XXXVII.

A halálra ítélt város lakói előre tudták sorsukat. Voltak jó barátaik a felkelő táborban, kik azt megmondták nekik.

Egy egész város a siralomházban!

Kétezer ember halálra ítélve!

Az ítélet azonban még sok apellatorium forum elé került. A törvényszék a csatatér. Erdélyben még rendes hadseregek vannak. Jancu táborát visszaverni elég volt a Károlyfehérvárt ostromzár alatt tartó hadosztály is, s míg az ott állt, addig Torockót a szentgyörgyi oldalon nem lehetett megközelíteni. Jön aztán a legutolsó megsemmisítő fórum – a segesvári ütközetben a magyar hadsereg az orosz által összezúzatott, s ezzel a Fabu Popinál hozott ítélet Torockó ellen helybe lett hagyva.

Időközben még egy terhelő vád is lett emelve ellenük. Egy magyar portyázó csapat a Torockóval szomszédos Gyertyámost, oláh falut, a lakosság ellenállása miatt felégeté. Ezzel meg volt adva a jogcím Torockó ellen. „Poena talionis”; „Fogat fogért! Szemet szemért!”

És ők két hónapon keresztül tudták azt, hogy minő infernális tűz ássa alattuk lassan a földet; minő vihar készül fejükre alászakadni.

És ezalatt folytatták a maguk rendes munkáját, hordták fel a vasat a föld alól a „hantnuk”-on, irtották a konkolyt a tiszta búzavetésből, háziszövőszék, cserzőműhely nem szünetelt, a gyermekek jártak iskolába, vasárnaponként megtelt a templom. – Csupán a vasárnapi mulatságok maradtak el. Ahelyett az egész férfinép hadgyakorlatokat tartott. Sorba álltak a vének is, egész a hetvenesztendős ősz fejekig, s a tizenkét éves gyermek sírt, ha nem adtak a kezébe puskát.

El voltak szánva az utolsó emberig harcolva esni el, mielőtt városuk utcáját ellenség megtaposná.

Manassét még ez a harcias áramlat sem ragadta el. Ő valódi, őszinte békefilozóf volt, aki a harci erényeket eredetükben utálta. Torockó népére pedig soha nem akarta a fegyverre apellálás elvét alkalmazva látni. Azután mint az európai diplomácia szövevényébe jól beavatott, mindazt előre látta, ami be fog következni; hogy egy kicsiny elszigetelt népnek sikerülhet ugyan egy időre a harctéren dicsőséget aratni, de a végeldöntésnél mindig annak van igaza, aki nagyobb. Az is megeshetik, hogy egy napon a maroknyi torockói férfihad visszaveri megtámadóit; de másnap, harmadnap jönni fognak az első ellenfélnél erősebbek, harciasabbak, és azok menthetetlenül összezúzzák.

Azonban ezen nézetei körül nagyon kevés követőt tudott összeszedni. Akik titokban négyszemközött fejbólintással tudatták vele, hogy azt gondolják, amit ő, mindössze Bertók bátya és a rektor lehettek; egyszóval a vegetáriánusok.

Még az asszonynép sem tartott vele. Azok is mind fejszéket, kaszákat élesítettek. Ők a gyermekeiket éles vassal fogják védelmezni, vagy maguk leölni; élő asszony, élő gyermek nem jut itt az ellenség kezére.

Éppen július utolsó napja volt. A tarlókon sorba állítva a búzakeresztek, mikben a kévék egy magas póznára vannak egymás fölé tűzve. A kaszálók tele szénaboglyákkal. A torockóiak már korán reggel megkezdték a takarodást.

Meglepte őket, hogy egyszerre ezernyi ezer varjú és holló lepte meg seregestül a völgyet nagy károgással. Észlelhették ezt, akik hadban jártak, hogy ezek a hadseregek rendes kísérői és előhírnökei.

– Itt a szálláscsinálók! – mondá Áron bátya.

És eltalálta; Szentgyörgy felöl vágtatva jöttek az előőrsök, jelenteni a végzetes hírt, hogy Diurbanu hadserege az éjjel átvonult a „Kő” szorosán, s Torockó-Szentgyörgyöt hajnalban meglepte.

Senkit sem zavart meg ez a hír. El voltak rá készülve. A kaszákat, villákat eldobták a kézből a puskára föltűzték a szuronyokat. Minden nemzetőrszázadnak meg volt határozva a maga helye. Az utakat elzárták szekérvárakkal. A Borév felőli tért a patak elrekesztésével víz alá helyezték, hogy arról az oldalról meg ne lephessék őket. Áron bátya maga negyvenedmagával fölhágott a Székelykőre a várárok meredek útján, az onnan jövő támadást visszaverni. Negyven ember! Ugyanannyi száz ellen! Nevetniök kellett volna magukon, hogy ilyen tréfás halált választottak maguknak.

Délfelé a Szentgyörgyról menekülőkkel szaporodott meg a védők csapatja. Azoknak is tudtak fegyvert adni. Lehettek most már talán négyszázan is.

Manassé egyedül maradt az asszonyokkal.

Azoknak nem volt kedvük Áron bátya meghívását elfogadni, hogy rejtőzzenek el az ő védelme alatt a Csegezi várbarlangba. Ott akarták bevárni, amit Isten rájuk mért, az ősi házban, együtt a többi asszonyokkal s azoknak a gyermekeivel.

Manassé megölelte Blankát és Annát.

– Kedveseim, most én is elhagylak titeket.

– Hová akarsz menni? – kérdé Blanka ijedten, kinek e percben Dávid képe állt lelke elé, a véres ponttal homlokán. Azt hitte, Manassé is oda megy, ahol a halál olyan olcsó.

– Egyenesen a fölkelők táborába.

– Egyedül?

– Nem egyedül. Sokadmagammal. Előttem Uriel, jobb felül Rafael, bal felől Gabriel, hátam mögött Michael, fejem fölött Izrael.

– Fegyver nélkül?

– Nem. Kezemben a frigylevél, melyet kötettek velem, eskü alatt, hogy Torockót nem fogják megtámadni. Ez az én fegyverem.

– Mit akarsz tenni?

– Amit mások annyian megtettek már előttem; lefegyverezni az ellenséget fegyver nélkül; megnyerni a győzelmet ütközet nélkül. Blanka fájdalomteljesen tekintett Manassé tiszta szemeibe, s e tekintetben mindaz el volt mondva, amit ajk kifejezni nem képes: a végtelen imádat a férj iránt, s a tengermély kétségbeesés annál a gondolatnál, hogy most utoljára látja azon szemeket így, sugárral, meleggel, szerelemmel tele ragyogni!

Manassé elérté e tekintetet.

– Hisz én magam is megkísértém már egyszer azt. S tudod, hogy ez akkor milyen jól sikerült. Az oláh vezér régi ismerősöm.

Ez hazugság volt, Blanka megnyugtatására kigondolva, s ennek a hazugságnak a büntetése nem maradt el.

Blanka megszorítá Manassé kezét.

– Jól van. Tégy úgy. Járjon veled az Úr!

Manassé nem fojthatott el egy fájdalmas sóhajt, mikor Blanka homlokát megcsókolta.

Testvére, Anna tudott az arcvonásokból olvasni. Megérté e sóhajt.

– Miattunk ne legyen aggodalmad, édes bátyám. Isten keze szabad velünk. Mi a legvégsőre is készek vagyunk. Rég meghánytuk-vetettük mi ezt egymás között. Sokat tanakodtunk róla. Aztán abban állapodtunk meg – hogyha elvész minden, amit szerettünk, hogyha elvész Torockó, ha elvész hitünk; akkor nem várjuk be, míg az ajtót reánk törik; hanem itt van e két pisztoly; mindegyikünk kezébe vesz egyet, a másik szívének szegezi, aztán mindegyikünk mond egy nevet, amire legutoljára gondolt, s aztán az lesz legutolsó szava. Csak te eredj nyugodtan.

Manassé torkát úgy elfojtá a keserv, hogy nem tudott szólni. Megcsókoló a két szerető teremtés ajkait, s azután – még az ő csókjaiktól nedves ajkkal – megcsókolá annak a két pisztolynak a száját.

Azután sietett ki a házból.

A piacon találta a nemzetőrparancsnokot. Azzal tudatta menetele célját, a megrohamozó ellenséget a kötött frigy megtartására rávenni. Addig, míg bizonyosat tudnak, minden összeütközést kerüljenek.

– Adja Isten! – felelt rá a parancsnok. – De én nem hiszek benne. A szentgyörgyiek is megkísérték azt, s békeköveteiket felkoncolták amazok odaát. Sajnálom a fiatal életedet, Manassé. De hát így is, úgy is el kell azt vesztened. Mindnyájan Isten kezében vagyunk. Jó helyen vagyunk. – Holnap mind együtt leszünk a paradicsomban. Jó helyen leszünk.

Manassé elindult Szentgyörgy felé, egyedül; még csak egy pálca sem volt a kezében.

Ekkor lehetett két óra délután.