XLIV.

A valódi küzdelem még csak most kezdődik. – Mert azzal, hogy kicsavarják az ember kezéből a fegyvert, még nem adták meg neki a békét. Minden eszköz fegyver marad a kezében, s minden gondolatja haditerv.

Minden küzdelmünk között a legnehezebb és a legszakadatlanabb az, amit a kenyérért folytatunk.

Maguk a harcolók nem is tudják talán, hogy harcolnak. Csak azt érzik, mikor megsebesülnek, vagy mikor kiéheztetik őket, vagy mikor egyszerre fölrobbantják alattuk az aknát.

Hanem a hadvezérek, akik az apró harcosokat igazgatják, azok jól ismerik a maguk csatatervét.

A torockói völgyben is vasat készítenek meg a westfáli hegyek között is. Azért készítenek vasat, hogy kenyerük legyen.

A westfáli munkások gőzgépekkel dolgoznak, főkohóikban (Hochöfen) száz lóerejű gőzfújtató tartja ébren az örök tüzet a 10–20 éves „kampány” alatt szakadatlanul, s hámoraikban éppoly megszűnés nélkül zuhog az ezermázsás gőzkalapács; gyáraikból kerülnek ki a vashidak, a kristálypaloták oszlopai, boltozatai, a hadihajók páncélja, a gőzgépek alkatrészei, az újabbkori ipar csodái.

A torockói munkások pedig dolgoznak a tenyereik verítékével, azon mód szerint, melyet első würzburgi telepítőiktől eltanultak, a termésvasat most is a hátukon cepelik föl, rozoga lajtorjákon mászva föl istenkísértő aknalyukakból; kohóikban most is a patak vize segíti a tüzet fújtatni, saját maguktól kitalált malomforma gépezettel, s ami a kohóban megmarad tisztavasnak, azt úgy híják, hogy „kenyérvas”.

Ugyan kemény kenyér!

S minthogy a bánya ritkán egy emberé, a kisült kenyeret azon melegen földarabolják – embererővel. Ketten két fejszével nekiállnak, s addig vágják, míg kettévágják.

Az ilyen vasból azután készítenek ásókat, ekevasakat, kaszákat, keréktalpakat. Ebből áll a vidék szükséglete. (Igaz, hogy az ő faszénnel olvasztott vasuk legjobb a világon.)

A torockói bányásznép ebben az évben, dacára a háborús világnak, tizenkétezer darab ilyen kenyeret sütött ki. Minden „kenyér” nyom egy mázsát; mázsája megért tizennyolc forintot. Nekik az gazdagság volt, éltek belőle.

A torockói népnek aztán szép fehér kenyere van, aminél nem lehet kedvesebbet kívánni a „Miatyánk”-ban.

A westfáli bányásznépnek pedig a kenyere száraz és barna. S nemcsak barna; de néha kék is. Minden esős esztendőben megterem a vidék gabonájában az „anyarozs”, s attól a kenyér kék lesz. S ezt meg kell enni, mert az Úristen úgy adta. Attól a kenyértől pedig sok ember betegséget kap. Olyan ragályt, melyet nálunk senki sem ismer. Görcsökkel, kínokkal jár. Az ember előre borzad, mikor a kenyerét szájához veszi; tudja, hogy mérget eszik.

Mármost aztán a westfáli munkás jobb szeretné, hogy ha ő ehetné meg a fehér cipót, amit a torockói munkás fölszel, s a torockóinak adhatná cserébe azt a sötétkék vakarcsot, amitől az ő tagjait összehúzza az ergotismus (Kriebbelkrankheit) görcse.

Ez a hadviselés a kenyérért.

Hanem a vezérek akikre a védelem van bízva, azt mondják: „Hohó! Biz ide be nem hozod azt a te kék-szürke kenyeredet!” S erős sáncot vonnak a támadók ellen határvám alakjában, mely a külföldi vasat visszatiltja.

Ha valami állambölcs egyszer ezt a sáncot egy tollhúzással lerontja, akkor bizony megindulnak a westfáli anyarozstól kék kenyerek Torockó ellen, s azokat nem lehet Áron bátya ágyúival elijeszteni.

Manassé nagyon jól látta ezt a balhelyzetet előre.

E kis boldog völgy paradicsomi elégültségének alapja a vasipar. S ez abban a kezdetleges állapotban van, hogy amint a szabad verseny ránehezül, össze kell alatta roskadnia.

Az öregeket hiába ösztönözte; azok már el nem téríthetők a maguk ősi szokásaiktól. Tízen-tizenketten összeállnak egy bányát mívelni, ahogy apáiktól látták s megosztoznak a „kenyéren”.

Amint a hadjáratnak vége volt, a hadseregnél szolgáló torockói ifjúság letette a fegyvert, és hazament vaskenyeret vágni. Ez volt a megpihenés a harc után.

Egész lelki megnyugvással folytathatta a munkáját ott, ahol elhagyta. A bányásznép mindenkor fel volt szabadítva a katonáskodás alól; s ezt nem kegyelemképpen engedte neki az ország, hanem azért, mert saját érdekében állt, hogy a bányaművelés ne csökkenjen. Azért a torockóiak, ha hallották, vagy ha olvasták is későbbi időkben az erős rendeleteket, hogy ebből meg ebből a korosztályból való hímnemű emberek siessenek bizonyos napra Károlyfehérvárra felseregleni, s ott csontjukat és bőrüket annak, aki ahhoz igényt tart, bemutatni; azt hitték egész jó lélekkel, hogy ez nekik nem szól, s láttak a maguk hadviselése után.

Manassé e fiatalokból alakított egy munkáscsoportot, mellyel szülővárosa vasiparának új korszakát akarta megindítani.

Nálunk mások megfordítva kezdik; előbb építenek egy ötemeletes gyárat, azután szereznek bele gépeket, akkor elindulnak összeszedni a külföldről azokat a munkásokat, akik legdrágábbak, legkorhelyebbek, legengedetlenebbek; mikor ez együtt van, akkor szereznek egy igazgatót, aki nagyon sok dologhoz ért, csak ahhoz az egyhez nem, amit az a gyár készíteni akar; s mikor aztán minden teljes folyamatban van, az iparcikk erősen készül, akkor néznek szét, hogy hol kaphatnának a számára piacot és vevőt; s mikor aztán megy pompásan minden, mint a parancsolat, akkor „kezdenek el” számítani, hogy mennyivel is kerül többe nekik maguknak a produkált iparcikk, mint amennyiért el tudják azt árusítani.

Manassé pedig megfordítva kezdte. Először a már ismeretes piac megtartását vette feladatául, nem vágyott nagyobbra, mint minden figyelmét azoknak a gazdasági eszközöknek a kiállítására fordítani, amik minden tanyán szükségesek. Egy célszerűen javított ekével is el lehet indulni világhódításra. Az egyszerű földmívelő gép tökéletesítője magasabban áll az érdemhágcsón, mint a vasútkirályok, mint a vontcsövű ágyúk öntői.

Azután utánalátott Manassé, hogy a feladatot megértő munkásokat képezzen. A hazatért fiatalok éppen legalkalmasabbak voltak erre.

Egy kis katonás fegyelemtartást hoztak haza magukkal, ami munkásnak nem válik kárára. Megszokták az együvé tartozást, s a munka célszerű felosztását. Manassé többeket kiküldött közülük Németországba, hogy a porosz kohászatnál képezzék ki magukat. Ilyen módon szándékozott egy nagyobb szabású, s az újkori tanulmányokat felhasználva működő vasgyárat meghonosítani szülővárosában, mely azt képessé tegye majd a külversennyel szemben is elfogadhatni a harcot.

S a terv, mely alant lett kezdve, szépen fejlődött fölfelé önmagából. A fiatal munkások kedvvel dolgoztak. A munkásnak az ad kedvet, mikor azt látja, hogy munkaadója érti a dolgát, s tudja, hogy mit akar elérni. Manassé mindenütt ott volt maga. Az egykori konziliáriust, a magas pályakörű diplomatát senki sem ismerte volna föl a tüzes gyárvezetőben; de még a hajdani festőművészt sem.

Nagy szerencséje volt, hogy nehéz vállalatának üzleti részét egy olyan „Társ”-ra bízhatta, akinek először a lelkiismeretességéről biztos volt, másodszor a számításában semmi kifogást nem tehetett. Aki a főkönyv vezetését a legapróbb részletekig értette, s az egész üzlet állásáról mindennap számot tudott adni. Ez is klenodium egy iparvállalatnál.

De még ebben a számokkal vesződő üzlettársban is nehezen sejtené valaki a hajdani Cagliari hercegnőt, Zboróy Blanka grófnőt, akinek a zárdában azt tanították, hogy még a cipője szalagját megkötni is saját kezeivel – rangjának lealacsonyítása.

Ő volt az ellenőrző szelleme a vállalatnak, melyben saját és férje egész vagyona volt befektetve.

Pedig egyéb dolga is volt a feleségnek.

A házasság harmadik évében már egy Adorján Bélával és egy Adorján Ilonkával népesült meg az ősi ház. Az egyik Manassénak, a másik Blankának volt miniatűr arcképe.

Csakhogy e tekintetben nagyon jól meg volt osztva a gondozás terhe Blanka és Anna között.

Anna valóságos rabja volt a két kis gyermeknek. Ő dajkálta mind a kettőt; ő ápolta, ő választotta el. Varrt, hímzett, kötött a számukra, leült a nagyobbal játszani, kocsiztatta a kicsit, tanította gagyogni mind a kettőt; felcicomázta őket; az anyának gondja sem volt rá, honnan terem piros cipő, harisnya, főkötőcske, sipkácska, réklicske, újabb meg újabb divat szerint. Az mind Anna dolga volt. Ő annak a két gyermeknek élt.

Így aztán Blanka egész ügyvivői nyugalommal folytathatta a számvetések nehéz munkáját, nem zavarta bele a kétszer kettőbe az a gond, nem történik-e valami bajuk a gyermekeknek.

És így minden ember végzett valami dolgot, ami nem az ő hivatása volt. Manassé gyártott ekevasat, akit esze államférfinak kvalifikált, hajlama művésznek avatott, Blanka üzleti számadást vezetett, akit szíve odahívott repeső kicsinyeihez, hogy gyermekörömeikben részt vegyen, s Anna, a hajadon végezte az anya feladatát.

S az emberlélek legnagyobb csodái közé tartozik az, mikor valaki olyan munkát tud „jól” elvégezni, ami hivatásával ellenkezik.

Az „Új-Telep” felvirágzása volt mindenki előtt a főcél.

Egyszer aztán, mikor nagyon jól ment minden, jön a peremptorius parancsolat, hogy mindazon korosztálybeli férfiak akik még nem voltak benn az újoncállításnál, siessenek föl Károlyfehérvárra három nap alatt, ellenben szökevényekül fognak tekintetni.

Manassé Új-Telepéből a munkások háromnegyed része a parancs kategóriájába esett. Azok felmentek Károlyfehérvárra; a vizsgálóbizottság mind valamennyit „alkalmas”-nak találta, és kijelenté, hogy be vannak sorozva; mégpedig, minthogy elmulasztották az önként jelentkezést, büntetésből három esztendő helyett hatra.

Ez nagy csapás volt Manassé fiatal vállalatára; egyszerre annyi betanult munkást elveszteni! Elhatározta magát, hogy felmegy Bécsbe, s a kormányköröket felkeresi alázatos folyamodással, amit régi, királyoktól megerősített kedvezmények okirataival tud támogatni, ha talán nem volna elég a modern nemzetgazdasági elvekre való hivatkozás, mely szerint a bányamívelőket engedik a föld alatt katonáskodni.

Hiszen olyan járatos volt Bécsben, akár otthon. Száz ismerőse, jó barátja, pártfogója a magas hivatalkörökben, akik könnyen segíthetnek rajta.

Csakhogy ott most egészen új világot talált.

Hiszen azt minden ember tudja (akit valaha a sors arra késztetett, hogy a Minotaurust keresse), hogy a bürokrácia sokkal különb labirint, mint amilyent Daedalus épített; de Manassé azt hitte, hogy ismeri ő már abban a járást jól. Nagyon csalatkozott. Az nem a régi tömkeleg volt. Azóta más tömkeleget építettek, s abban ő, a régi kancelláriai hivatalnok, éppen olyan gyámoltalan paraszt volt, mint az a mesebeli, aki az őt összeszidó papagájnak az előszobában azt mondta: „Engedelmet kérek, nagyságos uram, hogy nem köszöntem; azt gondoltam, hogy »madár” Ő is csak akkor vette észre, mikor már összeszidta valaki, hogy nem madár volt az, hanem nagyságos úr. – A régi ismerősök közül senkit se talált a helyén (hisz a helyek sem voltak már a régiek), s nagy dolgába került, míg végre annak az illető nagy úrnak az előszobáját feltalálta, akinek az ügyet elő kell adnia, azután meg, míg az elfogadási napot elleshette, amikor az az alkalmatlankodókat el szokta fogadni.

Azon a napon előszoba és várakozási terem tömve, dugva van emberekkel, akik a maguk panaszát élőszóval is el akarják mondani. (Különös, hogy minden ember úgy bízik a declamatorius tehetségében!)

Manassénak soká kellett várnia az előteremben. Előtte tömérdeken voltak bejegyezve, s azok rangfokozat szerint hívatnak be. Az övé jól hátul következik: „bányász”.

Egy ismerős arcot sem látott még, amióta Bécsbe felérkezett. A régi patrónusok otthon vannak most, és gazdálkodnak. A mostaniak mind új emberek. Még a hivatalok elnevezésein sem tud már eligazodni, annyi új világot talál maga előtt.

Vannak pedig az embernek olyan kívánságai, amiket elég magában elgondolnia, hogy rögtön teljesüljenek.

Alig mondta ki magában Manassé, hogy bárcsak hozna eléje a jó sors valami régi ismerőst, már nyílt az ajtó, s aki eléje toppant, az volt – Cagliari herceg.

Manassé ugyan nem kívánt a jó sorstól ilyen igen nagy szerencsét; beérte volna valamivel kevesebbel is, de hát a véletlen ma különösen adakozó kedvében volt. Kapóra hozta neki a legeslegkedvesebb barátját. Amit őkegyelmességétől magától megtudhatott, ki, amint meglátta őt, az instans tömeg között ácsorogni, felsugárzó arccal sietett oda hozzá, s két kézzel ragadá meg az ifjú kezét, s megrázta azt angolosan, és azt mondta neki hogy „kedves barátom”.

– Nagyon örülök, hogy önt itt láthatom. Igen nagyon örülök. Hitemre mondom, hogy szívemből örülök.

S minden egyes örömfokozatnál annál forróbban szorítá meg Manassé kezét. Az csak állta.

– Hogy vannak önök odahaza? Boldogok? Szívemből örülök rajta. Áldja meg önöket az ég!

A herceg oly fennhangon beszélt az excellenciás úr előtermében, ahogy csak kiváltságos embereknek szabad.

– Mondja meg, mi hozza önt ide? Újoncállítási ügy? Valami kedves emberét akarja kiszabadítani? (Súgva, hogy a teremben levők meg ne hallják.) Csak két szavamba kerül. – (Fönnhangon, hogy mindenki hallja.) Nehéz dolog lesz! A keleti háború bonyodalmai minden erőkifejtést igénybe vesznek. (Titkos kézszorítással.) Legyen nyugodt. – Mindjárt beszélek a tábornokkal.

Azzal nem is kérdezve, hogy van-e valaki a tábornoknál, bejelentetlenül ment be hozzá. A bennlevő valakinek volt aztán a dolga sietni kifelé.

Manassé nem örült ennek a pártfogásnak. Semmi tekintetben sem akart Cagliari hercegnek lekötelezettje lenni.

Márpedig ezt a sorsajándékot el kellett fogadnia, mert nem sok idő múlva visszajött a herceg, s maga fogá karon Manassét, és úgy vezeté a tábornok ajtajáig, átrontva minden hivatalos rendtartás és etikett korlátain; ami nagy grácia volt.

Manassé ugyan már most jobban szerette volna, ha ő marad legeslegutolsónak a kihallgatási teremben; de hát ő kívánta a jó szerencsét, s nem tehet róla, ha az ambó helyett ternót húztak ki neki.

Az a tábornok, akivel akkor dolga volt, még abban az évben csak arról volt nevezetes, hogy a férfiszépségnek mintaképéül lehetett emlegetni. Valódi Antinous egyenruhában.

És emellett csupa nyájasság, szívélyesség, lekötelező mosoly, finom manierok.

Leültette Manassét, finom szivart adott neki; elmondatta idejövetele indokait, minden szavára helyeslőleg bólintott a fejével, végül az átadott folyamodására saját kezűleg ráírta a sokat jelentő szót „praeferentissime”, háromszor aláhúzva, s aztán megbiztatta Manassét, hogy csak menjen haza Erdélyországba; az ügye gyorsan el fog intéztetni; a hadikormányzóság útján megkapja a választ a legrövidebb időn.

És aztán karon fogva kísérte ki Manassét még a várakozási termen keresztül, egész az előszobaajtóig, s ott is kezet szorított vele azzal a szép férfiarcával szemébe mosolyogva, szelíden.

Manassé elég nagy restelkedést érzett afölött, hogy mindezt Cagliari herceg pártfogásának köszönheti.

Talán bizony azért olyan nagy barátja a herceg, hogy az elvált feleségét nőül vette Manassé.

Akárhogy történt; ügyét jól elintézettnek vélve sietett Bécsből minél elébb haza.

Az elintézés gyorsasága ellen nem lehetett kifogása.

Alig volt odahaza három nap, már hívatták Károlyfehérvárra.

Ott meg egy olyan úrra talált, aki nagyon szereti a tréfát, és különben igen jó ember.

– Önnek a folyamodása megérkezett Bécsből, elutasító hátirattal.

– Lehetetlen! – szólt Manassé elcsodálkozva. – Hisz énnekem minden jót ígértek.

A tréfás úr elnevette magát. Erre aztán Manassé homlokon csapta magát a tenyerével.

– Óh, milyen nagyon elparasztosodtam már. Még azt hittem, hogy az embernek azért ígérnek valamit, hogy megtartsák! S mi az elutasítás indoka? Ha szabad megtudnom.

– Az, hogy az illető folyamodók akkor, amidőn 48-ban önként felvették a fegyvert, maguk lemondtak arról a kedvezményről, hogy mint bányászok a katonai szolgálat alól fölmentessenek.

Tökéletes volt az indokolás! Ha tetszett nekik egyszer a puska, tessék nekik másodszor is.

Az az egy vigasztalás volt belőle Manasséra nézve, hogy tehát mégsem tartozik Cagliari hercegnek semmivel.

Csak tessék egy kissé várni! Majd mindjárt meg fogja tudni, hogy mégis tartozik valamivel.

– Már most csak azt szeretném kieszközölni, hogy legalább ne büntetnék meg a munkásaimat kétszeres szolgálatidővel, miután ők jóhiszeműleg nem jelentették magukat.

– Eziránt jó lesz folyamodni Bécsbe.

– A folyamodást megírom; de már magam nem megyek vele sehová, hanem majd útnak igazítom.

Mikor aztán menni készült, a barátságos úr még egy szóra visszaszólította.

– Remélem, hogy önnek a saját katonaszolgálati ügye rendbe van hozva!

– Az én katonaszolgálati ügyem? – szólt Manassé elbámulva. Valami olyan megfoghatatlan képtelenség volt abban, hogy egy hajdani konziliárustól azt kérdezzék, hogy leszolgálta-e már a bakaesztendőket.

Azonban szépen lecsitítá magában a volt nagyságos urat, s rátért, hogy ő most csak bányász s nem egyéb, s hogy 48-ban csakugyan nem volt még több huszonkét évesnél, s mikor a korosztályát hívták, nem jutott eszébe, hogy az reá is tartozik. – Azt hitte, csak tréfálnak vele.

– Énrám csak nem foghatják – szólt nevetve –, hogy bányászi kiváltságomat eljátszottam azzal, hogy 48-ban fegyvert fogtam.

– Már nem tudom – szólt a barátságos úr vállvonva, s az íróasztalhoz ment holmi iratok közt keresgélni, míg végre megtalált egyet, s abból ilyenformát olvasott ki:

– „Adorján Manassé úr, a torockószentgyörgyi ütközetben tettleges részt vett; magát a tábor vezérét, Diurbanut saját kezűleg elfogta, ki csak lova gyorsaságának köszönheti, hogy kezei közül megmenekült.”

– Mit szól ön ehhez?

Manassé most kezdte észrevenni, hogy hisz ez egy valóságos kelepce.

– Be tudja ön talán bizonyítani az alibit?

Ez ugyan legkönnyebb lett volna. Tíz tanút találhatott, aki jó lélekkel megesküszik rá, hogy Manassé mint megkötözött fogoly volt Diurbanu hatalmában.

– Nem! – mondá dacosan. – Minden úgy történt, ahogy fel van rólam jegyezve.

– Akkor kérem, legyen ön szíves ezt a saját ügyét három nap alatt rendbe hozni, mert különben mindenféle kellemetlenségnek teheti ki magát.

Manassé most kezdett eszmélni, hogy mégis alighanem tartozik ő valamivel Cagliari hercegnek, és ez nemhiába szorongatta meg oly forrón az ő kezét, mikor összetalálkoztak.