XXXIV.
Azért csak kivirított a gyöngyvirág tavasszal, ha vérrel
öntözték is a földet.
Soha gyönyörűbb tavaszra nem emlékszem, mint amilyen
az 1849-i volt. Gazdag aratás, bő szüret esztendeje volt az.
Mintha az Isten áldásai s az emberek átkai versenyeztek
volna egymással, hogy melyik építsen magasabb piramidot.
A Csegezről a Székelykőre felkanyargó
sziklaösvényen egy szép májusi délután Blanka, Anna, Manassé és Áron haladtak
fölfelé. Manassé rajztábláját és festőeszközeit hozta a kezében, Áron a
hölgyek felöltőit s az ozsonnához való elemózsiás tarisznyát cepelte a
vállán. Fegyver egyiknél sem volt; a vasas végű hegymászó botot kivéve.
A két férfi egymás mellett haladt, a két hölgy
elmaradozott havasi virágokat szedni útközben. Rhododendron, orchys, epipactis
akkor nyílt legnagyobb pompájában a sziklavölgyületek óriás virágágyaiban. – Az
alant elhagyott erdőkből a szarvasok rigyetése s a fekete rigók
furulya-füttyszava hangzott fel.
– Hát te, Áron bátya, komolyan gondolsz arra, hogy ha
megtámadnák városunkat, te ezen a bércen rendszeres ellenállást fejtenél ki ellenfeleinkkel
szemközt?
– Bizony, nem is hagynám ám ezeket a mi gyönge szép
leányainkat, ártatlan magzatainkat nyomorultul lemészárolni.
– S te hiszed, hogy ez lehető?
– Hogy lehető-e ez? Az a második kérdés. Az
első az, hogy „kell!” A békecsinálásnak vége van. Okos dolgot akartatok,
akik az oláhokat kiengesztelni próbálgattátok. Hanem hát egy bolond olyan követ
dob a kútba, aminőt száz okos sem húz ki. Mikor legjavában folyik a
békealkudozás a magyarok és oláhok között Abrudbányán: odatojja az ördög a maga
tojását ennek az őrült Hatvaninak a képében; az a békéltetés,
fegyverszünet közepett megrohanja Jancu táborát, s erre a félig kibékített oláh
sereg, amit Felvincnél kétszáz honvéd megkergetett, amit a mursinai hídnál
hetven dragonyos szétvert, most egy rendes ezerkétszáz főből álló
dandárt semmivé tesz, elfoglalja három ágyúját, leöli a hírhedett halálfejes
légiót, s semmivé teszi Abrudbányát.
– Ezt mind tudom. S hogy azzal az Erdélyben eloltott láng
újra fellobban, azt is előre látom. Azért azon sem fogok csodálkozni, ha a
Kő felőli szoros s a borévi bejárat védelméről gondoskodtok; de
a Székelykő védelmezése tiszta bohóság. Mert erről az oldalról vagy
megvéd bennünket szomszédaink jó barátsága, vagy a Székelykő sem.
– Hát mikor az egész mongol csorda ellen megvédte a
vidéket a székelykői vár!
– Az a régi harcmodor idejében lehetett.
– Biz az oláh felkelők sincsenek előbbre a
stratégiában, mint a tatárok voltak.
– De akkor megvolt még a Székelyvár. Az védelmi állapotba
volt helyezve.
– Hát mit tudod te, hogy nincs-e most is védelmi
előkészületem nekem?
– Kíváncsi volnék azt látni.
– De nem mutatom ám meg neked, mert te nem vagy katona. Civilnek
pedig nem szabad a fortificatiókat nézegetni. A két asszonyfélének már megmutogatom.
– Azok a combattans sorba számíttatnak. A minap elkérték Sándor bá pisztolyait,
s azóta a kert hátuljában célba tanulnak lőni.
– Micsoda? Az én feleségem is? Pisztollyal tanul
lőni?
– Azzal, azzal! Bizony nem is bodzafapuskával ám. Ő
sem engedi magát ingyen megöletni. Csak te nevess.
Eközben fölértek a „Lajos csúcsára”. Ez a Székelykő
keleti orma. Háromezerötszáz lábnyi magas sziklafennsík.
Az utánuk érkező hölgyek el voltak ragadtatva a
körülöttük elterülő látvány fenségétől.
A Székelykő az egész láthatárt uralja. Keletről
a boldog Aranyosszék; hullámzó halmok, zöldülő vetések táblái között
huszonkét falu elszórva, s valamennyi körülvéve a kígyózó Aranyos folyam
ezüstszalagjától, mely délnek kerülve, egy más, szélesebb tükörkígyóba olvad
bele, mely nyugat felé fut alá: ez a Maros. A déli átlátszó köd a távolabb
eső bérceket fokozatosan halványítja el, a láthatár szélén esők ormai
már csak úgy látszanak odalehelve lenni a meleg égre; a havasok ezüsttaraja
csillog a messzeségből, s egy-egy távoli város egyházának tornyáról
villanik meg az aranyozott tető.
S a mosolygó kultúra, emberi szorgalom építette boldogság
képével szemközt a másik oldalon, északnyugat felé, az ijesztő ellentét.
Egy végtelen ősvadon; erdőkkel telenőtt hegyhátak, meg nem
szakítva helységek csoportjától. – Hegy emelkedik hegy fölé, sziklacsupok,
szaggatott bércgerincek tépik osztályokra a szakadatlan
erdőszőnyeget, melyen a tekintet egy emberi lakhelyet nem talál
nyugvóhelyül. A félelmes, hallgató hegyszörnyetegek közelítni látszanak,
legutolsó előőrseik egész a Székelykő közeléig nyomultak
előre, mintha óriások állnának óriásokkal szemközt. Egynek az orma olyan,
mint egy hanyatt fekvő titánnak az arca profilban, még a szempilla is ott
van egy nagy fenyőszál képében. A Székelykő elleneseinek neve a
Vidálykő, Tilalmas, Keselykő és Ordaskő; miknek kopár gerincein
keresztül nem vezet semmi út. S az egymással szembenéző sziklaellenfelek
között fekszik a kis boldog völgy – zöld szántóföldek karzatos amfiteátrumával.
A földdémon óriásai közepett, kiknek életében az ezredévek a napok, egy kis
csendélete a démonok legparányabbikának, az embernek, akinek minden napja egy
élettörténet.
A szédítő mélységből mosolyog föl Torockó
virágzó gyümölcsfáktól tarka szőnyegrajza, négyszögű piaca középen a
kerek bástyával körített templom. A zöld rétek abroszának szélére lerakva
Torockó, Szentgyörgy elszórt háza, egy régi vár romjaival a hegyoldalban;
azontúl még két falucska; s ott egyszerre bezárja a völgyet a „Kő”
sziklakapuja.
S a mély völgy fenekéből, mint a nyugtalan
szívdobogás hangzik fel valami szakadatlan döngő hang, a vashámor nehéz
pörölyének ütése. Ott készül az, amitől ez az egész világ olyan szép lesz:
az ekevas és az ásó.
– Ha én ezt a szép képet le tudnám festeni! – sóhajta föl
Manassé.
– Hisz a Colosseumot is legyőzted! – biztatá őt
Blanka.
– Az Róma volt – ez pedig Torockó. – A kedvesem arcképét
el tudtam találni – de anyámét sohasem.
Aztán mégis megkísértette hozzáfogni.
A többiek otthagyták őt, s mentek tovább a
Székelykő ritkaságait fölfedezni. – Azokat Manassénak úgysem szabad
meglátni; mert azok a fortificatióhoz tartoznak, ő pedig csak „civil”.
– Aztán a feleségemre vigyázz! – kiáltá Áron után
Manassé. – Valami mélységbe ne szédüljön.
– Nono! Hamarébb ez az egész Székelykő!
– De mégis meg kell ígérned, hogy a hidasi Gesztegre nem
viszed föl Blankát meg Annát.
– Nem viszem fel őket.
– Igaz székely egyistenvalló szavadra mondod?
– Igaz székely egyistenvalló szavamra mondom.
Akkor aztán elereszté őket Manassé.
Hanem aztán mikor már javában volt a vázlatának, eszébe
jutott, hogy Áron bátya csak azt ígérte meg, hogy nem „viszi” föl az
asszonyokat, s meglehet, hogy ezt szó szerinti értelmében magyarázza, ami a
„fölvezetést” éppen nem zárja ki. A góbénak mindig furfangon jár az esze. –
Erre aztán összecsapta a rajztékáját, s a motyóját hátára véve, maga is az
eltűntek után indult.
A nőismeret ritkán csal. Azt mondani az
asszonyfélének, hogy ide vagy amoda nem szabad fölmenni, éppen csak arra való,
hogy föltámassza benne a vágyat a tilalmas helyre följutni. Kivált mikor azzal
a dicsőség jár együtt, hogy a Székelykövön ősidőkből
megmaradt egyetlen fenyőfáról is hozhatni egy gallyat diadaljelül. A
hajdani erdőből az utolsó szálfa.
Hanem ezúttal Áron bátya nem értette a tréfát.
Blankát és Annát elvezeté addig a hegyszakadékig, amely a
Székelykő hidasi Gesztegét a Lajos csuptól elválasztja. Az egy mély
sziklavágány, amelynek fenekében egy meredek nyaktörő ösvény vezet alá
egyenesen Torockóba. „Felfelé” járásra nemigen használják. E sziklavágányon túl
emelkedik a hidasi sziklafennsík, emlékezetes az oldalán tátongó barlangról,
melyet Csegezi várnak nevez a néphagyomány; hajdani falerődítményei még
most is láthatók. Egy hosszú, keskeny, egy ember számára vágott ösvény vezet hozzá
végig egy sziklapárkányon, mely négyszáz lábnyi mélység fölött meredeken
emelkedik föl. E bejárat könnyen védhető volt a barlangba
menekültektől.
A Geszteg ormára azonban egy messze ellátszó csóva volt
felfűzve, ami azt jelenti, hogy ott tilos a följárás.
Talán csak azt az egy szál ősi fenyőfát védi az
a tilalom? Vagy a fennsík tetején termő füvet? Vagy éppen csak a
vakmerő vállalkozó életét; aki Istennek ajánlotta lelkét, mikor oda
fölkapaszkodott.
A két hölgy átlátta, hogy nekik oda csakugyan lehetetlen
eljutniuk. De Áron bátyára nézve nem volt lehetetlenség. Gyakran megjárta
ő ezt az utat. Megígérte kedvenceinek, hogy ha szépen viselik magukat, ha
megígérik, hogy leülnek a süppedő mohába, virágaikból bokrétát kötni, és
addig, míg ő visszatér, a helyükből meg nem mozdulnak, hát ő
azalatt fölmászik a meredek sziklaoromra, onnan fog kürtjével messzehangzó jelt
adni, s elhozza az ígért fenyőgallyat.
A két hölgy letelepedett a havasi nefelejcsekkel áttört
gazdag pázsitra, s a mély völgybe alátekintve igyekezett kitalálni a házat,
amely az ő otthonuk.
– Milyen borzasztó volna azt innen nézni, mikor ez a mi
szép paradicsomunk lángba borul – mondá Anna.
– Én már minden félelmes gondolathoz hozzászoktam – szólt
Blanka, koszorút fonva sárga virágú szakából (sedum) és nefelejcsből. –
Csak tiveletek lehessek; a barlangban is ellakom.
– Áron bátyánk azt mondta, hogy egy hónapra való
eleséggel ellátja a Székelykő erősségeit, s negyvenedmagával
megvédelmezi egy egész ország ellen.
– Vajon itt lesz-e menedékünk a csegezi várban?
– A székelyvári mentshelyet még inkább magasztalja Áron
bátya, mert ott egy barlangban friss forrásvíz is van.
A két fiatal hölgy úgy beszélt arról, hogy ők a
sziklabarlangokban fognak lakni, mint mikor úrhölgyek azon tanakodnak, hogy hol
fogadjanak nyári szállást?
– Meg kellene néznünk azt a Csegezi várat – indítványozá
Anna. Leány volt még, kíváncsiabb.
– Megtiltotta Áron bátya, s mi megígértük neki, hogy itt
maradunk – monda Blanka. Ő már asszony volt, szófogadóbb.
– Vajon nem lakik-e benne valami? – mondá nevetésre
villanyozva e gondolat által a leány. – Valami mesebeli csodaállat.
– Vagy talán valaki? – szólt összeborzongva e gondolattól
az asszony.
Szép verőfényes délután volt. A mezőt ellepték
azok az apró, tarka pillangók, akiknek élete a fű virágaival egykorú. A
völgykebel döngő pörölyzuhogásán kívül semmi nesz nem hangzott fel az
emberlakta világból ide, a kövek világáig. Pedig ez a csendes szirtfokvár és
néptanya, csatahely és temető volt hajdan.
Áron bátya sokáig váratott a jeladásra; a két fiatal
hölgy unni kezdte az egy helyben maradást; Anna a hátuk mögött levő
sziklaomladék közt felfedezte a szórványosan előforduló carnioldarabkákat.
Bányászcsalád leánya volt; ismerte a köveket; Blankának átadta leleményét; az
augitporfír sziklatörmelék achát- és kalcedondarabokat is rejtett; némelyikben
keverve volt mind a három, szalagokká, cifra képletekké vegyülve. A két hölgy
teleszedte a drágakövekkel kőténye zsebeit, s a nagy keresés közben
egyszer csak azt vette észre, hogy alig ötvenlépésnyire távolban egy férfi áll
előttük.
Honnan került oda? A sziklacsompók közé volt-e eddig
rejtve, vagy a Csegezi vár odújából jött elő, hogy a köveket
keresgélő hölgyek nem vették előbb észre, mint mikor már olyan közel
volt hozzájuk?
|