|
LII.
Az elhagyott leány pedig lassan hervadt a sír felé.
– Már a tavasszal elmehettem volna – mondá Manassénak,
mikor az, hazaérkezve a hosszú távollét után, a drága teremtést keblére ölelte
–, de terád vártam. Nem hagyhattam itt Blankát, míg te meg nem jössz. Most már
csak a falevelek hullására várok.
Mi várnivalója is lett volna még tovább?
Olyan füvet semmi tavasz nem hoz elő, mely az ő
baját meggyógyítsa. Mikor meghallotta, hogy ama végzetes perben Vajdárt is
bűnrészességgel vádolják, az volt az ő útlevele a túlvilágra. Nem
volt miért élnie, nem volt mit remélnie többé. Ha vádolják, bizonyosan igazuk
van. Ha elítélik, nem teljesül az, hogy visszakerüljön ő ehhez a házhoz.
Ettől fogva rohamosan haladt a betegsége; nem tudta
ágyát elhagyni többé.
– Visszaadom már a gyermekeidet – mondá egy reggel
Blankának. – Legyenek ismét a tieid.
Arra gondolt, hogy a gyermekeknek nem szabad azt látni,
mikor valaki meghal. Kérte Blankát, hogy menjen ki velük a kertbe, s küldje be
hozzá Manassét. Egyedül akar vele szólni. És Anna még akkor is mosolygó arcot
mutatott. Erre emlékezzenek a gyermekek. Blankának azt mondá, hogy ma egészen
jól érzi magát.
Manassé bejött hozzá.
Anna keblére vonta testvére kezét.
– Különös álmom volt az éjjel – suttogá neki. – Azt
álmodóm, hogy „ő” hazakerült. – Nem jött egyedül. – Egy rendőr
kísérte. – Azt mondák, hogy ide lesz száműzve a mi kis völgyünkbe. – Senki
sem vette észre, mikor bejött; a folyosóra nyíló oldalajtón jött be; nem látta
más, mint te! Családunknak sietős dolga volt: az én menyegzőmhöz
készültek. – Te ott álltál vele szemközt. – Ezzel az angyali komoly arcoddal. –
Rút tekintete volt. – Tele álnoksággal, elfojtott méreggel, haraggal. – Te nem
bántottad őt. – Nem vetetted szemére iszonytató múltját. – Azt mondtad
neki hidegen, komolyan: – Legyen ön itt. – Én adok önnek munkát. – Szerezze meg
munka által kenyerét s az emberek becsülését. – Nem taszítottad ki az ajtón. –
Nem mondtad ki az emberek előtt a rosszabbik nevét. – Kegyelmeddel
betakartad az ő bűneit. – Szólj, Manassé: haragszol-e azért, hogy ezt
álmodtam? Igaz lehet-e ez így?
Manassé nem tudott neki felelni, csak fejét ingatta
csendesen, s megszorongatá a kezét tartó kezet.
– Ugye, Manassé – rebegé a beteg leány –, ha én nem érem
is azt meg, hogy ő visszatérjen, de ha mégis visszatérne és én nem volnék
már itt, hogy kezedet könnyeimmel áztassam őérte; úgy fogsz vele bánni,
mintha én még látnám azt; úgy fogsz hozzá szólni, mintha én még hallanám azt?
Manassé némán inte. S az ő fejbólintása
egyértékű az esküszóval.
– Ha meghalok, ugye, odateszed a keblemre ezt az
arcképet, ezzel a száraz koszorúval, s engeded, hogy együtt menjek el vele,
porrá lenni.
Néma igenlés volt a válasz.
– És ha nem találna visszajönni – suttogá heves
lélegzettel a leány. – Ha az álom, nem más, csak álom – ugye, megígéred nekem,
hogy számomra akkora üreget vágsz a sírboltban, ami kettőnek elég, s ha
ő meghal –, pedig meghal rövid időn – elhozod, s odahelyezed mellém a
koporsóját. És ha börtönben és ha vesztőhelyen hal meg, akkor is elhozod,
és helyet adsz neki énmellettem.
Manassé félrefordítá a fejét.
– No, ígérd meg.
Megcsókolta őt. Ez volt a fogadás.
Arra aztán a beteg leány megölelte a ráhajló bátya fejét,
s egy testvércsókban homlokára lehelé a legtisztább áldását egy szűzi
léleknek, aki jobban a mennyhez tartozik már, mint a földhöz.
– Elaludtam a napfelköltét – súgá a leány. – Emeld föl a
fejemet. Úgy szeretném még egyszer látni a szép napfelköltét.
És még egyszer meglátta azt. A torockói völgyben kétszer
szokott virradni egy nap.
|