XXXI.
A kora reggeli harangszó tudatta a várossal, hogy gyász
van.
A tegnapi násznép ma már halottnézőbe jött vissza az
Adorján-házhoz. A tegnapi menyasszony ma már gyászruhában ült a fekete
fátyollal bevont házban.
A testvérek künn voltak a „birgej”-en.
Miért híják a halottak lakhelyét a torockóiak
„birgej”-nek, azt kutassák a nyelvbúvárok, akik ráérnek arra: sehol másutt nem
ismerik ezt a szót.
De a holtak lakhelye sem olyan Torockón, mint másutt. A
sírboltok a sziklába vannak vágva. Mint egy utca, amiben halottak laknak.
Hasonlít az a szeleuciai sziklasírboltok csoportjaihoz. Minden családnak van
egy ily sziklaháza, ahová a földről elköltözöttek egymás után leszállnak;
az üreg mind mélyebben hatol be a sziklába; némely régi családnál egész
alagutat képez már; ott alusznak két sor fülkéikben a bányászok, kik életüket a
szikla keblében tölték, s holtan is ott esik legjobban pihenniök; egy lefelé
fordított családfa, mely gyökereivel hatol le a földbe. A fülkék fölött semmi
név sincs. Aki ott alszik, visszaadott mindent annak, akitől vette; még a
nevét is. Hirdesse az emlékét az, ami élve maradt.
Az új fülkét a halott számára a családtagok maguk vésik.
Ez ősidőkről fennmaradt kegyeletes szokás. Ha nincs férfi a
családban, a szomszédok kötelessége az. Nagy gyász volna az Torockón, ha
valakinek a vermét fizetett sírásó készítené el.
A ravatalt délután a templomban állíták fel. Az egész nép
felgyűlt végtisztességére. A nép énekelt; a lelkész tartott gyászbeszédet.
A templomból az egész város kísérte ki a koporsót a
birgejig. A férfiak vállaikon vitték azt; rá volt téve megkoszorúzott kardja,
golyórongálta csákója. Az iskolai énekkar gyászdalai hangzottak előtte,
mögötte az asszonyok zokogása.
A sírboltnál a hét testvér vette föl a koporsót, azok
helyezték el az örök hálófülkébe, nagy sziklát hengerítve a nyílás elé.
Azután kijöttek, és megcsókolták egymást.
Ekkor egy egyszerű polgár, egy öreg ősz hajú
férfi felállt a birgej kőkatedrájába, s elmondá a sokaságnak, ki volt az,
akit eltemettek; hogyan élt, hogyan szerették, hogyan ölték meg. Hogy soha el
ne múljon az emlékezete, amíg a sziklavölgyben emberek élnek!
Végre a lelkész megáldá a bezárt sírt, s rámondta az
áment.
A diákok utolsót énekeltek, a gyermekek szép csendben, az
asszonynép sűrű csoportban elhagyták a temető halmát; hanem a
férfiak hátramaradtak.
Ekkor Áron bátya állt fel a kőkatedrába, és így
szólt:
– Atyámfiai! Megtettük kötelességünket a halott iránt,
most tegyük meg kötelességünket az élők iránt. Elég volt az énekszóból;
most hadd szóljon a fegyver.
Háromszáz férfi hangja dörögte vissza az utolsó szót:
– Fegyverre!
Az eddig hallgatag, gyászoló alakok lángoló dühre gerjedtek,
egyszerre tört ki valamennyi ajkán az elfojtott keserv, a bosszú átkaiban
keresve könnyebbülést.
Pedig a torockói sohasem átkozódik. Egyetlen
szitkozódása, ha nagyon megharagszik, az, hogy „Egyen meg a birgej!”, ami
tréfaképpen hangzik.
Készek voltak rögtön elindulni, s ahányan vannak,
megtámadni Adorján Dávid megölőit.
– Haza, a fegyverekért!
– A piacon gyűljünk össze! – kiálta Áron a
kőkatedrából, amidőn hirtelen hátulról egy erős kéz megkapta a
széles szíjövét, s annál fogva a nehéz tömzsi embert fölemelve a levegőbe,
leszállítá onnan a sziklatámlányról.
Áron bátya nem is kérdezte, hogy ki az. Tudta könyv
nélkül is, hogy az ilyen műtétre más nem alkalmas, mint az ő
kisöccse, Manassé.
– Mit akartok? – rivallt mennydörgő hangon Áron
bátyjára; de úgy, hogy azt az egész sokaság meghallhatta. – Én békét kötöttem a
szomszédaimmal; megesküdtem rá az egy élő Isten nevében; s ti az én
eskümet meg akarjátok csúfolni?
– Nem ők gyilkolták-e meg Dávid bátyádat?
– Nem! Dávid bátyám harcban esett el. Mint becsületes
katona, karddal a kezében. Többen is harcolnak még rokonaink közül ott a
csatatéren, akik meg fognak halni hazájukért. Megsiratjuk őket, s sírjuk
fölé kopját tűzünk, ahogy hősi népek szokták. De vérbosszút a harcban
elesettért csak a vad indiánok állnak.
– Jól van, Manassé öcsém, azért nem szükség bennünket
összeindiánusoznod. Hiszen nem azt kívánom én, hogy menjünk hát rajta a
szomszéd gyertyámosiakra, s pöröljük fel őket bosszúból. De hogy magunkat,
családjainkat megvédjük. S ami erőnk van, azzal védjük.
– A mi legnagyobb erőnk az Isten. Akinek, midőn
a nevére megesküdtem, az ő kezébe tettem le a mi sorsunkat. Ha ő
velünk van, ki bánthat minket? S ha őt elhagyjuk, ki oltalmaz meg minket?
A sokaság helyeslő zúgással kezdé kísérni Manassé
szavait.
– Már hiszen, Manassé öcsém – szólt Áron –, én is csak
vagyok olyan buzgó keresztyén, mint más. Még soha ünnepet el nem mulasztottam a
templomba meneteltől, ha beteg voltam is; de csak mégis jobban esik az én
lelkemnek, ha azalatt, amíg a mennybeli megszabadításért imádkozom, a puskámat
a hónom alá szorítva tarthatom.
– Akkor nem vagy igaz „egy Isten hívő!” – feddé
őt Manassé. – Mert te is azt a Jézust vallod, akinek a nevében a
Bertalan-éjeket, az autodaféket, a keresztes háborúkat csinálták. És nem azt a
Jézust, aki eljött az emberek között békét szerezni, s aki Péternek azt mondá:
„Aki fegyvert fog, fegyver által vesz el!”
– Bizony, nem tudom én, hogy voltaképpen mondta-e azt –
pattogott vissza Áron. – Máté állítja, hogy mondta, de Lukács és János nem
emlékeznek róla, Márk szerint pedig csak annyit mondott Péternek a Malkhus
fülére Jézus, hogy „elég volt”. Különben sem tudom, hogy mi lett volna
belőle, ha „énnekem” mondta volna. Annyiról bizonyos vagyok, hogy ha
énelőttem nyújtja az idvezítő az áruló Júdásnak a „mártott falatot”,
úgy sújtám vala ott mindjárt főbe Iskariotes uramat, hogy feledte volna
elárulni a mestert; valamint hogy a puskám agyával fogom lesújtani azt az
árulót, aki Torockó ellen hozza a hadakat, csak közelre kapjam.
– Minő árulót?
– Hallád! Amiről tegnap a leány szólt: „Ha egyszer
egy áruló támad a magatok fajtájából, attól reszkessetek!” Ma már tudom az
értelmét a szavának. Van egy új ember a felkelők tribunjai között, aki
válogatott kegyetlenségéről nevezetes. Ez a mi Iskariotesünk.
– Honnan gyanítod azt?
– Onnan, hogy Diurbanunak nevezi magát. Igazi oláh
nem venné fel az ő Decebal királya melléknevét. Ez olyan, mintha valaki
nálunk Attilának nevezné magát. Mindenki tudná, hogy kifordított némettel van
dolga. – Jól van, Manassé. Szeretlek. Uram vagy; neked engedelmeskedem. A
monasteriai utat meg a Porlik barlangi megjelenést sohasem felejtem el neked.
Jobban tudod szeretni a testvéreinket, mint én. Én csak megbosszulom, te
megmented őket. Te, aki Mogával és népeivel békét kötöttél, méltán megkívánhatod
tőlünk, hogy Moga és a szomszéd oláh nép között szerzett frigyedet mi is
megtartsuk. Szegény Dávidért nem állunk hát senkin vérbosszút. Azt mondjuk,
hazajött követnek, a halál követének. De értsük meg az izenetet, amit az a néma
követ hozott nekünk. Ha egyszer az a hír jön, hogy Diurbanu közeledik Torockó
felé meg az ő harcosai, akik a te békédet nem ismerik, nem is vették fel;
akkor aztán Zsakó uram fog parancsolni.
Az pedig volt a nemzetőrség századosa.
– Ott is veletek leszek – monda Manassé.
S aztán szépen kezet szorítottak, összeölelkeztek. A
gyászkíséret hazatért lakásaiba.
Hanem Áron bátya ezt az éjszakát fönn a Székelykövön
tölté, s meghagyta idelenn a nemzetőrség őrvezetőinek,
úgyszintén a toronyőrnek, hogy vigyázzanak rá, ha a Székelykövön kigyullad
a jeltűz, készen legyenek, és zavart ne csináljanak. Szép trombitaszóval
adjanak jelt meg harangkongatással; minden háznál gyertya égjen, s egy ember
ébren maradjon egész éjjel. – Mert jólesik az ember lelkének, ha imádkozás
közben a hóna alá szoríthatja a töltött puskát.
|