XXXIX.

Zenóbia vállán hosszú, fekete köpönyeg volt; fején magas, fekete süveg turultollal, rövid katrincája alól kilátszottak piros csizmái, széles övébe kard volt dugva és pisztolyok.

– Vissza! – kiálta Manassénak, midőn őt megpillantó, s fölemelt palástjával igyekezett eltakarni. – Maradj ott, ahol vagy!

Manassé (még a vadállat) megragadta Zenóbia kézcsuklóját, s azt hörgé fülébe: – Hol van a nőm és a húgom?

Így hörög a pusztai dúvad, mikor áldozatának a karját, akin nőstényét követeli, átharaphatta a fogával.

Zenóbia elérté a hangot is, a szorítást is, s szomorúan mosolyogva tekint Manasséra.

– Légy nyugodt. Jó helyen vannak. Otthon a házadnál. Senki se bánthatja őket.

A feldühített fenevad kétkedőleg tekinte rá.

Ekkor Zenóbia odanyújtá neki övéből a kardot és pisztolyokat.

– Nesze. Vedd át. Neked szükséged lehet rájuk. Nekem nincs.

S ezzel önmagát lefegyverezve, egészen hatalmába adta magát a vérszomjazó szörnyetegnek.

Az elkezdett most reszketni.

– Maradj veszteg, és hallgass! – súgá Manassénak a leány.

Az utcán zsivajgó nép rohant egymást taposva.

Manassé a kiáltozásból e szavakat vehette ki: „Meneküljetek! Háromezer honvéd jött meg Aranyosból! Nyolc ágyúval! Mind elveszünk itt!”

A nyolc ágyú egyre dörgött a Székelykő ormán, a hidasi Gesztegról sziporkázó röppentyűk ívedeztek alá a völgybe, siettetve a futókat Gyertyános, Kápolnás s Bedellő felé; az erdőkbe, a mély utakba. Az égő falu nem nyújtott menedéket.

A páni rémület futása rohamos volt. – Rövid időn úgy eltisztult az utcáról minden tömeg, hogy alig sántikált már egy-egy sebesült elmaradozó a többiek után.

– Ennek vége van – szólt akkor Zenóbia, s aztán megfogta Manassé kezét, s fölvezette őt a folyosóra.

A szobák üresek voltak. A tornácról végig lehetett látni a mezőn. Szép kivilágítás volt! Az Isten áldása: a búzakeresztek, fölgyújtva, hosszú sorban égtek, mint megannyi áldozatoltárára Káinnak, a búzaégetőnek.

Az ágyúzás még egyre hangzott a Székelykőről.

– El is hagyhatná már Áron – mormogá Zenóbia –, hiszen nincs már kit megijeszteni. – Aztán odatette Manassé mellére a kezét, s azt súgá neki: – Hanem tudod, Manassé, minden megijesztéshez két ember kell; az egyik, aki megijed. Ha én az én népemnek egy szóval megmondom azt: „Ugyan ne fussatok, akik elétek ágyúznak, nem hovédek rézágyúi, hanem csak Áron bátya sziklába fúrt mozsarai, amikből ő puskaport puffogtat, s az a sűrű dobszó a csengezi úton nem közeledő honvéddandárt, hanem csak iskolás gyermekek csoportját jelenti!” hát akkor most Torockónak vége volna. – Engedtem őket megrémülni. Engedtem őket a vad ijedtség rohamával Diurbanu seregének a nyakába omlani. Az egyik megriadt sereg elsodorta magával a másikat, mint mikor az erdőégést azzal fojtják el, hogy ellenében egy másik erdőt gyújtanak meg. Ezzel a mai szétbomlással be lesz fejezve minden, holnap mind a ketten a földön fekszünk, mink is, ti is, s fejünkre teszi lábát mindkettőnk megszabadítója: a muszka. Egy óra múlva már visszatérhetsz Torockóra. Ha találkozol nőddel és húgoddal, kik bizonyára otthon várnak reád, mondd meg nekik, hogy láttál ma. Mondd meg nekik, hogy az oláh „cine mintyés”. Nem felejt semmit. Tudod? Semmit! Ők nekem egyszer egy levelet írtak; ketten egy papírra; szép, jó szívvel teljes levelet. Testvérnek neveztek benne. Meghíttak a te lakodalmadra. Tudatták velem, hogy Dávid is ott lesz; megígértették velem, hogy én is elmegyek; aláíratták a levelet a kevély, oláhgyűlölő Áronnal is. Látszik az aláírásán, hogy minő erőszakot követtek el rajta. Ez a levél az én cine mintyém. Megígértem, hogy elmegyek hozzátok; elmentem! Dávid is odajött; én vittem oda. Akkor megígértem nekik, hogy még egyszer visszatérek Torockóra, s akkor nem jövök üres kézzel, adok nekik valamit. – Eljöttem, megadom. Téged adlak nekik vissza, Manassé. Téged, élve. Ez az oláh leány cine mintyéje.

S azzal hátat fordított Manassénak, mintha haragudnék reá, s a tornác mellvédfalára könyökölt.

Manassé a leány keze után nyúlt. Szíve jobban tele volt minden érzelemmel, hogysem szólni tudott volna.

– Ne búcsúzz még! – szólt a leány. – Maradj még itt egy kis ideig. Hadd nézzek még az arcodba. Azt hiszem, hogy Dávidot látom.

S aztán megfogva Manassé két kezét, mindig közelebb-közelebb emelte az arcát az övéhez, reszketeg ajkai csaknem elérték már azt. Akkor hirtelen félrefordította a fejét.

– Nem! Nem rablom meg a te nődet!

Erre Manassé két kezébe szorítá a leánynak a fejét, s megcsókolta a homlokát.

A leány odakapta a kezét a homlokához, s betakarta azt vele, mintha meg akarná őrizni, hogy annak a csóknak a nyoma el ne múljék onnan soha.

Aztán dacosan felvetette a fejét, egy rövid nevető hangot hallatva.

– Hah! Te is csak olyan dölyfös ember vagy, Manassé, mint a bátyáid. Nem akarod eltűrni, hogy te légy az adósa egy olyan szegény leánynak, mint én vagyok – most meg már megcsókoltad a homlokomat. Ha te azt úgy tudnád, hogy mennyit ér egy jó szó, egy testvéri csók, mint ahogy én tudom? Ha ezt úgy tudnák azok, akik ország bölcseinek nevezik magukat! Hogy milyen kevés víz elég volna ezt a nagy tüzet eloltani! Egy könnycsepp! Egy gyehennát! – Ne beszéljünk erről. – Én három évig fogok födetlen fővel járni. Tudod, hogy az oláh az apa és a testvér halálát egy évig fedetlen fővel gyászolja. Énreám három ily esztendő vár. Végezzünk el mindent most. Én el akarlak benneteket felejteni. Az édeset is, a keserűt is. – Ma a Fiastyúk feljöttéig nem maradok adósod. – Nézd, odaadom neked ezt a gyűrűt az ujjamról. Ráismersz-e?

Manassé elborult arccal mondá:

– Ez Anna húgomé volt, amit a hitszegőnek adott!

– Tudom. Benne van a neve a húgodnak. Az a szép ember, aki ezt nekem adta, nem is titkolta ezt előttem. Így szólt hozzám: „Gyöngyöm, galambom, gyémántom! Nézd, ezt a gyűrűt ujjadra húzom, s esküszöm, hogy tied leszek. De lásd, addig nem vehetlek el, míg él az a másik, aki a jegygyűrűmet bírja, mert törvényeink nem engedik. Az a másik ott lakik abban a négyszárnyú házban Torockón. Tudod a nevét. Tudod, hogy mit kell csinálni vele, hogy ne éljen! Hogy aztán elvehesselek.”

Manassé összerázkódott a borzasztó eszmétől.

Zenóbia odadobta neki a gyűrűt.

– Vidd haza neki; az övé! Ugye, megjelent előtted az az ember; hogy gyötörjön, hogy kigúnyoljon; hogy kínjaidban gyönyörködjék? Ugye, leszállt hozzád a börtönödbe, s ott elmondta neked, gúnykacagva, istenkáromolva, hogy van egy ördögi némber, ki a vad vérengzés közepette oda fog ólálkodni a te nőd és testvéred lakába; szabadító angyal álarca alatt el fogja őket szöktetni magával; megakadályozza, hogy nemes asszonyok módjára öngyilkossággal váltsák meg magukat a gyalázatos haláltól, s aztán az ő pokoli hatalmába keríti őket. Így szólt-e hozzád? Mondta-e ezt?

– Úgy van.

Zenóbia kacagott a dühtől.

– No hát – még valamit ajándékozok neked. Hisz a közmondás szerint: „Apró ajándékok erősítik meg a barátságot.” S ez lesz a legkisebb minden elajándékozható tárgyak között. – Tehát az a szép, délceg ifjú, aki nekem azt a gyűrűt ajándékozta, s aki nekem vőlegényem (legalább ő azt hiszi magáról), ott fekszik valahol kinn az árokban. A lova megijedt a nagy riadástól, s ledobta a hátáról; a lovagnak eltörött az egyik lába. Futó népe ott hagyta heverni, a futók keresztül bukdácsoltak rajta, s senki nem vette fel a hátára. Gyűlölte mindenki, s Isten büntetését látta balesetében, s az oláh fél azon segíteni, akiről azt mondja: Isten sújtotta le! Elriadt lovát megtalálod a puszta templomban; az jó tesz neked hazalovagolnod rajta Torockóra; az embert pedig megtalálod valahol a kalangyák között elbújva. Cigány is van veled; felakaszthatod a legközelebbi fára. A te embered ő, nem az enyém! – „Norok bun!”

Azzal egy ércsípot megfújt, arra egy csatlós előjött az akolból két hegyjáró mokány lóval. Zenóbia felvetette magát az egyikre; még egyszer mondá Manassénak: „Norok bun!”, s azzal elvágtatott a Bedellő felé vezető úton, amerre legkevesebb nép futott.