XXVII.

Az arcul ütött alak egy herceg volt. És egy római. És egy démon.

Ez nem az a frivol szerető, ki a bársonykéz arccsapására azt mondja, „Annál jobb! A nő ütése egy váltó; értéke egy mennyország!”

Ha Caldariva márkinő azt akarta megtudni, hogy milyen az ördög, akit arcul ütnek, maga előtt láthatta azt.

E percben Jupiter valóban Jupiter volt; az, akinek láttára a kíváncsi Semele szörnyethalt!

A szép Cyrene ijedtében két felemelt karját keresztbe tette arca elé. S a megsértett bálványkép mély, rezgő hangon (mintha még mindig az ütés vibratiója alatt reszketne) szólt hozzá:

– Amint én mondtam, az úgy van. – Vajdár ez órában indul még Erdélybe, s onnan Zboróy Blanka holttestével fog visszatérni (s közben jéghideg kezét a szép hölgy lepletlen vállára tette).

E szóra a hölgy odaveté magát Cagliari nyakába fekhelyéről, szenvedélyesen átölelte azt két karjával, s megcsókolta a homlokát, s onnan elkezdve aztán végtől végig csókolta őt, le egész a lábai hegyéig, s ott maradt a lábainál arcon fekve és térdeit ölelve, zokogott, bocsánatért könyörgött, fuldokolt, vonaglott.

Cagliari felemelte őt, s kérte, hogy legyen nyugodt, mert indulatoskodásával még betegebbé fogja magát tenni.

A hölgy arcát vánkosába temeté, hogy sírását erővel elfojtsa.

– Én értem az ön türelmetlenségét, Rosina – szólt hozzá Cagliari halkan. – Ön Nápolyban udvarhölgy volt; kegyence a koronás főknek, s itt Bécsben nem akarják önt meglátni. Ez annyi, mint szellemileg halálra ítélve lenni, az élők sorából kitörülve lenni. Ön el van telve keserűséggel mindazok iránt, akiknek kegye önt boldoggá tenné. S akinek tehetsége is, akarata is van hozzá, hogy önnek azt a boldogságot megszerezze: az nem mozdulhat. Hozzá van láncolva egy asszonyhoz, akinek halálbűne az, hogy él. S ön azt hiszi, hogy ez csak ön előtt halálbűne. S hogy engemet csak az ön szenvedése érdekel; azért könnyen veszem azt, s hagyom a sorsot folyni, ahogy neki tetszik. Ha megígéri ön, hogy nem sír többet, hát még mondok önnek valamit.

– Nem sírok.

– Mosolyogjon rám egyszer.

– Megbocsát-e?

– Ha mosolyogni fog. – Ön elragadó szép!

– Megbocsát-e? – ismétlé, sima kezével végigcirógatva az imént megütött arcot.

– Azért igen. De hogy saját arcára veres foltokat szerzett sírással, nem addig, míg azok el nem múlnak. Ejh, ilyen veresre sírni a szemeit!

A szép hölgy nevetni kezdett, s többé nem voltak a szemei veresek.

– Mármost hallgasson rám nyugodtan, s attól, amit én önnek el fogok beszélni, meggyógyul ön, mert az erős narkotikum.

Cagliari leült a karszékbe a márkinővel szemközt.

– Én jobban akarom, mint ön, hogy Zboróy Blanka ravatala körül égjenek a viaszgyertyák a Cagliari-palota címertermében. Indokaim vannak rá; erősebbek, mint önnek. Az ön indoka csak egy méhecske; döng, míg nem háborgatják a mézszívásban, s csak akkor ereszt fullánkot, ha fölingerelték; az én indokaim viperák. Ön egy nőt el akar veszteni, mert miatta asszonyi büszkesége van megalázva. Erre még az evangéliumban is találni fölmentő szózatot. Még ettől a gondolattól az ön homloka ilyen tengersima maradhat, mint most. De az én homlokom redőiben a Gaderénok „légiója” lakik. Amiről ön még csak álmodik, azt én már régen cselekszem. Hogy Zboróy Blankának vissza kell adni azt, ami az ő uráé: holttestét, ez az ítélet ki van mondva. Négy fal között arcul ütheti egy asszony azt – akit szeret.

(A szép Cyrene engesztelő csókkal érinté a herceg kezét.)

– De hogy arcul üssön egy nő az egész világ szeme láttára egy Cagliari herceget, hogy a szeme közé csapja a szentszék ítéletét, mely őt többé nem tartja fogva, de engemet igen; hogy kitörülje nevemet neve elől, s helyébe írja egy székely góbé családnevét, s aztán mosolygó arccal járjon-keljen a világban, megütve ostorral az én haragom fenevadait – az nem fog idillen végződhetni. Ez a tréfa polgárok között megjárja, de a Ferrarák utódainak asszonyok számára is vannak pokolgépeik. Nem alszik ön el beszédemen?

– Hallgatok és gyönyörködöm! – monda a nő, s ébrenléte bizonyságául elkezdé egyik hajfürtét Cagliari egyik ujja körül csavargatni.

– De én nem alázom meg magamat azzal, hogy a haragot, a megbántás keserű érzetét is felvegyem indokaim közé. Hidegvérrel, érzéketlenül bánok el vele: akár egy anatóm. Nekem szükségem van arra, hogy ő ne legyen! Asszonyok gyilkolnak gyűlöletből. Nevetséges! Mi, akik megszoktuk ezerekben játszani: legyen az arany vagy emberélet, csak nem jövünk felindulásba, ha „egy” aranyról vagy „egy” emberről van szó. „Le jeu est fait.” Tízezer emberrel be kell tömni egy sáncárkot. „Le jeu est fait.” Talán az, aki ki tudta adni a parancsot, hogy Flórenzet fel kell gyújtani congréve röppentyűkkel, ingadozni fog, ha el kell rendelni, hogy Zboróy Blanka ravatala körül gyújtsák meg a viaszgyertyákat?

A márkinő egészen elfeledte, hogy baja van. Szemei ragyogtak.

– Énnekem az a játékom, hogy összeveszítsek egy országot a másikkal, uralkodókat népeikkel, mert az az én világom, életpályám, elementumom. Utamban meg nem állít a tenger. S egy asszonyi könnycsepp nagyobb víz akar-e előttem lenni a tengernél? Szép játék ez, és igen nagyban megy! Tudja meg, hogy én iszonytatót vesztettem benne. Engem ez a politikai nagy hazárdjáték már leszállított jövedelmeim egyharmadára. Azelőtt évenként másfél millióval rendelkeztem; most csak féllel. Romagnában elkobozták birtokaimat; Magyarországon felszabadították a parasztjaimat; a zűrzavarban állampapírjaimon roppant összeget vesztettem; az alkotmányos élet kivert rendes szférámból. Új emberek jöttek, akik félretolnak, s most csak fél millióm van egy évre másfél helyett. Ha egy nyomorult hivatalnoknak lefoglalják fizetése kétharmadát, s aztán egyharmadából kell neki megélni, az nem szenved oly kínokat, mint egy úr, akit másfél millió jövedelemről fél millióra szállítottak alá. Koplalni, mezítlábos porontyoknak kenyeret, tüzelő szenet nem tudni teremteni, nem olyan rettenetes, mint érezni egy nábobnak a dekadenciát. – Elvégre is azt, hogy az ember rongyosan járjon, pincében lakjék, azt meg lehet szokni. De a hanyatlást – soha! Hogy én, aki eddig az epsomi, longchamps-i mezőnyökön hat versenyparipával írattam be, ezentúl csak kettőt küldjek oda, hogy ki eddig olyan társaságban játszottam a piquetet, ahol louis d’orban ment poénja, ezentúl keressek olyan kompániát, ahol csak tallérban játszanak? – Hogy aki eddig egész udvari kísérettel utaztam, ezentúl nagy szerényen egy titkár meg egy komornyik kíséretében járjak-keljek? Hogy akinek termeiben eddig a világ első hírhedt művészei jelentek meg, ezentúl a bécsi streichquartett s a karinthi kapu énekesei mulattassák a vendégeket? Hogy félbehagyjam a fogadalmi templomot, amit őseim uradalmi székhelyén tizenkét év óta építtetek; vagy megrakjam azt Thorwaldsen művei helyett egy bécsi kőfaragóéval? Hogy aki eddig minisztereket, főpapokat, tábornokokat köteleztem le magam iránt, most beérjem egy fakó zsurnaliszta szubvencionálásával, ki elveimért papirosfegyverrel harcol? Ha meggyűlöltem valakit, hadat vittem az országára, s ha megszerettem valakit, várost csináltam a falujából, s most én se tudjak máshoz nyúlni, mint pokolgépecskéhez, gyémántos katulyákhoz? Sőt, utoljára még azt mondjam annak a nőnek, kit imádok: „Kedvesem, eddig két palotában laktunk, ezután lakjunk egyben!”

A szép Cyrene felkacagott; oly képtelenség volt mindezt még csak fel is tenni!

– És ami mindezek közt a leglehetetlenebb, hogy én a bankáromat, a háznagyomat mind beavassam hanyatlásom titkába, s megkérjem őket, hogy rendezzék ezentúl a háztartásomat egyharmadára, hogy adják el képtáramat, múzeumomat, s gyémántgyűjteményem kétharmadát, pótolják másolatokkal, hamis kövekkel a hiányzatot. Nem! Nem! Azt, amit önnek most elmondok, nem hallotta még tőlem senki, és nem is fogja megtudni senki. Mert én tudok segíteni magamon; s nem tűröm az elmerülést! Akárkinek vérébe kerüljön az! Mert higgye el ön nekem, Rosina, hogy az a brigante, aki az útszorosban a közeledő mailpostra les, s a maga mesterségét nem nevezi másképp, mint „affare d’un colteletto”, nem olyan mindenre elszánt ember, mint egy grand-seigneur, akinek az elébbi harmincmillió helyett tízből kell megélni. Ha ezt másnak mondanám, megrettenne tőle; ön egyedül van beojtva a belőlem kisugárzó contagies ellen.

Ez a szó azt az ötletet adta a delnőnek, hogy amint a herceg kezén a mutatóujját aranyhajának egy tincsével körülszorítva tartá, hirtelen egy arany melltűvel beleszúrjon ez ujj hegyébe, s aztán a kigyöngyöző vércseppet ajkával felszívja.

– Hadd menjen át az én szívembe a te véred!

Most azután egészen közel hajolt hozzá a herceg, hogy suttogva beszélhessen vele.

Az ernyővel letakart éjlámpa sugárbűvköre megvilágító mind a két főt. A tündérszép női arc egészen a fölé hajló démonarc befolyása alatt állt már; annak az indulatkifejezései idomíták az ő arcvonásait, annak a szemei delejezték az ő szemeit, annak az ajkai kényszeríték mosolyra, bámulatra, eksztázisra az ő ajkait. Egészen hatalmában volt annak az embernek, ki a rombolás, a kártevés vágyában oly vulkáni magasban állt felette! Vulkánhoz, a tűzokádóhoz csak Venus mehetett feleségül. Más nő irtózott volna tőle.

– Most következik az a nő, akiről beszéltünk – szólt suttogó hangon a herceg. – Mikor hozzám adták a testvérei feleségül, egy szerződést írattak alá velünk, mely szerint ha a házastársak bármelyike elébb meghal, annak a vagyona a túlélőre marad. Ő fiatal volt, én idős. Az előny az ő részükön. A válóper kimenetele nem semmisíté meg a szerződést; azt a felbonthatatlan szakramentum őrzi. Ha Zboróy Blanka meghalna, testvérei kénytelenek volnának a birtokát kiadni, amiben az én helyzetem annyival előnyösebb, minthogy az egész család erősen belekeverődött a forradalmi mozgalmakba Magyarországon.

– De hisz az ő birtoka csak egymillió. (Ez védelem volt.)

– Ne higgye ön. Csupán ennyi után fizettek neki a testvérek kamatot; valóságban ötször annyi az.

(Ez súlyosítja a vádat!)

– No de – még én nem vagyok az „új Pitaval” hőseinek galériájába felvételre megérve. Én nem keverek „örökségi porocskát”. Choiseul Praslin herceg sem vagyok. Várhatok türelemmel az én kedvező esélyeimre. Lehet, hogy egy dühös szerető egyszer megöli e makacs asszonyt; lehet, hogy önmaga vet véget szerencsétlen életének. Rómában néha már csak egy hajszálnak kellett volna elszakadni, hogy tragédiájának vége legyen. Egy véletlen, egy ösztönszerű sugallat, hogy egy órával hamarább tűnjék el palotájából, mint azt a római nép az éj sötétében megrohanja – s most – a napirendre tértünk volna át fölötte. Azonban most egyszerre egy bolond ötlete támadt ez asszonynak. Ő férjhez akar menni. – Jó! – A kettőnk közötti viszonyt ez nem változtatja meg. A római kúria ítélete felül áll minden törvényen, s az nem veszi tudomásul az ő új házasságát. Ha meghal, mint Cagliari hercegnő hal meg. Igen, de a protestáns kánonok meg azt követelik, hogy térjen ki a római egyház kebeléből, ha első férjétől elváltnak akar tekintetni. S ha ezt megteszi, akkor elveszti a saját jogát a birtokaira, amik a hagyományozó végrendelete szerint csak római katolikus utódokat illetik, s akkor nemcsak őrá nézve, de rám nézve is köddé foszlik szét az egész Zboróy Eldorádó.

A nő mindkét karjával magához vonta a herceg fejét, hogy a fülébe súghassa:

– Meg kell neki halnia, mielőtt másodszor nővé lehetett volna.

– Odáig – egyedül – neki – magának – szólt egyenként megnyomva minden szót a herceg. – Alkudhatik a sors velem. Beérem azzal az eredménnyel, hogy Vajdár meghoz egy ólomkoporsót a szerencsétlen mártírhalált szenvedett asszony hullájával. Annak hercegi pompával adok végtisztességet, s síremléke művészremekül fog állni fogadalmi templomom oltárának jobb oldalán. Halála minden évfordulóján gyászmise lesz teljes pompával a Szent István székesegyházban. Gyilkosait üldöztetni fogom, s azokat az elöljárókat, kik a balesetet megakadályozhatták volna, földönfutókká teszem.

A szép Cyrene kacagott, mintha csiklandták volna. Nevetni való tréfa. Mikor az ördög mosdik!

A herceg maga is elmosolyodott.

– Ez tréfa. Ezen még nevethetünk. – De hogyha megtörténik az, mit arculütésnek neveznek, akkor olyan kataszrófa fog következni, amit a krónikákban fognak fölírni vörös betűkkel. Hunyd le a szemedet, és úgy hallgasd most, amit mondok, mintha álmodnál… Ha Zboróy Blanka elhagyja ősei hitét… megesküszik egy új férjjel… akkor nem elég neki magának meghalni;… hanem meg kell halni annak a férjnek, aki őt elvette;… meg a papnak, aki őket összeeskette… az egész családnak, az utolsó gagyogó gyermekig, mely őt tagjául befogadta;… a násznagyoknak, tanúknak, akik szertartásán jelen voltak;… az énekes deákoknak, akik az alkalmi zsolozsmát énekelték;… a násznépnek, aki a menyegzői lakomán vele egy asztalnál evett és ivott;… meg kell halni az egész népnek, mely az ablakon kinézett, míg a násznép végigvonult, és aki csak azt mondta róluk: „Milyen szép egy pár!”… És meg kell halni annak az egész városnak, mely annak tanúja lesz vala!… földig kell romboltatni a templomnak, ahol az megtörtént, és a háznak, mely az anyakönyvet őrzi, hogy ne maradjon egy élő, aki azt mondhassa, hogy látta Zboróy Blankát az egy Isten hívők templomából kilépni! Ne maradjon egy papírlap, mely tanúskodjék az ő hitehagyásáról!… Nekem van erre módom… Amit az egyik római nép meg nem tett, majd megteszi a másik római nép!… Traján dédunokái elvégzik az én számadásomat Attila dédunokáival… Nos? Meggyógyítottam-e önt?

A hölgy nem felelt. Elaludt.

A magánál hatalmasabb démon igézete alatt zsibbadtan, aléltan menekült az álom világába, s ott talán egy ártatlan gyermeknek álmodta magát, aki pillangót kerget, s ha megfogta, megszánja: elereszti.

A herceg az elfogadóteremben ismét összetalálkozott a visszatérő orvossal.

– Már jobban van. Elaludt – mondá neki.

– Bizonyos voltam felőle – szólt az orvos. – Az én „laudanum Sydenhamii”-m az ilyen bajoknál csalhatatlan.

A herceg ráhagyta, hogy úgy van.