XL.

Manassé, mint egy megbűvölt, mint egy álomjáró bámult ki a káoszba. Előtte füst és láng; az utcákon végighordja a szél a tűzfelleggé porlott sziporkát, égő gerendák recsegése-ropogása hangzik körös-körül, ami merőben hasonlít ahhoz a zajhoz, amikor egy nagy művész zárjelenésénél az ezernyi ezer nézők serege elkezd egyszerre tapsolni.

A végzetes nap rohamos eseményei, az egymást kitörlő ellentétes fordulatok, a minden irányba elragadó indulatszörnyetegek, a váratlan meglepetések, a hihetetlen és mégis való, oly nyomással nehezedett lelkére, hogy el volt kábulva alatta.

Még karjai feszültek a dühtől, mely börtönajtait keresztültörni segíté, még agya lángolt az indulattól, mely felszabadítja őt az öldöklésre; még képzelete előtt ott állt a rettenetes kép, melytől vére lángra gyulladt, és szemeit már elhomályosítá a könny, mely a megszabadítás csodájáért jött áldozat-permetegnek; s széles, erős melle reszketett egy önkénytelen borzadálytól.

Hallgatott és bámult.

Odatámaszkodott egy oszlophoz. Az oszlopon repkény futott fel egész a tetőig; az égő háztetőről tüzet fogott a repkény, a gyantás levelek sisteregve lobogtak mind alább, egymást felgyújtva, s ahány, annyifelé fújva a sípoló lángot. Nem látta, nem hallotta azt.

– Manassé! Uram! Kővé váltál! – rikácsolt az udvaron a kis cigány. – Most mindjárt meggyúl a fejed. Szállj le már onnan. Ne ókumlálj tovább. Én is megtaláltam a hegedűmet. Szaladjunk, míg ránk nem esik a ház.

Manassé eszméletéhez tért. A kastély is égett már. Minden templom lángban állt; egy-egy harang megkondult magától, amint az égő toronytető gerendái ráhullottak. S ami a katasztrófát még borzasztóbbá tette: az, hogy emberhang nem szólt bele. Tűzoltók lármája, kárvallók jajgatása nem zajgott a pokoli zene közé. A rombolás eleme parancsolt egyedül, a lakosok elmenekültek.

– No, uram – szólt a muzsikus –, tegyük azt, amit az a szép leány mondott. Te eredj a puszta templomba, s keresd fel a Diurbanu lovát; én meg megyek a mezőre, s felkeresem őt magát. Itt a két pisztoly meg a handzsár. – No, nem kellenek? Hát nekem adod?

A cigány boldog volt, hogy rámaradt minden fegyver; övet csinált magának a szétbontott kötelekből, miket a börtönből felhozott, s abba dugta az öldöklő szerszámokat, eltakarva valamennyit a felülöltött kabátjával.

– De siessünk ám, mert hátha visszajönnek!

Manassé hagyta a muzsikust szaladni, s maga elindult a puszta templom felé csendesen.

Jó messze van az a kastélytól, az útfélen. Egy értelem nélküli épület. Négy puszta fal; nem rom, de sohasem volt rajta tető, s sohasem volt bevakolva. Egy abbahagyott templom.

Az adomakör háromféle változatban is magyarázza eredetét.

Egyik azt mondja, az építő földesúrnak az a szokása volt, hogy mindent a felesége kedve ellen csinált, s ha valamiről megtudta, hogy az a feleségének tetszik, rögtön abbahagyta. – „De szép templom lesz belőle!” – mondá egyszer az asszony. S az úr rögtön abbahagyatta a munkát.

A másik azt meséli, hogy az úr egyistenvalló volt, de egyszer megneheztelt a hitfelekezetére, s elhatározá, hogy helvét hitvallásúvá lesz. Úgy, de református templom nem volt a faluban. Épített magának egyet. Mire azonban a templom falai elkészültek, nagyobbat gondolt. Római katolikussá lett. Olyan templom meg már van a faluban. S a megkezdett fölöslegessé vált.

A legvalószínűbb a tradíciók között ez a legutóbbi adoma: hogy a templom építője csakugyan Kálvin-követő volt, s komoly, kegyeletes szándékkal fogott egy negyedik templom építéséhez, mely még hiányzott a faluból. Már készen álltak a falak; a tetőzet is össze volt állítva az udvaron, csak fel kellett volna tenni. Ekkor hírül hozzák az úrnak, hogy a villám beleütött a malmába, s felgyújtotta azt. Erre az úr szekérre rakatta a templomtetőt, s elvitte a malmához, s azt födette be vele.

El kell ismernünk, hogy pietás nincs is ebben az ötletben, de logika van, s jellemzi a keménynyakút.

Manassé belépett a puszta templomba, s ott találta a paripát, ahogy Zenóbia megmondá. A lónak az a szokása, hogy tűzveszélykor szeret sötét épületekbe menekülni, amikor aztán dologba kerül onnan kivonszolni.

Mikor Manassé e meztelen négy fal közé lépett, az volt az első eszméje, hogy íme, e templomnak gúnyolt épületben sohasem emelte még szavát Istenhez emberi teremtés.

A mén, mely a vészből ide menekült, rémült nyerítésével kérdezi a lángoló égtől, hogy hol az ő teremtője. Amaz állat, mely megtanult az emberrel együtt örülni, rettegni, harcolni, menekülni; a vérengzők bűntársa, a hősszobrok kiegészítő alakja; a munkásnak kenyérkereső társa, az emberüldöző nagy veszedelemben az eget keresi szemeivel, szótagolatlan kiáltása a felhőkhöz hangzik fel.

Ez istenlátó magányában oly elfogulást érzett Manassé szívében, melynek meg kellett magát adnia. Az önmagához visszatért lélek önvádló szemrehányása volt az, hogy tudott egy pillanatig kételkedni. Érezte közvetlen közellétét az égő csipkebokor hevítő szellemének, ki csodáit emberi szív és emberi gondolat által hajtja végre; ki őt abban a percben megállítá, amidőn őt megtagadta.

Odaborult arccal a falhoz, és sírt. Hálát adott!

A puszta templom falait, amiket keletkezésük óta nem keresett föl más, mint a denevér és a varangy, miket körülzöldült az emberlak-kísérő gyom, dudva, miknek legendakörét képezte a csúfondáros adomacsoport; ma fölszentelte a legőszintébb, a legigazabb ima, mely nem szól szavakban.

A filozóf – aki megtalálja az Istent.

S homlokát a falnak támasztva megtelik érzéssel, s és megszűnik gondolkozni, amíg érez.