja.
A tulipán-márkinő a háta mögé önté a fölemelt pohár
tartalmát, s az éjviola egészen beburkolta magát sáljába. A hamis
márkinőknek jobb szívük volt, mint az igazinak.
– S honnan gondolod, hogy Blanka is ez áldozatok közt
volt?
– Fel vannak jegyezve a legyilkoltak nevei.
– Ez rettenetes volna.
– Mindenekfölött azonban Cagliari hercegnek az az
első teendője, amivel saját magának tartozik, hogy megölt nejének
holttestét fölkerestesse, és idehozassa Bécsbe, hogy ravatala saját palotájában
legyen fölállítva, s koporsóját onnan vigyék el a családi sírboltba.
A herceg fölugrott helyéről.
– Ravatal, sírbolt, gyászmenet? Gyönyörű éjszaka ez,
mondhatom! S ha ez csak farsangi tréfa tőled…
– Excellenza. Ha ez tréfa volna tőlem, úgy olyan
tréfa volna, amiért valaki a magához hasonló rangúval élet-halálra
megverekszik, az alatta állót pedig korbáccsal kergeti ki a házából. Ha
bizonyossá akar felőle lenni – íme, odaadom a tudósítások cryptográfiai
kulcsát; a másolatokat ott találhatja ön ez órában egy olyan helyen, amely az
ön számára mindig hozzájárulható. Győződjék meg saját szemeivel.
– Nem! Nem! Vidd innen a kriptaajtó nyitogató kulcsodat.
Én hozzá nem nyúlok. Én végig nem betűzöm a megölt emberek neveit.– A két
kezem olyan hideg lett egyszerre, mint a jég. No, ez szép mulatság volt ma! A
végét itt hagyom neked.
– Amiben nekem nem nagy gyönyörűségem lesz. Még ma
akarok indulni Erdélybe. A dologgal sietni kell.
– Tehát csakugyan komolyan akarod?
– Komolyan akarom önnek idehozni Zboróy Blanka
hercegnő holttestét. S az most nehéz feladat lesz. Galícián, Bukovinán
keresztül kell kerülnöm Erdély északi határába; ott sírokat feltöretni, száz
közül az igazit fölkeresni; ólomkoporsóban, szekéren, vasút nélküli három
országon keresztül ideszállítani. Ahhoz ember kell, akinek a szívében vas van.
– Meg egy másik ember, akinek a zsebében arany van. Most
egyelőre átadom a tárcámat, majd utasítani fogom az ismerős bankházat
Cernovicban, hogy nyisson számodra hitelt, előre nem látott esetekre
nézve.
A nehéz feladat legnagyobb részét pedig elhallgatta
Benjámin az ő fogadott atyja előtt; azt, hogy a hazahozandó szép
hulla még most piros arccal és ragyogó szemekkel látja naponként kétszer
felkelni a napot a torockói völgyben, s nem is álmodik felőle, hogy
készítik számára az ólomkoporsót.
A herceg már leküzdte magában az első borzalmat.
Könnyelmű, élvsóvár ember volt, aki hamar ki tudott alkudni a balsorssal.
Azt hitte, hogy azáltal, ha bőkezűen gondoskodott egykori neje pompás
temetéséről, lekenyerezte annak a „maneseit”. Képzelmét most az a gondolat
hevíté, hogy ha ő most Blanka halálhírével fog menni a szép Cyrene-hez;
milyen lesz az a nőoroszlány, aki az ő meghódítójának lábait
csókolja? Ez olympi élvezet lesz az itt hagyott triviális mulatsághoz képest.
Ami maradjon Benjáminnak.
Búcsút vett a két istennőtót, s tárcájával együtt
átruházta teljhatalmát Vajdárra, s aztán hajtatott Caldariva márkinő
palotája elé. Hintaja nem mehetett be a kapubejárat alá, mert azt már egy
szemközt álló fogat tartá elfoglalva.
A kapus felvilágosító róla, hogy a doktor van itt.
– Ahá! A szokott betegség! – mondá magában. – Azoknak az
asszonyoknak a baja, akiknek az egész világ „fáj”; s minthogy az orvos nem
tudja az egész világot olyanná csinálni, amilyenné ők akarják, tehát a baj
kínos és gyógyíthatatlan.
Ezúttal azonban azt hitte, hogy ő hozza magával a
biztos gyógyszert, aminek hatása csalhatatlan.
Az előszobában meglepte az, hogy ahány szobalánnyal,
inassal, komornával találkozott, annak egyik pofája mind pirosabb volt, mint a
másik. – Epidémia volna tán már a féloldali hideglelés?
A hálószoba szőnyegajtajában szemben jött rá az
orvos meg az orvosságos üveg. Az üveg repült magától az orvos feje felett. Majd
a herceg orrát találta el.
– Mi baj van? Be lehet menni? – kérdezé a herceg.
– Óh, igen – felelt az orvos komolyan. – Erős
vértolulás az agyhártyákra, ideges neuralgia. A beteg olyan állapotban van,
amidőn az orvosnak is tanácsos mind a két kezén egyszerre tapintani meg az
üteret, miután bizonyos nemét a vid-táncnak fejleszti ki, ami csak a kezeket
lepi meg, amiknek ellenállhatlan ideggörcsük van, a hozzájuk közeledő
arcnak tenyereikkel gyors érintkezésbe hozatalára. Bemehet a herceg. A baj nem
veszedelmes; de jól fogja tenni, ha egyszerre mind a két kezét megfogja a betegnek,
midőn kezet csókol neki, s aztán el nem ereszti, míg közelében marad.
A herceg úgy tett, ahogy utasítva volt. Beléptekor a szép
Cyrene azzal foglalatoskodott, hogy vánkosáról tépte le a hímzett fodrokat.
Éjszekrényén már nem volt tárgy, amiből hajító eszközt lehetett volna
csinálni.
Mikor meglátta a belépőt, egyszerre hátat fordított
neki, s holtnak tette magát.
A herceg lábhegyen lépett hozzá. Ismerte a jelszót, mely
őt életre fogja támasztani.
– Rosina. Nőm; Blanka meghalt.
E szóra egyszerre visszafordult a fekvő hölgy, s
arcán, szemeiben démoni öröm világolt, a harag és öröm ellenmondó vonásaiból
támadt gyönyörű medúzakép.
Most már lehetett bátorsága a hercegnek a két kicsiny kéz
után nyúlni, s mind a kettőt biztosítva, egyiket a másik után megcsókolni.
– Hol? Mikor? Hogy? – kérdezé a hölgy.
– Nagyenyeden. Meggyilkolták.
– Eh! Őrült beszéd! – mondá a márkinő, s a
herceg vette észre, hogy a kezét szeretné saját rendelkezésére tartani. De nem
adta neki vissza.
– Amit ön meg akart tőlem hallani: meghoztam.
– Ki mondta azt önnek?
– Az én kedves fiacskám, az ön kedvenckéje, Benjámin.
Most olvasta a hadügyminisztériumhoz érkezett tudósításokból. Onnan jött
egyenesen hozzám a jó fiú.
A márkinőben forrott a méreg.
Ki akarta szabadítania kezeit erőszakosan; de a
herceg nem bocsátá el.
– Igazat mondok önnek. Szavamat adom rá, hogy úgy van.
Pénzt is adtam rá Benjáminnak, hogy rögtön utazzék Erdélybe, s a szegény
szerencsétlen nő maradványait szállítsa Bécsbe.
– Óh! Bocsássa ön hát el a kezeimet!
– Mit akar ön, kedves Rosina?
– Mit akarok? – szólt a nő, s elkékült ajkán tajték
kezdett habzani. – Hát egy imádságot akarok – mondani – a szerencsétlen asszony
lelkiüdvéért. – Engedje, hogy a kezeimet imára kulcsoljam!
Már erre a kegyes célra csakugyan szabadon kellett bocsátani
a kezeit.
Páccs! Abban a pillanatban aztán a herceg is megtudta,
hogy milyen az a féloldali hideglelés!
|