XLVI.

A végzetet nem lehetett elfordítani. Rendes dolog volt az; más emberen is sűrűn megesett, hogy ott kellett hagyni házat, tüzet, üzletet, fiatal nőt, apró porontyokat, s elmenni katonának, akármilyen nagy úr az ember. Éljen az egyenlőség! Kóstolja meg az is, hogy milyen a komiszkenyér. A hercegasszony is sírjon már egyszer, ne csak a parasztasszonyok!

A torockói fiúkat Lombardiába vitték. Oda indult azután mindennap Torockóról egy levél Manassé számára, amikre ő is tartozott minden hónapban egyszer választ küldeni.

Az első hónapban azt az örvendetes hírt tudatta kedveseivel, hogy tiszteletbeli őrvezetővé avandzsírozott. A másodikban már „virtikli” minőségre emeltetett (wirklicher Gefreiter), a harmadikban káplárságig vitte a dolgát, a negyedikben már őrmester volt. Itt azután megállt.

Egy esztendővel biztatták egymást, mikor elváltak, s lett belőle – öt! Ötször virult ki az ibolya a haraszt közül, ötször szakították le az érett gyümölcsöt a fáról, s Blankának nem volt Manasséja, akivel azt megossza. A kis Béla nemcsak ákombákomot, de verset írt már atyja születésnapjára, s még mindig Olaszországba vándoroltak a levelek. Mindennap. Mindennap.

Manassé, egyszer sem kapott ez idő alatt szabadságot családjához hazatérni. És nem lett hadnaggyá előléptetve.

Maga az ezredparancsnoka több ízben írt Blankának levelet, melyben férjét feldicsérte, hogy katonatársai bálványozzák, elöljárói becsülik, mintája a katonáknak, tudományos képzettsége elismert, és nem tudják annyira vinni, hogy tiszt legyen belőle. Maga a veronai hadparancsnok is közbevetette már magát érte, s annak sem volt semmi sikere. Valami nagy befolyású erős ellenségének kell lennie odafönn aki őt kitartóan üldözi.

Blanka tudta jól, hogy ki az, s nem kockáztatott haszontalan kísérleteket annak legyőzésére.

Családja sem ereszté. Nem engedték meg neki, hogy Torockót elhagyja, még csak abból a célból sem, hogy Manassét meglátogassa Veronában. Nemcsak ösztönszerű sejtelem, de sok rendbeli tapasztalás tanácsolta nekik Blankát ki nem ereszteni abból a sziklavölgyből, ahol egyedül van minden veszély ellen megvédve, ahol nem férnek hozzá, hogy akár testét, akár lelkét megmérgezzék.

Aztán hosszas, folytonos szenvedés alatt a nőkben kifejlődik a dac. A legszelídebb kedély is megmerevül a szüntelen nyomás alatt. Minél tovább haladt a kényszerű elválás ideje, Blanka annál erősebb szívvel viselte azt.

És még ezenfölül az egész férfigondot is viselte. A gyártelep sorsa az ő kezében volt; neki kellett magának mindazt a nehéz feladatot elvégezni, amihez annyi vigyázat, éberség, utánlátás, emberekkel bánni tudás, szakismeret és jó szerencse kell. S megfelelt a feladatnak, mint a legjobb férfi.

Ez öt év alatt pedig sok nehéz időt kellett kiállnia. Egyszer a jég is elverte a vetéseit aratás előtt két nappal; készpénzen kellett venni a kenyérnek valót. Blanka pótolta azt az elmúlt évek megtakarított fölöslegéből. A vasgyár virágzott.

Egyszer aztán bekövetkezett az a csoda, hogy még a vasat is elverheti a jég.

Egyike az experimentáló állambölcseknek egy csepp tintából csinált olyan fergeteget, mely egyszerre agyonverte két ország minden vasgyárát. Leszállította egy tollvonással a külföldi vas behozatali vámját.

Blanka egyszer csak azt vette észre, hogy minél több vasat termel a gyára, annál nagyobb a vesztesége.

Ennek igen természetes magyarázata van.

A gyármunka árszabályát a földműves-napszám határozza meg. Ez Francia-, Olasz-, Német-, Svédországban a frank; Magyarországon és Ausztriában pedig a forint. A frank kétötöd része a forintnak. Eszerint a magyar és osztrák gyáros háromötöd résszel drágább munkaerővel dolgozik, mint a külföldi.

Itt már nem tudott Blanka segíteni magán.

Hisz még az okos, tapasztalt férfiak sem tudnak ez ellen védelmet. E tollvonására az állambölcsnek a torockói tizenegy kohó közül négyben eloltották a tüzet, tizenkét hámor közül hét (!) megszűnt dolgozni. A magánkohókban, melyek nyolc év előtt még tizenkétezer vaskenyeret sütöttek ki, leszállt az idei termelés négyezer vaskenyérre.

A szép kis paradicsomvölgy alól kihúzták a földet.

Amit a barbár elődök, írástudatlan állambölcsek nagy fáradsággal megtelepítettek, amit ötszázados ipar a népkultúra mintaképévé idomított, a munkások édenét, egy ember egy tollvonással képes volt semmivé tenni.

Blanka e tollvonásban is felismerte a vezető kezet.

Tűrt. Meg volt győződve, hogy nem sokáig tarthat ez így. Az összeroskadó ipar általános jajkiáltása majd utat tör magának, s a régi jólét még visszatér. Odáig a gyártelepet még áldozatokkal is fenn kell tartani. Eladta utolsó családi ékszereit is, hogy a munkát veszteség mellett is folytathassa, s levelében még csak nem is tudatta Manasséval ezt a bajt. Azt írta neki, hogy minden nagyon jól megy.

Mikor legsúlyosabban nehezültek a nőre a gondok, amikor az anyagi létért való küzdelem újított meg napról napra; egyszer csak egy régi ismerős állít be a torockói házhoz – Zimándy Gábor úr.

A derék úron nem történt nyolc év óta egyéb változás, mint hogy nagyon meg volt hízva.

– Ezer esztendeje, hogy nem láttam önt, grófné! – szólt Blankához az ügyvéd. – S a grófné most is olyan jó színben van. – S közben igyekezett Blanka kezét megcsókolni. – Csókolom a szép kezeit.

Blanka pedig elvonta tőle a kezeit.

– Ne címezzen engem grófnénak, én vasárusné vagyok. A kezemet sem hagyom megcsókolni; mert az csupa kormos a vastól. Az uram nincs itthon.

– Tudom. Nagyon jól tudom. Nagysád valóban egy heroina. Nem soká tart már.

– Csak egy évig. Akkor vége lesz a szolgálatnak.

– Addig sem. Nagysád előbb fogja őt meglátni. Maga fog utánamenni.

– Hanem hát parancsoljon ön velem, uram – szólt Blanka, kettévágva az ömledezést. – Megrendelést jött tenni hozzám?

– Hahaha! – kacagott az ügyvéd. – Igazán praktikus úrhölgy! Megrendelést? Bizony megrendelést! De még mekkora összegig! Nem kevesebb, mint négyszáznyolcvanezer forint ára megrendelést jöttem tenni a grófnéhoz – vagy ha jobban tetszik – nagysádhoz –, vagy ha még jobban tetszik – „a vasárusné ifjasszonyhoz” – hahaha!

Blanka elbámult. Mi akar ez lenni?

– Igen, igen. Négyszáznyolcvanezer forintot kell hoznom Adorján Blanka asszonyságnak au comptant.

– S mit adjak én ezért?

– Egy ív papirost, a neve aláírásával.

– Nem értem.

– Majd mindjárt megmagyarázom, s akkor nagyon érthetőnek fogja találni. A grófnő (már csak maradjunk annál, hogy grófnő; születését nem vesztette el soha) újra férjhez ment, s convertált. Ezen végződött legutolsó találkozásunk. Akkor, amint a világ szekere ismét a rendes kerékvágásba visszadöccent, a grófnő rokonai siettek pert indítani a grófnőt addig megilletett örökségi résznek rájuk visszaháramlása végett. – A grófnő meg is kapta az idéző levelet.

– Nem jelentem meg az idézésre; mert a felpereseknek igazságuk volt.

– A bíróság azonban a meg nem jelenő alperest nem szokta védelem nélkül hagyni. A grófnőnek volt nálam egy régi teljhatalom-levele, s annak az erejénél fogva én vettem kezembe a védelmét.

– Azzal ugyan haszontalan fáradságot és költséget szerzett ön magának.

– Eleinte igen. Az első bíróságnál a grófnő rokonai nyerték meg a pört. Nem lehet csodálni. Külföldön kellett perlekednünk: a „Vojvodinában”, ahol a rokonság bírt nagy befolyással. De az apellatánál már itthon voltunk, „Ausztriában”. Itt már a grófnő igaz barátainak befolyása döntött. A felsőbb ítélőszék elutasítá a rokonokat a keresetükkel, s elmarasztalta őket a grófnőnek esedékes nyolcévi járulék kifizetésére; ami tesz négyszáznyolcvanezer forintot, amit rögtön le is kellett tenniök bírói kézbe, ahonnan a grófnő saját kezű nyugtája, vagy nekem adandó meghatalmazása mellett azonnal átveheti. Akkor aztán, ha egyszer kezében lesz a félmilliója, itthagyhatja a vascsinálás mesterségét a cigánynak, kimehet Manasséhoz Lombardiába, s élhet grófi módon.

Blanka egészen el volt kábítva e hír által.

Négyszáznyolcvanezer forintot kapni egyszerre! Hisz az egy kincs a torockói völgyben! Egy olyan összeget, amire senki sem számított, amiért senki sem imádkozott, egyszerre csak mint a záporesőt fogadni az ölébe, ami onnan felülről megered, mikor legszomjúbb a föld, legtikkadtabb minden növény! Megszabadulni egyszerre minden anyagi gondtól! Úrrá tenni a férjet, biztosítani a gyermekek jövőjét egy mesés véletlen által. Óh, ez még ezeregyéjszakai regének is túlzás.

– De hát hogy lehet ez? – kérdezé hitetlenkedve. – Hiszen nagybátyám végrendelete igen világosan szólt. Én a kitérés által elvesztettem minden jogomat az általa alapított hitbizományhoz. S ezt el nem tagadhatom, mert igaz.

– Hiszen igaz, igaz; hanem hát arra való az ügyvéd, hogy mindennek megtalálja a kapcsát, amibe bele lehet akaszkodni. A püspök nagybátya végrendelete így szólt: „Ha örököseim valamelyike a római katolikus hitről bármely más keresztyén felekezetbe térne át, birtokjogát veszítse el.”

– És én kitértem a római katolikus egyházból.

– Hiszen a vojvodinai bírák is így fogták azt fel. Persze primitív emberek! Meg is voltak bizonyosan kenve a grófok által. De a felső bíróság tanult emberekből áll. Azok az én védelmemnek adtak igazat. Én bebizonyítottam nekik, hogy a végrendelet záradéka nem alkalmazható az ön esetére, mert az így szól: „ha kitér a katolikus hitből valamely más keresztyén felekezetbe, akkor veszítse el a birtokjogát.” Úgy, de a grófnő nem egy keresztyén felekezetbe tért ki, hanem egy pogányba, egy istentagadóba; s így azt kitérésnek sem lehet nevezni, csak ateizmusnak; erről pedig nem szólt a végrendelet. S a törvényszék az én érvelésemet hagyta helybe.

Blanka arca lángvörössé gyulladt föl e szóktól; fölpattant helyéről, s indulattól reszkető hangon kiálta föl:

– S ön azt hiszi, hogy van a világnak annyi milliója, amennyiért én aláírjam azt, hogy az a község, mely engem tagjává fogadott, istentagadók szektája? Hogy én ezeknek az embereknek, akik velem megosztották kenyerük falatját, akik engemet életükkel, vérükkel megvédelmeztek; kik engem, a világból kitaszítottat, hajlékukba befogadtak – szemükbe vágjam azt a gúnyszót, hogy „pogányok”! Hogy meggyalázzam férjemet, rokonaimat s mindazokat, akiket e földön szeretek, s akik engem igazán szeretnek – s írjak alá egy hazugságot, aminek az ország minden alaptörvényei ellentmondanak, amit saját lelkem, öntudatom, meggyőződésem megcáfol! Ah, nem, ön nagyon rosszul ismerte akkor Zboróy Blankát, aki ha nem grófnő is többé, de azért még mindig büszke a becsületére. – Adja ön vissza a meghatalmazásomat! Követelem azt! S megtiltom önnek, hogy engem tovább is az én ügyemben képviseljen. – Adja vissza meghatalmazó levelemet!

Gábor úr tiszteletteljesen visszahúzta magát.

– Ön nagyon fel van ingerülve, grófnő, s igen egyoldalúlag fogja fel a dolgot. Nagyon hamis szempontból tekinti a dolgot. Én azt ilyen könnyen el nem intézhetem. Én beszélni fogok előbb a grófnő férjének rokonaival, akiket a grófnő fél megbántani. Előadom a dolgot nekik, úgy, ahogy van. Majd meglássuk azután, hogy vajon ők olyan nagy lelki sérelemnek fogják-e azt venni, hogy azért érdemes az embernek egy egész kincsről lemondani? Előbb beszélek a testvérekkel.

– Tegyen ön, amit akar!

Gábor úr aztán egybehívta a családtagokat, s előadta nekik nagy tréfásan a lefolyt pert, hogy szedte rá az ellenfeleket! Az osztrák bíráknak semmi tudomásuk sincs arról, hogy Erdélyben az egy Istent valló község bevett keresztyén hitfelekezet, azok őket pogány népnek ismerik el. S ez Blankára nézve milyen nagy előny! Hiszen, ha egy Zboróy-utód szabadkőmíves, nihilista, nazarénus lesz, azzal nincs elveszítve az örökösödési joga, csak lutheránussá vagy kálvinistává nem szabad lennie.

Ezt a fortélyt, ezt a furfangot olyan mulatságosan tudta Gábor előadni az Adorján-család előtt, hogy csupa tréfa volt!

Mikor aztán azt hitte, hogy tökéletesen meggyőzte őket, akkor fölkérte, hogy menjenek át vele a grófnőhöz, őt rábeszélni elutasítása visszavételére.

Azok egymásra néztek, s aztán Annát és Áront küldték ki, hogy beszéljenek Blankával.

Átmentek hozzá.

Ott találták Blankát Manassé dolgozószobájában, körülrakva törvénykönyvekkel, hitágazatokkal. Írt.

– Kedves Blankám – szólt Áron bátya. – Gondold meg, hogy egy nagy világi vagyont megtarts, és el ne utasíts magadtól.

– Már meggondoltam – szólt Blanka nyugodtan. – Elkészültem vele.

– Mit írtál, drágám?

– Nyilatkozatot a semmisítő törvényszékhez, melyben felvilágosítom a bírákat afelől, hogy nem vagyunk istentagadók.

Zimándy úr elszörnyedve csapta össze kezeit.

– De grófnő, ön elveszt fél milliót.

– S megtartom helyette az én kincseimet! – szólt Blanka, átölelve két karjával a két testvért; Áron bátya odaroskadt a lábaihoz, s térdeit átölelve elkezdett zokogni, mint egy gyermek.

– Óh, tarts meg bennünket magadnak! Maradj itt nálunk! Légy a mi szentünk, akihez búcsújárni közeledjünk!

Gábor úr vette észre, hogy itt minden replikázás fölösleges. Ez az asszony oly határozottan cselekszik, mintha valaki megsúgta volna neki, hogy pörének szántszándékos elvesztésével Cagliari herceg szívébe ver éles tőröket, akinek a műve volt ez a nevezetes ítélethozatal. Vissza kellett fordulnia nagy keserűséggel. Még csak nem is marasztották. Mikor kocsijával elhajtatott a gombos tornyú templom mellett, felnézett rá keservesen.

„Pedig az egész templomuk nem ér tizenötezer forintot!”

Blankával pedig csakugyan az történt, amit Áron bátya mondott. Hozzá, mint a völgy szentjéhez, búcsújárni mentek a hívek. Az Új-Telep munkásai jöttek hozzá azzal a szép zsolozsmával, hogy amíg a mostoha viszonyok tartanak, ők készek az eddigi munkabér kétötöd részéért dolgozni föld felett és föld alatt.

És ezzel elfoglalta a boldog kis paradicsom völgyét a titkos harc félelmetes ellensége: a fekete kenyér.

Mert bizonyára a kétötödre leszállított munkabér – az már a westfáli fekete kenyér!