XLV.

Manassé azon kezdte, mikor hazament, hogy „No, én szépen elintéztem a dolgomat; most már nemcsak a munkásaimat viszik el katonának, hanem engemet is visznek”.

Az asszonyok nagyon megijedtek, Áron bátya pedig nagyot kacagott erre a szóra.

– Óh, te szegény Manassé gyerecske! Már hogyan vinnének el téged katonának? Akinek az egyik válla hat hüvelykkel alacsonyabb, mint a másik.

– Az én vállam?

– Hát persze hogy a te vállad. Hát a vén Matuzsálem unokájából hogy lett sánta? Kitoldták a lábát három darab százassal. A te válladat kitoldjuk hattal, s örök időkre nyomorék maradsz ex offo. Nem a hadügyminiszter, nem az excellenciás urak dolga ez; hanem a felcseré.

– Csakhogy én ahhoz nem folyamodhatom, amihez Matuzsálem.

– No, ugyan?

– Csaláshoz, vesztegetéshez.

– Micsoda? Hiszen senkit se csalunk meg, csak a kormányt.

– S az „senki”?

– Azt „szabad”.

– Ez nem az én erkölcstanom.

– Hát ugyan mit akarsz?

– Ha parancsolnak velem, elmegyek. Ha társaimat, a szegény fiúkat kényszerítik felcserélni a kalapácsot a fegyverrel, én, az ő vezérük, el nem maradok tőlük, azért, mert énnekem van miből vesztegetnem, nekik pedig nincs.

– Óh! – kiálta fel Blanka, s odasimul Manasséhoz, átölelve annak nyakát féltékenyen, s közel volt hozzá, hogy sírva fakadjon.

– Nem tehetek mást. Csalni nem tanultam, könyörögni pedig tegnap óta elfelejtettem.

– Akkor én nyakamba kötöm a kis Bélát meg az Ilont, s megyek veled, ahová téged visznek – monda Blanka.

Ezen aztán nevetett is meg sírt is.

Ekkor közbeszólt Anna. Neki volt az egész családban a leghelyesebb ítélőtehetsége. Nagy szerelmi csalódások szokták azt kifejteni a nőknél.

– Legyünk eszünkön! Manassénak egészen igaza van. Ami sikerült Matuzsálemnek, nem járja minálunk. Annak az unokáját hagyták kicsúszni, ki törődött vele? De Adorján Manasséra „valakinek” figyelme van. Nekünk a bujkálódás, ravaszkodás, menekülni akarás csak megaláztatást szerez. Adorján Manassénak, ahova híják, oda menni kell. Ami egy suhancnak jó szabadulás, az nem jó egy férfinak. Azon a helyen, ahol azt kérdik: „Ki az igazi férfi?” – a hesdádi korcsmáros fia teheti azt, hogy sántítva kullogjon félre; de Adorján Manassé kifeszíti a két vállát, s azt mondja: „Itt vagyok!”, s ha megtörténhetett az, hogy ezt a kérdést intézzék „őhozzá”, ő mást nem felelhet. S ez a legegyenesebb és legrövidebb. Valaki kiszemelte őt, hogy üldözze. Nem is nehéz kitalálni, hogy kicsoda. Az nem fog neki békét hagyni. A furfangoskodással csak eltennők későbbi időkre a bajt, hogy folyton fenyegessen az minket. A legegyenesebb út a legrövidebb. Ő megjelenik a hívásra, s vonakodás nélkül vállalja el feladatát. Rövid időn midenki szeretni és becsülni fogja abban az ezredben, amelybe besorozzák. Társai, kik együtt mennek vele, imádni fogják. Az ezredes, az ezredtulajdonos büszke fog lenni arra a zászlóaljra, amelyben ők szolgálnak. Az mintája lesz a katonaságnak. A hadseregnél az olyan embert, mint Manassé, meg tudják becsülni. Egy év alatt tiszti rangra jut, s akkor aztán rajta áll, hogy mikor tegye le a kardot. Mint tiszt, mindig nyugalomba léphet.

Manassé kezét nyújtá Anna húgának.

– De hátha elviszik háborúba? – szólt Blanka.

– Attól ne tarts. Ha belekeverednék is Ausztria a mostani háborúba, a magyar ezredeket oda nem küldik; azok Lombardiában maradnak, ahol szent a béke.

– Én nem bánom; oda is vele megyek.

– Nem, Blanka! Te itthon maradsz mivelünk. Neked és gyermekeidnek jó helyetek van itten miközöttünk. Aztán nem is mehetsz. Ha Manassé távozik, az Új-Telepet neked kell gondviselésed alá venned. Gyermekeid vagyona fekszik abban. Különösen most, midőn ilyen válság állt be egyszerre; rögtön új munkásokat kell szerezni, mindent elölről kezdeni, hogy hagyhatnál mindent veszendőben? Mi, többiek, az újított dolgokat nem értjük; te vagy beleavatva; neked itt kell maradnod. Vagy ha menni akarsz, hát eredj! De én a Bélát meg az Ilont nem adom. Azok az enyémek. Nekem adtad.

– De Istenem! Hogy én egy egész évig ne lássam Manassét! Egy egész őszt, telet, nyarat végigéljek nála nélkül; hogy az első ibolyát, amit a haraszt közt találok, ne neki hozzam be, hogy az első gyümölcsöt, ami megérik a fán, ne vele osszam meg?

Anna mélyen felsóhajtott, s két kezét felemelve, összekulcsoltan szorítá fejére, míg szemei megteltek könnyel.

E néma tekintet azt mondá: „Hát én hány virágnyílást, hány levélhullást várok végig? És várok – reménytelenül – és panasztalanul.” Blanka elérté azt, s sietett lecsókolni Anna szemeiről a könnyeket. – Ne hallgass el; folytasd a te okos beszédedet.

– Mi nem szakadunk el addig is Manassétól. Mindennap írunk neki levelet. Egyik nap te, másik nap én. Az első ibolyát is beletesszük majd a levélbe. S aztán meg majd a kis Béla első ákombákját.

Ez meg már éppen olyan biztatás volt, hogy valamennyit jókedvre hangolta! Csak már itt volna az az idő, amikor a kis Béla írni fog az apjának első üdvözlő mondatot, járni most tanuló betűkkel, amik közül némelyik hanyatt esett, s az utánajövőnek könyörög, hogy vegye fel! Már csak azért is érdemes elmenni Lombardiába közkatonának, hogy ilyen levelet kaphasson az ember.