XXX.

A halál beköszöntött az új házba. Ő volt az első vendég. Egy néma ember érkezett meg, aki mindent elmond.

Blanka leült az ágy szélére, s úgy bámult a halottra.

Meglepő volt a hasonlatosság Dávid és Manassé arca között. A különbség csak egy kicsiny kis veres pont a homlokon; egy golyónak a helye. Különben olyan, mint mikor Manassé alszik.

És Blankának a lelkében megzsibbasztotta a gondolatot ez a hasonlatosság.

Ez a holt hasonmása férjének elmonda előtte mindent, amit eddig titokban akartak tartani. Mi történik a vér és a láng tengerében, mely e szigetvilágot körülcsapdossa. – Ilyen utazók kerülnek onnan haza.

Amikor a Szamos hídján találkozott vele, azt hitte, hogy csak egy dicsőséges harcjáték ez, amibe az ilyen délceg lovagok elindulnak.

S aztán meg emlékezett rá, hogy akkor egy csókot ígért neki, Áron bátya kértére; amire a fiatal hős elpiruló arccal azt mondá: „Majd ha visszatérek dicsőséggel. És ha halva hoznak eléd, csókomat akkor is megadd.”

Íme, eljött az ígért csókért.

Lefeküdt az ő menyasszonyi ágyába, fél szeme félig nyitva. Tán leskelődik, ha megadják-e, amit megígértek?

S még senki sem merte ez arcot megcsókolni. Anna, Áron, Manassé tudják, hogy az első őt illeti. A menyasszonyt.

Az a honvéd-huszáröltönyt viseli még; ő a menyasszonyi pompát.

S minél közelebb hajlik föléje, annál nagyobb a káprázat, hogy az maga Manassé, holtan, megölten, jégszoborrá fagyottan. Minden idege megrendül, mikor ráborul, és az ő ajkai annak márványarcát érik, s a kitörő zokogás görcsei között e nevet hangoztatja:

– Manassé!

Férje gyöngéden odahajol hozzá, s magához öleli őt.

Csak akkor tér magához.

Mégsem ő az! Nem a halott.

– Óh, ne halj meg te! Ne jöjj így elém te!

Egy feneketlen mélységbe szédül alá lelke, midőn arra gondol, hogy Manassé is így fekhetnék most ezen a szomorú ágyon; csak lelket, csak gondolatot kellett volna cserélnie testvérével.

Visszaemlékezett most már a Tordai hasadékban tett rejtélyes utazásra, s az asszonyi szív csodálatos divinatiói tehetségével egyes vétlen elejtett mondatokból összeállító a valót, hogyha Manassé azon az Isten őrizte éjszakán nem a Monasterián keresztül választja az utat, a vakmerőbbet, a nehezebbet, egy fehér kendővel a kezében keresve fel egy ellenséges tábort, hanem az egyszerűbbet, a rövidebbet, a tordai berken át karddal kezében törve utat hazáig, hát most ő is ilyen néma utazója lehetne annak a két tengernek.

Aztán helyet adott a másik három testvér öleléseinek.

Lassanként a többi testvérek is átszállingóztak a lakadalmas háztól. Sándor testvér egyenként szólingatta ki onnan. A vigadó násznépnek nem tűnt föl a háziak elmaradozása, ők annál fesztelenebbül mulattak.

Azt pedig, hogy a vőlegény és a menyasszony oly hamar eltűntek, bevett szokás igazolta. Ők siettek a maguk boldogságába, ahol a paradicsom minden örömei várnak rájuk.

Tudták volna csak, hogy minő örömek azok!

– Áron bátya! – mondá Manassé. – Gondoskodjék róla, hogy a násznép semmit meg ne tudjon a szétoszlásig. Ha most kimenne közéjük a hír, ahogy föl vannak hevülve, képesek volnának azonnal fegyvert ragadni, s akit legközelebb találnak, azon kezdeni el a vérbosszút. Mulasson minden ember.

– Te parancsolsz – monda Áron, s ő maga átment a násznéphez. Neki volt valamennyi között olyan vasból öntött arca, ami el nem árulja, ha valami fáj odabenn. A fúvóhangszerek rázendítették a bányászindulót, s ez a zaj elfödte azt a nagy sírást, ami a kis udvarházban végbement.

A bányászinduló után a násznép lassanként oszolni kezdett. A trombitásokkal együtt kivonult a lakadalmas sereg az utcára, s úgy ment végig zeneszóval, el-elmaradozva ki-ki a maga házánál.

Csak a kollégium diákjai maradtak hátra a cantus praesessel. Azoknak volt a föladatuk még egynéhány hajnali dalt énekelni a boldog pár hálószobájának ablaka alatt, búcsúzóul, altatóul.

Odaálltak karikába a kis ház ablaka alá; s tanakodtak a cantus praesessel, hogy melyik dallal kezdjék. Legjobb lesz az, hogy:

„Jöjj az ablakodra kedves!
      Minden nyugszik már:
Csak egy pár boldog szerelmes
      Ide s tova jár.”

– Hallga, fiúk – szólt bele Áron bátya a hátuk mögül –, nem azt a dalt éneklitek, hanem ezt a zsolozsmát:

„Nyílj meg kriptaajtó,
      Sötét föld kebele;
Könnyeket hullajtó
      Koporsó födele.”

Halott van a háznál!

Blanka az egész éjt a halott mellett virrasztá át. Ez volt első menyegzői éjszakája.