XXXVIII.

Jó gyaloglónak alig tart Szentgyörgyig fél óránál tovább az út. A falu közelében már találkozott rendetlen csapatokkal Manassé, akik nagyon bámultak rá; de látva, hogy fegyvertelen, nem bántották. Az a nyugalom, az a biztos hideg tekintet mindenkire leigézőleg hatott. Aztán meg dologban is voltak; vágott marhát daraboltak szét, sütöttek, főztek a mezőn.

Előőrsök, szokás szerint, nem voltak kiállítva.

Manassé a legelső embert, akinek képe megtetszett neki, megszólítá, hogy vezesse őt el a vezér szállásáig; amit az egész készséggel teljesített, s útközben egész jámborul elmondta, hogy bizony nagy baj az, ilyen nagy munkaidőben, mikor otthon kellene lenni a takarodásnál, ilyen messze útra elfáradni az embernek. Nagyon megjutalmazva érezte magát egy szivar által, mellyel Manassé megkínálta, mikor a kastély kapujában elutasítá, hogy merre keresse a vezért.

Egy régi urasági lak volt az, aminőket már gyéren látni Erdélyben is; magas földszintre épülve, közepén oszlopos tornáccal; a tornác folyosója közepén alant a pinceajtó, mely a gádorba vezet egyenesen az udvarról – úgy, hogy a folyosó képezi a pincegádor tetejét.

Manassé felment a tornácra, s ott egy csoport ácsorgó fegyveresre találva, azoknak megmondá, hogy Diurbanut keresi.

– A tribunnal nem lehet most beszélni, mert most ebédel, s az sokáig tart – monda neki az ajtóőr irigységbe vágó tisztelettel.

Manassé kivette névjegyét a tárcájából, s azt a szegletén behajtva beküldé a vezérnek.

A hírnök rövid időn visszajött, s azt az izenetet hozta a látogatónak, hogy köszönteti a tribun, azt izeni, hogy várjon egy kicsit, addig pedig meg kell az urat kötözni, s aztán becsukni a pincébe, amíg a tribun elvégzi az ebédet, s szóba állhat vele.

No, biz azt Manassé egészen rendében levő vendégfogadásnak találta. Hát valahány ház, annyi szokás!

Az bizony csupa tréfa lett volna neki, keresztülugrani a folyosó mellvédjén, s mielőtt az őrök a puskához kaphatnának, a parkba menekülni s onnan az erdőbe jutni; de hát nem azért jött ő ide, hogy mindjárt elszaladjon.

– No, hát kössetek meg – biztatá az őröket.

Azok meg csak néztek egymásra, hogy melyik mozduljon e határozatlan utasításra, ezt a nagy izmos embert megkötözni. Mikor aztán kettő vállalkozott rá, nem volt kötél.

– No, hát keressetek valahol egyet – nógatá Manassé a tétovázókat. Valamelyik aztán kerített egy istrángot, s azzal Manassé kezeit hátrakötözték.

– Mármost vedd ki a tárcát a zsebemből – monda az egyiknek Manassé. – Egy kis pénz van benne, azt oszd fel a bajtársak között. Egy pazsurát találsz benne; azt vidd be és add át az úrnak; mondd, hogy olvassák el. Aztán egy szivart gyújts meg a tárcámból, s dugd a számba. Multie meszku!

Azután levezették Manassét rendén a pincébe, amit úgy látszik, hogy Diurbanu antichambre-nek jelölt ki a hozzá követségbe jövők számára; s nem volt elég, hogy a pincegádort nyissák fel előtte, hanem még a pincébe vezető vasajtót is feltárták, s odalökték, azaz, hogy vezették be, s megkínálták, hogy tessék addig helyet foglalni – itt van egy üres ászok. (A hordókat már természetesen felhordták az udvarra, azokon kezdték az igazságszolgáltatást.)

Azután rázárták a vasajtót, s magára hagyták.

A pincegádornak még volt mind a két ajtószárnyán egy-egy gömbölyű ablaka; de a pinceajtó fölött már csak egy szelelőlyuk volt, melyen át némi külvilágosság bejuthatott. Manassé egészen sötétben maradt.

Gondolkozni kezdett a helyzeten, amelybe jutott. Vigasztalta magát azzal, hogy éppen így bántak vele a Monasteriánál is; leszámítva a megkötözést. Ott is csukva tartották reggelig, s akkor ráálltak a békefeltételeire. Most is úgy lesz.

Hanem mikor az ember szivart szív, az egy-egy pillanatra megvilágítja az arcát. Egyszer csak megszólalt valami a sötétből:

– Manassé!

– Ki mozog itt?

– Hát csak én.

A hangról könnyű volt ráismerni a cigányra.

– Te vagy itt, Lányi? Hát te mit csinálsz itt?

– Mulatom magamat a farkasgúzsban.

– Hát hogy kerültél ebbe a farkasgúzsba?

– A Diurbanu köttetett bele; verje meg a devla!

– Mit vétettél neki?

– Hát azt akarta, hogy húzzam az ő nótáját, amíg ő ebédel; én meg azt mondtam, hogy nem húzom.

– De hát mért nem?

– Azért, mert nem akarok muzsikálni az én hazám ellen.

Szegény cigány! Hogy ő nem muzsikál „az ő hazája” ellen! Pedig mije van neki ebből a hazából? Egy sárputri meg az országút.

– Akkor aztán felpofozott, s farkasgúzsba köttetett, s azt mondta, hogy felakasztat. Bánom is én, ha összetöret is; még ha a hegedűmet összetöreti is – de mégsem muzsikálok az én hazám ellen.

– No, ne búsulj, Lányi.

– Hát hisz nem is búsulok, csak azt akartam tőled kérni (a cigány mindenkit tegezett), hogy ha majd kiszíttad a szivarodat, hát ne dobd el a csutáját; te járhatsz, mert a lábad nincs megkötve, jöjj ide hozzám, s ejtsd a csutát az én számba, hadd rágom meg bagónak.

– De tüzes lesz a vége.

– Úgy jó az a cigánynak.

Ez a cinikus cigányflegma éppen hozzáillett Manassé magasabb filozófi nyugalmához. A cigány biztatására gondolt.

– No, ne félj Lányi, mihelyt Diurbanuval szólhatok, majd téged is kiszabadítalak innen.

– De magadat se szabadítod meg, uram, magadat se! Kámpesz neked már! Ha te egyszer Diurbanu kezébe jutottál, olyan jó helyen vagy, mintha a hóhér kezében volnál. Hét követet felkoncoltatott már teelőtted, akik hozzá jöttek békességet kérni; pedig azok csak szentgyörgyi parasztok voltak: Kis Pál, Bedő Péter, Csukor Mihály, mind fekete körmű emberek. Hát még téged, ki egy Adorján vagy, s pecsétnyomós gyűrűt viselsz.

– No, de látod, engem nem koncoltatott föl.

– Még nem. Azokat elemésztette appetitoriumnak; téged tartogat „poszpásznak”. A pálinkát hirtelen fölhörpentik, a feketekávéban előbb fölkavarják a cukrot. Ismerem én Diurbanut nagyon jól. Majd te is megismered, ha meglátod. Bizony meghalsz te, Manassé, még ma. De hát úgy kell neked. Nem kár érted. Olyan szép, hatalmas termeted van. Magad megehetnél három ilyen Diurbanut, ha kihínád a gyepre, s ahelyett idejössz a barlangjába, s meg hagyod magad kötöztetni. Ha otthon maradtál volna, tízet megölhettél volna legalább, s ahelyett meg hagyod magad fogni, mint valami Krisztus!

– Ne ócsárold Krisztust, fickó, mert megrúglak! – förmedt rá Manassé haraggal.

– Rúgj meg hát, no! Ugyan szép lesz. Bizony, ha én lettem volna a Krisztus, hát nem is ültem volna arra a mihaszna szamárra, hanem kiválasztottam volna báró Wesselényi méneséből a legszebb paripát, s csak egyszer annak a szőrén lehettem volna, ügethetett volna aztán utánam Pontius Pilátus!

A cigányexegézisnek végét szakítá a kulcsnyikorgás a gádorajtóban.

– Jönnek már! – kiálta fel a hegedűs. – Nem jut már énnekem abból a te cigárédból, Manassé. Engem előtted visznek!

A szelelőlyukon át vereslő fény hatolt be a sötétbe. Fáklyával jöttek. A vasajtó is felnyílt; két férfi két szurokfáklyával jött előre; a pincébe lépve kétoldalt az ajtó mellett foglaltak helyet.

Azután belépett a pincébe Diurbanu.

Rajta az ismeretes néptribuni jelmez; arca felhevülve bortól és szenvedélytől, hosszú haja a süveg alól vállára omlott.

Hanem azért mégis rögtön ráismert Manassé.

S most már aztán tudta, hogy a cigánynak egészen igaza van.

Diurbanu nem volt más, mint Vajdár Benjámin.

Azért Manassé nem vesztette el a hidegvérét; égő szívarát szája egyik szegletébe szorítá, s fejét büszkén fölemelve állt meg halálos ellenségével szemközt.

– Nos, Adorján Manassé – szólt az alakos –, engem óhajtottál megismerni. Itt vagyok. Ismersz-e már?

– Azt mondják, Diurbanu vagy – szólt Manassé hidegen.

– S nem tudnád még más nevemet is? Nem találod arcomat még valami régi ismerőshöz hasonlónak?

Manassé félrefordítá arcát, hogy ne lássa; úgy beszélt hozzá.

– Ha az volnál, akihez hasonlítasz, egy szót sem váltanék veled többet. Hozzád mint Diurbanuhoz jöttem, a néptribunhoz; átadtam a frigylevelet, amit a te néped az én népemmel kötött – s ajánlom annak fenntartását és megújítását becsületes feltételek alatt. Kérdezd meg vezértársaidat, minő váltságdíjat szabnak a békéért.

– No hát, hogy meggyőződjél róla, hogy nemcsak Diurbanu vagyok, hanem más is, hát nézz ide!

Azzal odaszólította az egyik fáklyavivőt, s a Manassé által kezébe juttatott frigylevelet odatartá a lángra. Perc múlva mint hamufoszlány szállongott az a légben.

– Most már elhiszed, hogy én vagyok az?

Manassé vállat vont, és füstfelleget fújt maga elé.

– Hát nem találta azt ki a te éles eszed – folytatá az alakos, ujja hegyével megbökve Manassé mellét –, hogy az, aki újra meg újra tűzzel és vassal ront Torockóra, aki megesküdött, hogy követ kövön s lélegző embert nem hágy e völgyben, csak egy ember lehet a világon? Ez az én napom ma. És Torockó éjszakája. (Egy hiénaarc volt az, eszményi szép vonásokba költözve.)

– Frázis! – dörmögé Manassé foga közül megvetően.

– Hiszed, hogy frázis, amit mondok? – szólt kardjára csapva, s büszkén feltartva a fejét az alakos. – Hiszed, hogy tréfálok veled? Hogy irgalmazni fogok?

– Óh, énvelem azt tehetsz, amit akarsz. Kínoztathatsz, meg is ölhetsz. Erre készen vagyok. De még azzal Torockót nem foglaltad el. Ott minden ember fegyvert fogott, s úgy vár reád. Csak eredj, keresd fel őket, s majd te is – régi ismerősökre találsz. – Védműveik elég jók a te harcosaidnak ellenállni, akikről magad tudod jól, hogy megunták a háborút, s sáncot ostromolni nem szeretnek. Velem egy emberrel kevesebb! De te a torockói völgyből nem hozasz haza semmit, mint bevert fejeket, s Torockón egy követ sem mozdítasz meg a helyéből.

– No, hát kezdjük el ezt a te jégkeménységedet megolvasztani – mondá az alakos, s még elkezdte a kabátja ujjait felhajtani a kézcsuklóiról, mint a hóhér, mikor kínzáshoz készül. – Elmondom neked az egész csatatervünket. – Igen bizalmas akarok lenni hozzád. Amíg az én csapataim látszólagos támadást intéznek a völgyben a torockóiak ellen, mely azoknak minden figyelmét elfoglalja, és egész fegyveres erejük felhasználására kényszeríti, azalatt a Székelykő felől előtör az igazi ostromló sereg, mely a Székelyvár árkán a várost hátulról rohanja meg, ahol nem maradt más honn, mint az asszonyok és a gyermekek. Hogy minő sors vár ezekre, azt megítélheted abból, hogy az orozva támadó seregnek a vezetője is nő. Egy nő, aki gyűlöl. Egy leány, akinek megölték a vőlegényét, megölték az apját, a két testvérét, s ami több minden vérbosszúnál; akit a te testvéreid meggyaláztak, udvarukból csúfan kiűztek! Mert az a nő Zenóbia, a te Dávid testvérednek a volt menyasszonya; most meg az enyém. Legalább ő azt hiszi. Ez fog bezörgetni a te házadnak a kapuján, bezörgetni akkor, amikor én a torockói fegyveres népet a mezőn elfoglalva tartom. Ez fogja kiadni a parancsot a rontásra és pusztításra. Ennek a kezébe jut a te egész háznéped.

Manassé teste végtől végig borzongott e szavakra. Nagyot sóhajtott.

– Istentől kemény megpróbáltatás ez.

Most már lehajtotta fejét, nem volt büszkesége többé.

– Amit ránk mért az Úr – dörmögé.

– Ugye, hogy mégis találtam a te kemény szíveden egy helyet, amely fáj! Gondolj reá, hogy mi fog történni feleségeddel. Eh, mit feleségeddel! Olyant nem ismerek! A szeretőddel, akivel együtt élsz.

E meggyaláztatására az imádott feleségnek föllobbant a düh Manassé lelkében; mást nem tehetett, az égő szivart a szeme közé köpte ellenfelének.

Az sziszegve törlé le a meggyalázás nyomait arcáról, s aztán elfojtá dühét, és mosolygott.

E mosolygása vérlázító volt.

– Jól van, Manassé. Ez is egy olyan adósságod, amiért nem „te” fogsz megfizetni. Nem torlom ezt meg a te kemény testeden, amely nem érez, hanem a lelkeden, ahol tudom, hogy mi fáj. E legutolsóért, úgy mint a bántalmak, meggyalázások egész litániájáért, elébb, mint rajtad; a tieden: Zboróy Blankán fogok bosszút állani.

– Annak ne örülj, Diurbanu! – mondá Manassé elhatározottan. – Mert abban a pillanatban, amelyben orvhadad házunk kapuját betöri, van a házban két asszony, aki a pisztolyt egymás szívének szegezi, s aztán megszabadítja egymást ettől a világtól. Te csak két holttestet kapsz meg.

– No hát, hogy ezt az utolsó reménységedet is elvegyem, halld meg a végét. Az a két nő nem fogja egymást megölni. Mert Zenóbia hamarább ott lesz a házatoknál, mint az ostromló csapat. Ő mint jó barátnő, mint szabadító fog odasietni. Azt fogja mondani, hogy Dávid testvér iránti kegyeletes emlékből szabadítja meg őket. Visz számukra oláh pórgúnyát, átöltözteti őket, s az általános pusztulás zavara alatt az ő oltalma mellett fognak azok élve megszabadulni. Zenóbia azután ide fogja őket vezetni Szentgyörgyre. S akkor látni fogod magad előtt Zboróy Blankát – az én hatalmamban. Hogy mi történik azután? Azt képzelőtehetségedre bízom, s hogy legyen elég időd és nyugalmad ezt a képet kifesteni magadban, élve hagylak és egyedül mindaddig az óráig, amíg jelenésed következni fog. – Jó éjszakát!

Manassé meg volt zsibbadva, minden elmetehetsége szünetelt e pillanatban; érzékei és öntudata megváltak egymástól; azon vette észre, hogy ismét egész sötétségben van; foglárai eltávoztak.

Nem volt képes gondolatai zűrzavarában megtalálni a kezdetet, nem egy pihenő pontot.

– Manassé! – hangzott föl a pince zugából.

Fölriadt.

– Mi az? Patkány? – Már elfeledé, hogy más is van ott rajta kívül.

– Az ám, patkány. Egyszer hallottam az iskolamestertől egy mesét, hogy az oroszlán tőrbe jutott, s aztán köteleit elrágcsálta egy egér, úgy szabadította meg. Ha leguggolnál ide hozzám, én ki tudnám bontani a fogaimmal a te köteleden a csomókat.

– Minek?

– Hát csak annak, hogy egészen más ember az ember, ha a keze szabadon van, mintha meg van kötve. Aztán, ha a te kezedet kiszabadítom, akkor te is kihúzhatod az én térdeim alól a rudat, ami engem farkasgúzsban tart, aztán akkor én is felszabadulok. Ülj le csak ide a földre elém.

Manassé megtette azt.

A cigánynak pompás fogai voltak, csak úgy őrölte velük a kötelet; pedig jó erős kötőfék volt ez. Garast is harapott ő már azzal a fogával ketté. Manassé ezalatt végigtekintett az egész rémpanorámán, mely képzelete előtt elvonult. Lehető-e az, hogy a Székelykő felől megtámadják Torockót? Hogy az esthomályban belopózzanak a meredek hegyvágányon? Hogy a védtelen nőket meglepje – egy bosszúlihegő némber? Hogy azokat oly pokoli kelepcébe kerítse?

Az egérke azalatt rágott, rágott az ő acélfogaival.

Egyszerre csak azt érezte Manassé, hogy a kötél lehull kézcsuklóiról. Igaza volt a muzsikusnak; egészen más embernek érzi az magát, akinek a két keze szabad.

– No, már most húzd ki ezt a husángot közülem.

Perc múlva a kis cigány is talpon állt. A kezeiről aztán olyan könnyen lehúzta a köteléket, mintha kesztyű volna.

Egészen büszke volt bele.

– De már most drágán adjuk el az életünket! – hencegett nagyot ugorva.

– Mire gondolsz?

– Hát ketten vagyunk már, s tenálad bot is van. Ha visszajön a Diurbanu, én hirtelen a lába közé szaladok, s lerántom a földre, te fejbe ütöd a bottal, hogy ott marad, te elveszed a kardját, én a pisztolyait; s aztán kitörünk a pincéből s meglátjuk, merre tágasabb a világ.

– Nem kerül arra a sor.

– Hát mit gondolsz? Nem hallottad, mit mondott?

– Csak meg akart vele ijeszteni. Ők nem fogják megtámadni Torockót.

– De már támadják is. Nem hallod a sűrű puskaropogást?

A völgyből valóban apró fegyvertüzelés kezdett felhangzani.

– De nem fognak győzni, nem fogják kivihetni azt, amit az az ember elbeszélt!

– Miért ne tenné?

– Nem engedi azt az Isten!

– Te, Manassé! Mondanék valamit.

– Mondjad.

– De megrúgsz érte.

– Hát ne mondjad.

Hanem arról, amit a cigány elhallgatott, elkezdett beszélni az a négyszögletű kis ablak a pinceajtó fölött. Tűzfény derengett át rajta. Eleinte azt hitte Manassé, hogy ismét fáklyával jönnek a pincébe, hanem azután, hogy a vasajtó nem nyílt föl, s a tűzfény egyre behatóbban sugárzott a sötétbe azon a négyszögű lyukon át, akkor rájött annak az eredetére. – Azok, akik Torockót ostromolják, azalatt felgyújtották Torockó-Szentgyörgyöt példaadásképpen, s talán azért is, hogy az éjjeli támadás kiviteléhez kivilágítást adjanak a völgynek. Az egész falu lángban áll.

Tehát amit amaz ember mondott, nem volt puszta fenyegetés. Rettenetes valóság ez. A szentgyörgyieken már elkezdték a bosszú művét, most a torockóiakon van a sor. De azok védik magukat, és emberül, ahogy a kitartó puskatüzelésből kivehetni.

De hátha csakugyan hátulról támadják meg őket a Székelyfő felől! Egy egész pihent táborral, mely még eddig nem ízlelte a vért! Ki tarthatja föl azt? Áron a maga negyven emberével?

Manassé még ragaszkodott rendíthetlen hitéhez.

Hisz van Isten, aki a világot igazgatja, az nem engedheti a legrettentőbbet megtörténni! – Nem kellenek ide csodatétek. Egy könnyű zápor, mely eddig még minden este megjelent, s a mezei munkásokat kizavarta a munkából; ez elég volna arra, hogy a Székelyárok ösvényét rohampatakká alakítsa, s azon át senki Torockóhoz ne férhessen – vagy ami még a zápornál, a fellegnél is könnyebben megindítható, egy sugallat az emberi szívben, egy önkénytelen támadó érzés, mely a haragra gerjedt asszonyi léleknek a kegyelem balzsamát kölcsönzi. Aki a szívekbe lát, a szíveknek parancsolhat is. Hasonló elérzékenyülések esetei még a legmegrögzöttebb rablóhősöknél is fordulnak elő. S nem Isten kezében van-e mindez? – Nem késhetik-e el a támadással Zenóbia? Talán szándékosan?

A puskatüzelés olyan régóta folyik. Az éjszaka beállhatott már. Ki tudja? A pincében tűzveres félhomály van; odakinn meg pokoli fényözön. Az egész utca ég. Manassé tusakodva jár fel s alá a pince hosszában. A dorongot hol fölkapta, hol eldobta a kezéből. – Küzdött benne az ember és a vadállat egymással. Hol az egyik került felül, hol a másik. Most egy erős dördülés vegyült a puskaropogás közé.

A dördülés a magasból jött. Az a Székelykövön történt.

És azután a második, harmadik, negyedik dördülés. És aztán egyszerre négy. Azok Áron ágyúi odafenn.

Tehát csakugyan megkezdődött a támadás a Székelykő felől. Úgy történik minden, ahogy ellensége megmondta.

Most szállnak alá Zenóbia csapatai a várárkon Torockóra, mert Áron csak nem tarthatja vissza őket.

És aztán mi következik?

S rövid időköz múlva újra hangzott a nyolc ágyúlövés egymás után.

E lövések kiforgatták Manassét egész eddigi lényéből.

– Kitörök innen! – ordítá magánkívül, s a bezárt ajtónak rohant, megrázva azt vaskarikáinál fogva. Az ajtó nem engedett.

Akkor visszarohant a pincébe, szilajon széttekintve, hogy mivel törhetne ki. A külső tűzvilág izzóvá tette a pince belsejét.

Semmise volt ott, csak az üres ászok. Kétöles tölgyfa gerendák egymás hosszában.

– Fiú! – kiálta a zenészre. – Fogd meg az ászok egyik végét.

– Mi lesz abból?

– Kitörjük az ajtót a sarkából.

– Beállok!

A cigány kicsiny emberke volt, de minden porcikája vas.

Manassé elöl fogta az ászokgerendát, a muzsikus hátul. Lett belőle római kőfaltörő kos.

A Székelykő odafenn nem zuhogott jobban az ágyúzástól, mint a vasajtó idelenn a gerendaütésektől. Csoda volt, hogy odafenn meg nem hallották. – Azoknak más hallgatnivalójuk volt most. Szentgyörgy utcáin ádáz zsivaj támadt, névtelen, felismerhetlen lárma. Ezek meg idelenn abból nem hallottak semmit.

Végre a vasajtó zárai, amint egyszer a két férfi teljes erejével nekirohant a gerendával, felpattantak.

A vasajtó már nyitva van. A gádorajtót már lábbal is ki lehet rúgni.

– Héj, uram, megállj, megállj! – szólt a fekete művész, belecsimpajkodva Manassé kezébe. – Mit akarsz most? Várj, míg én kimegyek az udvarra s körülnézek; s lopok neked egy bitang fegyvert.

– Nincs mire várnom! – szólt Manassé, eldobva őt az útjából. – Nem kell nekem lopott fegyver! Majd lesz annak fegyvere, aki legelőször szemközt jön rám, s az jó lesz nekem, a gazdája meg a pokolnak! Akkor aztán török előre, amerre embert látok, és gázolok az emberrongyban, hogy a két sarkamon folyik alá a vér! A poklokon is keresztültörök a feleségemig.

S azzal azt a nehéz ászokgerendát egymaga úgy hajította neki a gádorajtónak, hogy annak egyik szárnya egyszerre kipattant a zárából. Azzal rohant, ugrott fel a lépcsőkön, két kezét magasra emelve, tíz ujját, mint a saskeselyű, marcangoló lecsapásra görbítve előre.

Nem volt Adorján Manassé az többé!

Némulj el, emberszeretet hangja! Essél kétségbe, józan bölcsészet! Szállj vissza az égbe, krisztusi türelem! Riadjatok szét, embereket négyfelől őrző angyalok! A dúvadnak legiszonyúbbika szabadult ki ketrecéből: nősténye segélykiáltását halló emberi hím. Nem „ember” többé, nem Isten képmása, hanem csak a „férj”: az oroszlán képmása! Fusson előle, akinek ez a világ kedves!

Amint a pincegádor küszöbére feltoppant, egy fegyveres alak állta el útját.

De azt az alakot nem ölte meg Manassé; nem zúzta fejét a falhoz, nem gázolta agyon.

Az egy nő volt – Zenóbia.