XXXII.
Manassé pedig, mikor a szomorú estebédet elvégezte, azt
mondá családjának:
– Most, mielőtt lefeküdnénk, olvassunk bibliai
történeteket.
Szokás ez, temetés nap estéjén, a halottas háznál.
Rebeka előhozta a kapcsos bibliát, és odatette azt
Manassé elé. Manassé pedig nem nyitá fel a bibliát, hanem rátette az egyik
kezét, és a másikkal hitvesét ölelve magához, elkezdé a saját maga és Blanka
történetét elmondani a család előtt.
Valóban egy szakasz volt az a Pentateuch költői
krónikájából; tele csodatételekkel, amikben az Úr hatalma nyilatkozik az
emberek fölött.
A félelmes rémeket, a rettentő kísérteteket,
amiktől Blanka megszabadult, elmondá a figyelő családnak, mely
áhítattal hallgatta a megtörténtek regéit.
Sokat Blanka is csak most tudott meg tőle. Eddig
titkoltak előtte minden veszélyt. Neki csak örömekről, szép
reményekről beszéltek; de mióta az az ember megjött, aki nem tud hazudni,
aki kőhideg arcával, bezárt ajkaival rávall az eltitkolt balsorsra – többé
nem lehetett őt tovább áltatni, meg kellett tudnia mindent.
Az éj haladt, a regemondásnak mégsem szakadt vége.
Egyszer-egyszer kiment egy-egy testvér körülnézni az udvaron, nincs-e valami
baj, s visszajött azzal a szóval, hogy szép csillagos éj van; a Göncöl rúdján
táncol a kis „cigánygyerek”. Csendesség van az egész völgyben.
Később azt a hírt hozták, hogy most hajnalodik a
hold a Székelykő orma fölött; a kakasok éjfélutánra kukorítanak már. Az
egész világ alszik.
Manassé még mindig folytatta regéit. Hogy védte, hogy
oltalmazta ő azt a nőt, akit megérdemelt, hogy vette őt körül
lelkének gondolatjával. Milyen egyszerű földi történet volt ez, s mennyi
égi csoda van mégis benne! Blanka megtudta belőle, hogy annyi balsorsában
két hatalom volt, mely átölelve tartá; mind a kettőnek a neve „Szeretet”;
az egyik az égben lakik, a másik a szívben.
A legutóbbi bejövő már azt a hírt hozta, hogy szépen
pirul az első hajnal a Keresztes mező felől. Csak hadd piruljon…
Manassé most odaért, hogy a Balyika-várban és a
Monasteriában töltött éjt meséli el. Milyen tréfának való, elnevetni való
végű kis mese az, pedig három testvér, egy feleség, a saját élete és
szülötte városának létezése volt benne a kártyalapra föltéve.
Blanka csak most tudta azt meg, bár régóta sejté.
Most azután azt is elmondá Manassé, hogy a Torockóról
elfordított emberi láva mily borzasztó dúlást vitt véghez körös-körül. A
lávától ki kívánhatná, hogy irgalmat ismerjen? Bűnös csak a vulkán, mely
azt kiokádta!
S most a lávaözön közepett áll Torockó, körülvéve
tízezernyi vérittas, vérszomjas hadaktól, kiknek harckiáltásától holdszigetének
minden bérce visszhangzik már.
– Most már tudod, hova jutottál? – szólt Manassé,
átölelve szerelmesét.
– Jó helyre – mondá az, fejét férje keblére lehajtva. –
Isten árnyékába s a te karjaidba.
Az ablakon besütő bíborsugár jelenté, hogy itt van a
második hajnal.
Ez volt Blankának második menyegzői éjszakája.
|