XXXVI.

Abrudbánya főutcáján két lovag poroszkál végig. Az egyik az oláh népviselethez ezüstgombos kacagányt hord, s kucsmája mellett kócsagtollas forgót, lovának sallangos csójtára s aranypaszomántos nyeregtakarója van; oldalán görbe kard van, nyeregkápájában pisztolyok, s elöl kétcsövű puska függ le a nyergéből; arckifejezése urat árul el. A másik lovag, ki meglehetős távolban kíséri, egy közrendű oláh csatlós.

A léptek visszhangot vernek az utcán. Csendes város az; nincsenek lakói. Kétoldalt leégett házak, félig összedűlt, kormos falak; a kapuk aljában keresztülhányt üszkös gerendák, az üres ablakokban már zöldül a fű és laboda.

A romok fölött csonkán merednek föl a tetőtlen tornyok, az egyik templom küszöbén még ott látszik magasan egy véres gyermekkéznek öt ujja helye. (Hogy jutott ez a vérnyom olyan magasra?)

A nagy piactér be van nőve fűvel.

A közút nyílása le van nyomtatva malomkővel, s a kámea töredékéből kereszt van összetákolva.

Fényes nappal éjszaka van itt; csendes mozdulatlan éj. Mindenki alszik, és nagyon mélyen. A csendháborító lódobaj zajára előbúvik a romok közül egy-egy sovány, kiéhezett eb, s nagyon vonít, s kurrogva fut vissza, midőn a közeledőket meglátja.

A hátul jövő csatlós közelebb rugaszkodik az előtte menő úrhoz, amint e rémtanyán végiglovagolnak. Tán fél?

Nem bántja itt semmi élő.

A leégett torony órája éjfélt mutat: azon az órán maradt el, melyen a láng óraművét megolvasztotta, azóta folyvást tart az éjfél.

S a nappali éjszakának kísértetei is vannak, miként az éjfélnek. – Egy alaktalan árny suhan el a lovagok mellett. Csak árnyék; test nélkül. A hátul ügető lovas keresztet vet magára. A lebbenő árny végigtünemlik az utca meztelen falain, s elbúvik a romok közé. Kis idő múlva ismét visszakerül az utca túlsó végéről ugyanazon test nélküli árny, mint egy nappali kísértet, csendesen úszva a földön, az utca közepén lebben végig egyenesen a lovasok felé; mindig közelebb jön, s mikor odáig ért, kitér az útjokból, s körülkerülgeti őket.

– Mit ijedezel a keselyű árnyékától, frátye! – szól hátra az első lovas. – Romulus madara az. A mi madarunk. Nézd, most szállt le a torony ormára.

A keselyűk lakása van itt most.

A házomladékok lassanként elmaradoznak; következnek a kertek romjai. Leégett fák. Rőtveres téli tájkép nyár derekán.

Az országút egy patak mentében visz végig. Annak a két partján érczúzók voltak felállítva. Az óvilág egyik leggazdagabb aranytelepe van itten.

Az érczúzóknak is csak a düledékei vannak még meg. Egyik leégett romtanya a másik után következik, csak a kallók maradtak meg, s az örök patakár folyvást hajtja a fogaskereket, a „nyilak” zuhognak szakadatlanul.

Aztán egy vasút maradványai tűnnek föl, mely a lankás hegyek közé vezetett; mellette a vízvezető. Az újabbkori kultúrának tanújelei. Azok is el vannak rombolva. A vízvezeték csöveit elhordták ágyúknak, a síneket lándzsáknak. A sok tudós, aki külföldi egyetemeken szerezte a nagy tudományt, hogyan lesz a porból arany; olyan mesterére talált, aki megtanította rá, hogyan lesz az aranyból por.

„N’en parlons plus!” (Ahogy Cagliari herceg mondja.)

Az elpusztult bányatelepek után megint egy új helység következik. Ez már nincs elpusztítva egészen. Csak egyes házakon nincsen többé ajtó és ablak; mások ellenben egész épségükben megvannak.

Ez is egy darab Róma volt valaha. Itt áll egy ház, amelyiknek az oldalába egy épen megtartott római síremlék van befalazva. A géniuszok még egészen épek a domborművön. Cajus Langinus hamvainak volt az szánva, ki a III. légió centuriója volt Dáciában. Sit tibi terra levis!

A kapubálvány egyik oszlopa római mérföldmutató; a ház előtti terjedelmes ülőke egy sarkofág teteje, melyről még nem kopott le annyira az írás, hogy az ősrégészek ki ne találhassák belőle, melyik szép Cajának fedte az egykor sáfránnyal festett aranyhaját. A házorom fülkéjében pedig egy teljesen megőrzött ép Minerva-fő őrködik – az utókor szelleme fölött.

A római emlékekről nevezetes ház küszöbe előtt megáll az úrlovas, s arra nyomban kidugja a fejét a kis ajtón egy irtóztató csúf vénasszony.

Az oláhoknál találni a legszebb fiatal leányokat s a legcsúfabb vénasszonyokat. Ha idegen zörget az ajtón, bizonyos, hogy a vénasszony dugja ki a fejét.

– Nincs itthon! – szólt, be sem várva a kérdést. – Elment a „Fabu Popi”-hoz, keresd ottan.

A kísérő sóhajtozni kezdett; nagyon messze van az.

Az úrlovas parancsolt.

– Ha tudod, merre van, eredj előre, és vezess!

A lovakat meg sem hagyta itatni. Sürgetős útja lehetett.

Az út rengeteg erdőkön vezetett keresztül. A hegyjáró lovak szokva vannak félnapi utat tenni pihenés nélkül.

Mikor a két lovas a „Fabu Popi” völgyébe eljutott, késő este lett, s azonfölül terhes zivatar közeledett a völgy felé.

A két lovas és a zivatar egyszerre ért a célhoz. Emezt megelőzte egy porfelleghordozó orkán, melynek a háta mögött jött csak az igazi égiháború. A szél csak útcsinálónak jött. Törte a fákat az erdőn pásztánként, ahol megszorult.

A Fabu Popi (a pap bükkfája), egy óriási terebélyfa egy sík területen, melyet a népkegyelet kerítéssel zárt körül.

E fa alatt kötötték meg a vérszövetséget egyszer valamikor az itt lakó népfaj vezérei, mely gyászos emléket hagyott maga után. Azonkívül egy épület is tartogatja még az emléket. A históriai bükkfa közelében áll egy fatemplom. Egészen hasonlatos azokhoz, amiket az oláh falvakban látni, hegyes tornyával, magas tetejével, előtornácával; oldalai is zsindellyel borítvák.

Ennek a közelében ugyan nincsen helység. Talán volt valamikor, s megunta a helyét, odább költözött, ott hagyta a templomot. Harang sincs a tornyában; sem üvegtáblák az ablakain, csupán széles redőnyök, amiken keresztül-kasul fújhat a szél.

A nagy terebély bükkfa alatt valami húsz paripa volt kipányvázva, s azokat néhány oláh csatlóslegény őrzé, condrájába takarózva a közelgő vihar ellen. A fa jó menedék. A villám sem üt bele, mert a pap bükkfája.

A lovas sietett be a kis fatemplomba. Az első záporcseppek kezdtek hullani. Aki a sebesen rohanó felhőkre feltekintett, amik a völgy felett elsuhantak, annak úgy tetszett, mintha a bércek közelítenének oly sebesen, s mindjárt le akarnának omlani.

A templomajtóban fegyveres őr állt, ki a jövevény nevét kérdezte.

– „Diurbanu” – volt a válasz.

Erre bebocsáták.

A templom egészen sötét volt. Két szál viaszgyertya égett az oltáron; hanem azoknak a lángját úgy lenyomta az ablakredőnyökön átsüvöltő szélvész, hogy semmi világosságot nem terjesztettek.

Ekkor odakünn elkezdett villámlani, s akkor aztán a torony ablakain s a tető hasadékán átlobbanó meteorfény egy-egy pillanatra előtüntette a templom belsejében csoportosult társaságot, mintha kísértetek szanhedrinja rémlenék meg az éjszakában, zöld fénnyel rajzolt alakok; sziklák, sírkövek, amik egy pillanatra sápadt, szemmeresztő emberarcokat öltenek, a másik percben ismét sötét lesz minden; a sziklák, sírkövek feketéllenek a lefelé lobogó gyertyakanóc pislogása mellett.

Tíz, tizenkét férfi lehetett ott, amint a villám fényénél kivehető volt. A templom fapadjain ültek, népviseletben vagy egyenruhában. A közepén, háttal az oltárnak ült egy kiváló alak, papi talárban, aminek hosszú lecsüggő bő ujjai voltak. Ennek az alaknak az ölében feküdt egy kis szőke gyermek, akit a férfi egyik ujjával a palástjának betakargatott, s a nyakából lelógó aranykeresztet odaadta a kezébe, hogy játsszék vele. Hosszú, fekete szakálla el-elfedte a gyermek szőke fejét. A gyermek játszott és csevegett. Nem értette még sem azt, amit a férfiak beszélnek, sem azt, amit a felhők beszélnek egymással.

Az újonérkezett odalépett a csoport közé, s elkezdé magas pátosszal:

– Uraim! Barátaim! Decebál és Traján dicső utódai.

– Hagy a diatribákat, Diurbanu! – szólt bele mély, dörgő hangon a taláros férfi. – Térj a dologra! Mit hoztál?

– Utasítást.

– Zengedezd el.

– Folytatnunk kell a harcot teljes erővel. Itt az idő. Bem azt hiszi, hogy az erdélyi hadjárat be van fejezve, s most egész hadseregével kivonult a Bánátba. Rendes csapatokat csak a szorosok őrizetére s Károlyfehérvár ostromlására hagyott hátra. A mi feladatunk meggátolni, hogy a bánáti hadjáratot is eldönthesse.

– Világosabban mondva: azért, hogy Bem a fejére ne üssön Jellasicsnak, nekünk kell a mi fejünket hozzáütni Bemhez.

– Úgy hiszem, hogy az abrudbányai és brádi győztesek ettől nem ijednek vissza.

– Értsük meg egymást – szólt a taláros férfi, a kisgyermeket térdére ültetve, s lovaztatva. – Egy bolond embert, aki bennünket a saját hegyeink között megtámadott, aki ostoba is volt, gyáva is volt, s a hadászathoz mit sem értett, s azonfölül hitszegőn megtörte a békealkudozás alatti fegyverszünetet, mi a magunk igazságán állva összetörtünk, semmivé tettünk. De azért senki se hiszi közülünk azt, hogy ugyanezzel a táborral, lovasság nélkül, mi megtámadhassunk egy rendes hadsereget, mely valóságos hadtesteket kivert az ország határán túl, s még az orosz segédcsapatokat is tízezrével ki tudta dobni.

– Nem is kívánja azt tőlünk senki. A népfelkelés feladata marad a hegyi harc.

– De a hegyek között nincs már ellenség. Nem láttad? Keresztüljöttél rajta. Találkoztál egy élő emberrel?

– Még van ellenség a hegyek között. Ott áll Torockó.

Ezt Diurbanu mondta. Éppen akkor szemébe lobbant a villámfény. Egy másik hang felszólalt a tömegből:

– És Torda.

Diurbanut ez a szó indulatba hozta.

– Nem! Nem! Tordára nem szabad gondolnunk. Ott a kincstárnak nagy épületei vannak; aki azokat elpusztítja, megüti érte a bokáját!

– De hát mi bajunk nekünk Torockóval? – szólalt fel a sötétből a mély gordonkahang. – Azok sohase bántottak minket. Eddig csak kaszát, kapát, ekevasat, keréktalpat kaptunk tőlük a vasból.

– De fiaik ott szolgálnak Bem alatt, s ezek már más alakban is szolgáltak nekünk a vasból. De nem ez a fő ok. Torockó egy előretolt sziklafészke a magyar kultúrának. A protestáns hitújítók egyik mentsvára, ahonnan szétágaznak hatalmas működéseik szálai. Kevélysége egy maroknyi népnek, mely világot akar hódítani munka és tudomány által. Az a hír, hogy Torockó elpusztíttatott, éppen oly rettentő hatást fog gyakorolni, mint aminő sikere volt Pest lerombolásának; a feleútban levő hadseregeket visszafordítja az, a hadvezér kényszerülve lesz a hadsereg ösztönét követni, s visszatérni Erdélybe. S mennél rémesebb lesz az elpusztulás, annál fényesebb lesz a hadi siker.

A mennydörgés miatt alig lehetett hallani a szót.

A többiek vártak, míg a dörgés elmúlik. Nem akartak az Isten szavába belebeszélni.

Mikor a hegyek morgása elcsendesült, ismét megszólalt a mély férfihang.

– Hallod-e, Diurbanu, egy dologban csalatkozol. Ez a nép, amelyre számítasz, már megcsömörlött a vértől. Amíg bosszúját kielégíté, szomjazta azt; most, hogy jóllakott vele, bánja, hogy azt tette. Irtózik a saját kezétől.

Erre a sötétből több hang is felszólalt.

– Úgy van. Igaz. Topánfalván is ki volt adva a rendelet, hogy az ott lakó magyarokat ki kell irtani, s akire rá volt bízva, maga figyelmezteté őket, hogy meneküljenek, úgy elszörnyedt az abrudbányai vérontástól.

Egy másik szólalt meg a sötét alakok közül.

– Akik az első nap dühét búvhelyeiken elkerülték, azoknak maga Jancu Avram segített megmenekülni, s az erdőpásztorok szöktették tovább. Jancut annyira utolérte a kegyelemvágy, hogy saját emberei rálövöldöztek miatta.

Most a taláros férfi szólt:

– Mikor egy családot szemem láttára leöltek az utcán; ezt a kis szöszke porontyot kiragadtam a mészárlásból, s eldugtam a palástom alá. S ekkor az a fickó, aki legdühösebb volt, úgy vágott fejemre a kaszájával, hogy ha a süvegem fel nem tartja, betöri a koponyámat. S három nap múlva ugyanaz a dühös ember eljött hozzám, meglátogatni azt a kis gyermeket, akinek megmentéséért ellenem, a felkent papja ellen, gyilkos csapást mert sújtani, s mert a kisfiú legjobban siratta kedvenc rigóját, hozott neki az erdőből egy rigót. Bizonyosan az apját is visszahozná neki, ha lehetne. Azóta ez a kis kölyök egy percre sem akar tőlem elmaradni.

A gyermek nem értette azt a nyelvet, melyen beszéltek, és nevetett.

Ismét egy hang szólt a láthatatlan alakok sorából:

– A nép hamar megtér, s Isten csodáit látja az eseményekben. Aki megbetegszik a mi népünk közül, az most a zalatnai református paphoz megy, azt kéri fel, hogy imádkozzék meggyógyulásáért.

Folytatta egy másik:

– Borzadva mondják egymásnak, hogy Tyok Tódor, ki a megyei orvos szemeit kiszúrta, s úgy eresztette el az erdőbe, élve rohadt meg; hogy Toporu Nyikuláj egész éjjel szaladgál egyik háztól a másikhoz, könyörögve, hogy verjék le róla a kísérteteket, amik a vállát megnyergelték; hogy Jorges nem tudja lenyelni a szájába vett falatot.

Egy harmadik szólt:

– Többet mondok! A napokban a vácai dászkál, aki a Brády-család kiirtásában vezető volt, társaival együtt keresztüllovagolt Brádon. Mikor a Körös hídjához ért, mely a két Brády-kastély között elvezet, a lova levetette és halálosan összetaposta. És a brádi oláhok közül egy sem engedte meg, hogy a haldoklót házába bevigyék; mind ajtót zárt előtte. Utoljára az útitársai kénytelenek voltak ugyanazon elpusztított Brády-kastélyba vinni be az összezúzottat, melynek lakóit ő tette holt emberekké, s reggelre ott adta ki a lelkét.

– Mindezeknél megdöbbentőbb az – szólalt fel egy alak, ki eddig az oltárhoz támaszkodott –, hogy a „nagy comité” eddigi titkára átszökött Oláhországba, s a magyar vezérhez átküldé mindazokat a kompromittáló iratokat, amikből kiderül, hogy az erdélyi mészárlásokat idegen kezek intézték.

Mind e fölszólalások alatt szünetelt az égdörgés, csak a zápor verte a tetőt; most nagyot villámlott. Diurbanu arca egy percre megjelent a sötétből, mint a rémület sírból kelő kísértetarca.

A dörgés elhangzott, s folytatása lett egy emberkacaj.

– Hahaha! Urak! – szólt Diurbanu. – Ha a katonától azt kérdeznék, hogy sajnálja-e azt az ellenséget, aki vele szemközt áll; mind azt válaszolná, hogy biz ő nem öli meg azt, aki őt sohasem bántotta. De uraim! Ez a háború! Ezt nem ütjük el mesemondásokkal meg babonával. Aki felkötötte a kardot, vállára vette a puskát, annak menni kell, amerre küldik.

– Jól van, Diurbanu, menni fognak, amerre küldik őket. A szél parancsol a felhőnek, hogy menjen, amerre küldi. De azt már nem parancsolhatja meg a felhőnek, hogy mennydörögjön és jégesőt hullasson, ha neki nem tetszik.

– Én tudok még olyan felhőt, mely nem adta ki a jégesőjét.

– Hol lakik?

– A Peanai hegyek közt.

– Ciprianu csapatját érted?

– Igen. Azt.

– De Ciprianu maga és mind a két fia elesett már.

– Annál jobb! Maradt egy leánya, akire apja és bátyjai véradóssága szállt. Az még csak szomjazza a bosszú poharát; de még a nyelvét nem érintette hozzá. A ti csapataitok jók lesznek a cseltámadásra, az övéi a cselekvésre.

– S te ismered Ciprianu leányát?

– Menyasszonyom az.

– Tehát te mátkatálul szántál neki egy elpusztítandó várost? Melyik legyen az?

– Már mondám: Torockó.

– De én azt mondom: Torda.

– Ami ellen meg én tiltakozom.

– Döntsön a sors.

– Jól van – monda Diurbanu, s az oltárhoz lépve a denevérszárnyként repkedő gyertyalobogványnál két cédulára írt fel két nevet, s azt a süvegébe veté.

– Ki húzza ki a sorsot?

A sziklák, sírkövek hallgattak.

– Elj! Ehhez ártatlan kéz kell! – monda Diurbanu. – Itt van ez a kis poronty, húzza ki ez.

– Hogyan! – kiálta föl a taláros férfi. – Hogy ez a kiirtott család gyermeke húzza ki saját kezével a sorsot, hogy melyik város legyen a lángoknak, az elpusztulásnak áldozatul vetve? Pokolbeli ötleteid vannak, Diurbanu!

S a kis szőke fejű gyermek belenyúlt a süvegbe, s apró kezecskéjével kihúzott egyet a cédulák közül, s azt védő fogadott atyjának nyújtá.

– Hozzátok ide a gyertyákat! – monda a palástos férfi.

Nem volt rájuk szükség. Abban a pillanatban egy rettentő villámsugár cikázott alá a völgybe; egész lángoszlop, a szivárvány minden színeiben ragyogó fénnyel töltve meg a messzeséget. E vakító fénynél az összedugott fők egyszerre kiálták fel a céduláról elolvasott nevet: „Torockó!”

A mennydörgés, a villámcsapás megrázta alattuk és felettük a földet és templomot.