XXXIII.

Amikor a csillagok olyan szépen ragyogtak a torockói völgy fölött, az éjszaki havasokról egy tábor szállt alá a Szilas patak völgyébe, mely a torockói teknőbe felvezet. Ez Diurbanu serege volt. Mikor végigvonul a völgyön e mozgó emberlánc, e négyezer fejű óriási kígyó, a feje már fenn van a hegytetőn, s a farka még akkor mászik elő a mély út tekervényeiből.

Csendben, dobszó nélkül haladnak; a puskákat eldugták a condra alá, hogy a szuronyok villogása el ne árulja közeledtüket. Igyekezniük kell, hogy reggelre túl legyenek a „Kő” szorosán, a torockói völgy veszedelmes sziklakapuján; mert az emlékezetes hely, amire nevezetes ellenségek neve van vérrel felírva. Dúló mongol csordák e kőszorosban találtak sírjukra. Básta labanc vezérének seregét itt verték agyon az utolsó hírmondóig; s a legutolsó vérfürdő 1658-ból még nagy emlékezetben van. A Nagyenyedet feldúló török sereg pusztulása a Kőszoros és a Csetátye barlangja között. Ha a torockóiak e sziklamagaslatokat megszállják, akkor a kapu el van zárva.

De nem tartják megszállva. Bíznak a békekötésben, s abban az Úrban, aki az adott esküszó fölött őrködik. Csendesen alusznak kapuikon belül. Egy kutyaugatás el nem árulja a közeledő veszélyt. A feljövő telehold vezetőül szolgál, bevilágítva a hallgatag völgyet – mint egy démon által kidugott lámpás.

A völgyet a Szilas patak szeli keresztül. Szelíd, regényes kis patak rendes időben, de hóolvadáskor rohanó hegyfolyam, mely az útjában eső Nagyenyedet gyakran váratlan rohammal lepi el, s özönvizet hoz az utcáira. Medre mély, meredek partokkal, miken szilárd hidak vezetnek keresztül.

A mursinai hidat, mire hajnalodott, már elérte a felkelők serege. Onnan már lehetett látni a Torockón uralgó havasokat.

Innen nincs messzebb egy óra járásnál a Kő szorosa.

S ha most rögtön tudósítaná is valaki a torockóiakat, hogy ellenség közelít, már nem volna idejük rá, hogy a magaslatokat megszállják. Csupán a völgyben fogadhatják el a harcot.

Ok vannak háromszázan, megtámadóiak négyezeren.

Ők nem gyakorlott katonák: földészek, bányászok, kézművesek. Ezeknek pedig nagy része kiszolgált „plájász” határőr, aki a fegyverrel bánni jól tud, s saját tisztjei által van vezényelve. Ezek mennek elöl az első csatába.

Amint a nap feljön, a folyammeder túlsó partszakadéka felől szuronyhegyek kezdenek felvillanni. Egy csekély kis honvédcsapat az, melyet a magyar csapatparancsnok, értesülve Diurbanu seregének mozdulatáról, előre küldött, hogy a hidat foglalja el. Későn érkeztek, Diurbanu plájászai tömött hadrendben nyomulnak már a hídon keresztül.

Ekkor a Felvinc felöli hegyi útról egy lovas csapat száll alá, csörtetve.

Hetvenen voltak.

És ők hetvenen nekivágtak egy hídnak, mely rakva volt fegyveres gyaloghaddal.

A plájász elbízta magát abban, hogy célozni tanult. Messziről lőttek. A lovasok sisakján, páncélján pattogott a golyó.

Mert ezek nem huszárok voltak, hanem vértesek.

A sors, magas iróniájában, nem Attila dédunokáit küldé a szörnyű leszámoláshoz Traján dédunokáival, hanem kiválasztá azt a kis olasz lovas csapatot, mely a magyar trikolór alatt harcolt (a Cress-lovasezredből), s azokat állító velük szembe. Traján utódai ezek is: az alpesi légiók ivadékai.

S másodszor megtölteni a fegyvert nem volt idejük a hídon levőknek. Mint a fergeteg rohant közéjük a kis olasz csapat, s pár perc múlva a híd két oldalán omlott alá, aki élve akart maradni; aki helytállt, az halott lett.

S a lovas csapat nem érte be azzal, hogy a hidat elfoglalja. Mintha egész hadsereg jönne a háta mögött, nekirontott az egész felkelő seregnek, s hetven ember négyezer ember ellen nyílt mezőn csatát kezdett. A keresztes háborúk óta, Bayard, Du Guesclin, Oroszlánszívű Richárd harcai óta ehhez hasonló viadalt nem látott a csatapiac! Hetven Horatius Cocles Porsenna tábora előtt! Aki fel kívánta költeni a régi római népet, íme, megkapta azt!

A felkelő táborban e héroszi dühroham szétzilált minden rendet; eldobták a fegyvert, futottak az erdőnek, fel a hegyoldalnak, s az olasz kentaur-ivadék még ezután is óra járásnyira űzte őket maga előtt, véres hullákkal szórva be az utat. Alig bírta őket a takarodót fúvó trombitaszó visszatéríteni. Háromszáz halottat hagytak a csatatéren. – S a hetven olasz még csak el sem rekedt a harcban. Visszatérve Ernani kardalát énekelték.

Torockó még csak a dörgését sem hallotta meg a jégfelhőnek, melyet feje fölül elfújt – a szél.

A kis völgybe ismét leszálltak az est árnyai. Az Adorján-háznál kétéjszakai virrasztás után mindenki korán sietett lepihenni. Manassé is bevezette kedvesét kis lakába, melyet elébb felszentelt a gyász, mint az öröm.

Csak Áron bátya nem volt még honn. Az ő útjai után nem lehetett tudakozódni.

Egyszerre csak megzörgetik kívülről Adorján ablakán a vastáblát. Áron bátya hangja szólal meg:

– Egy az Isten! A Jehova Isten! Az Úr, ki Szenakhérib táborát összetörte, az ma reggel Diurbanu seregét a Szilvás hídja mellett pozdorjává szórta. – Nyugodjatok az Úr oltalmában, ti igaz emberek!

S ezzel továbbment a városba, ablakról ablakra bezörgetni, és bemondani a hírt, ami meghozza az alvók lelkének a nyugalmat.