XLIX.

Manassét és elfogott társait Bresciába szállították. Köztudomású, ami itt történt velük.

Adorján egy napon következő ajándékokra virradt. Kapott egy kávébarna egyenruhát vörös zsinórzattal, aranypaszomántos gallérral, kardot arany kardbojttal és egy hivatalos levelet, melyben a vele együtt elfogott zászlóalj őrnagyává lett kinevezve.

E tárgyak láttára valami szokatlan hőség futotta át idegeit.

Itt van tehát alkalom a bosszúra! Megtorolni annyi szenvedést azokon, akik ennek szerzői voltak. Karddal a kézben törni utat az elkobzott hazába, s visszavívni országot és családi tűzhelyt! Megfutamítani fényes palotáikból azokat, akik megirigyelték az ő kunyhója boldogságát, s elszakíták őt családjától.

Hát még a dicsőség csábító képe! Ez a vérrel pirosított arcú tündér, aki ahol megcsókol, ott megéget! Már eddig is a „Madonna delta Scoperta” hősnek nevezé Manassét mindenki. Bátorsága, nyugalma, gyors elhatározása mind fényes katonai tulajdonok. Nevét a történelem fogja feljegyezni! Annak a nevét, aki az ekevasat megjavította, a holnapután már letörüli a lapról; de annak a neve, aki a kardvasat csorbára verte a harcban, örökké lángolni fog. A költők megéneklik viselt dolgait.

Ah, mint melegít ez a földi nap! – Tudják ezt mindazok, akik látták feljöttét, lementét, zenitjét, nadírját!

Ezt megtagadni, erről lemondani: az a kínszenvedés!

De hát egy ilyen pillanat egy egész világrendszert kifordíthat-e a sarkából? – Hogy az az ember, aki odaveté magát a harcoló felek közé, hogy kibékítse, szétválassza őket, most maga álljon az egyik harcoló sereg első sorába, s kiáltsa el a harcra hívó jelszót? Aki a csata hevében azt mondá: „Egy az Isten, aki megtiltotta az emberölést!” – most azt kiáltsa: „Egy az Isten! – Aki azt parancsolta, hogy irtsd ki a Midión népét; még az igavonó barmát, a házőrző kutyáját se hagyd élve!” Újra feltámadjon-e a bosszúállás lángja boldogtalan hazájának egyik határától a másikig? A lőpor legyen a törvény: a fegyver a bíró, az ütközet az Isten törvényszéke? Ismét éles vassal, üszökkel menjen-e egyik polgár a másik ellen, város város ellen, népfaj ellen? Hát egy nemzedék se nőhessen-e fel, anélkül hogy megkóstolja a honfitárs vérét? S ha a bosszú lesz a jelszó, nem esik-e annak első áldozatául éppen az ő honnmaradt családja? Ha elveszed tőlük az egy Istent, ki marad akkor velük?

Óh, ez nehéz tusa volt!

És viszont: van-e lehetőség e végzet elől meghátrálni? A vallás tiltja az emberölést; de egy esetet kivesz. Az emberölést – a hazáért. Most e lesújtó kérdés elé van állítva. Lehet-e azt felelni rá: „nem!”

Kezébe adják a trikolór zászlót, Magyarország címerével. Lehet-e azt eldobni? „Nem harcolok érte!”

Kinek merje azt mondani: „Én nem kötöm fel ezt a kardot?” Az utolsó közkatonája, saját vele szolgáló közmunkása fel fog kapni erre a szóra egy marék homokot s földről, és a szeme közé csapja! Nevét gúnynak, alakját torzképnek fogják koptatni, s gyermekeinek meg kell változtatniok a nevüket, ha „gyászmagyarok” nem akarnak lenni saját hazájukban. Nem lesz maradása szülötteföldén, és rettegni fog a világ minden zugában, vajha egy nemzetéből való honfitársat ne hozzon eléje a balsors! Megostoroztatni, tövissel koszorúztatni, arcul veretni, miként a…

Miként az a vérhullató kép ott ágya fölött.

Olaszországban nincs ház, melyből hiányzanék ez a kép. A gyönyörű férfiarc, középen kétfelé választott leomló hajfürteivel, homlokán a tövisfonadék vércseppeket serkeszt, és kezében a gúny királyi pálcája, a nádvessző, mellyel megcsúfolták.

Manassé megállt e kép előtt, és hosszan elmélázott előtte.

Ennek is mondta a nép: „Légy vezérünk, vezess bennünket a rómaiak ellen; szabadítsd meg nemzetedet!”

És ő azt felelte a népnek: „Én vezetni foglak az égbe; s megszabadítom az emberiséget.”

S akkor lerántotta a nép tündöklő polcáról, és sárral dobálta meg.

Ah, mert nem a római liktorok korbácsütése volt a legfájdalmasabb; nem a testet átfúró éles vasak, nem Longinus dárdaütése; mindazokat ember is ki tudja állani jajszó nélkül; de a gúnyhahotája annak a népnek, akinek számára üdvösséget hozott alá az égből; a honfitársak keserű szidalma; ez az, aminek elviseléséhez egy isteni szív kell!

– „Én csak ember vagyok! – kiálta fel Manassé. – Nem tudok hozzád felemelkedni!”

…És azzal felkötötte a kardot az oldalára.

A töviskoszorús fő pedig ránézett szelíd szemeivel, s e szemek azt mondák neki:

„Majd én lenyújtom hozzád a kezemet!”

Adorján fölvette őrnagyi egyenruháját, s sietett a légió főparancsnokához, nehéz elhatározással szívében. Érezte, hogy az egész eddigi élete megfordul e pillanatban, és a jövő kiáltó ellentéte lesz a múltnak.

Társai, akikkel az utcán találkozott, hangos „éljent” kiáltottak utána. Ő pedig megijedt saját kardja csörrenésétől.

A históriai nevű nagy embert egyedül találta a szállásán. Katonai egyenruhája le volt vetve, egy könnyű nyári kabátban hevert a pamlagon. Arcán sajátszerű mosoly, és szemeiben olyan ragyogás, ami félelmet gerjeszt a ránézőben.

Kezében egy levelet tartott, s úgy tetszett, mintha azt olvasná. De oly mozdulatlan volt maga az alak, s arcán a mosoly, és szemeiben a rejtélyes tűz, mintha valaki ragyogón felnyílt szemmel aludnék.

Előtte egy alacsony asztalkán volt a kávésedény, több csészével és egy sajátszerű alakzatú kínai ibrik, aminőben a keleti „hashist” szokták tartani.

Manassé jó ideig várt, utoljára ő szólalt meg:

– Tábornok úr!

Erre a hírhedett ember felé fordító szép, daliás férfiarcát, azzal a hosszú, rengő szakállal, mely mellét eltakarta, s tovább mosolygott.

– Eljöttem, s parancsodra állok.

A nagy férfi megmozdította az egyik kezét, mely a földre csüngött, s megint visszaejté. Nehéz volt az a kéz? Vagy nem érdemelte meg a fáradságot, amire megmozdítá?

– Mit parancsolsz velem? – szólt Manassé.

Erre kapott választ.

– Ülj le, és tölts magadnak kávét… Aztán tégy bele egy kanálka hashist… Attól majd három napig aludni fogsz, s álmodol csodadolgokat.

Ő már benne volt ez álmokban.

S azzal mégiscsak felemelte lecsüngő kezét arra a szándékolt mozdulatra, s a másik kezében tartott levelet átnyújtá Manassénak. Aztán a pusztán maradt tenyeréből olvasta tovább azokat a csodadolgokat, amik eddig abból a levélből tünedeztek eléje hosszú díszmenetben, s amiktől az ember úgy mosolyog, és szemei úgy ragyognak… hogy azt félelem látni.

Manassé pedig ezt olvasá az átnyújtott levélből: „Villafranca. A béke meg van kötve. A magyar légió feloszlattatik. Tagjai számára büntetlen hazatérés, s katonai szolgálat alól felmentés van biztosítva.”

Abban a szobában is ott volt ama töviskoszorúzott kép.

Manasséra nézett szelíden, s e tekintet azt mondá:

– „Lenyújtottam-e a kezemet hozzád?”

*

Mire az első gyümölcs megérett a fán, már akkor Manassé és társai otthon voltak.

Blanka egész Kolozsvárig eléje jött férjének, Ilonkával. A nő szebb volt, mint valaha.

Az egész úton nem tudtak egymásnak mit mondani. Azt hallgatták, amit a gyermek csevegett.

– A Béla nem jöhetett el, mert annak most éppen examenje van.

Hja, bizony, az elébbvaló mindennél a világon.

A borévi hídnál ünnepélyes fogadás várt Manasséra. A város bányász-lovassága is kivonult eléje, s az szép bandérium; felmegy hatvan főre. Ezeknek a lovai hordják a kohókba a vaskenyeret.

A lovas csapat élén egy gyönyörű szép, erőteljes fiú hozta a zászlót, olyan bizton ülve meg a ficánkoló lovat, mintha hozzá volna nőve.

– Ki ez a szép fiú? – kérdé Manassé Blankától.

A nő kedélyesen felkacagott:

– Óh, te bohó! A te fiad az. Hát nem ismersz rá?

Hat év óta nem látta őt!

Áron bátyára is alig ismert rá. Egészen megfehérült a haja; nem az évek száma, hanem az évek súlya alatt. Szónoklatot kellett volna mondania; de biz azt csak elsírta az öreg. Nagyon erőt vett rajta az érzékenység.

De akinek arca fájdalmasan lepte meg Manassét, az Anna volt. A leány a sír felé hervadt.