LIV.

A terem közepén volt egy nagy ravatal; a koporsóban ott feküdt egy kiszenvedett angyal. Egy márványfehér arc, behunyt szempillákkal.

A halott keze keblén volt összetéve, s az összetett kezek között az örökvirággal koszorúzott arckép. Azt kívánta, hogy azzal együtt temessék el.

Vajdárt Anna koporsója állítá meg.

Most látta, hogy mily végtelen szerelem volt az, amit ő eldobott magától. Őrangyala volt az, aki neki még holtában is megbocsát. Ki az ő képét még az Isten elé is magával viszi.

Egy egész világ gömbölygött le előtte; nagy, mint a kerek földgömb maga, tele a paradicsom édeneivel, a boldogság, az örömek minden zónáival és meridiánusaival; körülrepkedve angyalok seregeitől. Ez a nehéz gömb, amint közeledett felé, összemorzsolta őt, végighengerült elfulladó mellén – a megsemmisülés percében az atomokra omló ember kínordítása tölté be a házat. Végigzuhant Anna koporsója mellett, s homlokát a ravatal széléhez csapva, eszméletlenül maradt.

Mikor magához tért, egy kis kertre nyíló szobában, az ágyban feküdt. Előtte állt Manassé, ki sebzett homlokára jeges borítékot rakott.

– Hagyd el, Manassé – szólt Vajdár, felkelve az ágyból. – Ne ápolj engem. Ebcsont beforr! Ne fáradj velem, kérlek. Ha a két India minden balzsamában megfürösztesz is, én attól jóvá nem leszek. Nincs Messiás, aki énbelőlem az ördögöt kiűzze, aki már bennem lakik. Meg van romolva minden csepp vérem, s nem tudok gondolkozni másról, mint arról, hogy mi rosszat tegyek. Az a rettenetes látvány, ami engemet lezúzott, nem javította meg ezt a rossz szívet; csak más irányt adott az én szörnyetegeimnek. Ah, ha tudnád, hogy ordítanak itt a fejemben Cerberus kutyafejei! Valakit meg kell marnom! – Te már ne félj a harapásomtól. Az a megfoghatatlan, az a megérthetetlen szentség, aki megvédett engem a te haragodtól, megvéd téged is az én mérgeimtől. De visszafordulok azok ellen, kik ezeket a mérgeket belém oltották. Beszélni fog még rólam a világ! – Nincs rajtam semmi jó. – Nem örülök semmi egyébnek, csak annak, ha más szomorkodik. A kezemnek minden ujja piszoknyomot hagy maga után, s a lábnyomaimat sírkeresztek jelölik. De vannak emberek, akik mellett én még fehér vagyok, mint a fehér liliom, és ártatlan, mint a bárány. – Bélpoklos, ragályos dögtestet csináltak belőlem, és mikor már nem tudtak mással ártani a te házadnak, engemet dobtak ide. Ahogy a kínai tengeri rablók hajigálják legyezőikre a ragályban elhullottak fertőzött rongyait. És ők most kacagnak rajtam. Kesztyű voltam a kezükön. Bepiszkoltak azzal, amiben dolgoztak, s aztán elhajítottak. – Kérlek, Manassé, ne hallgass rám. – Meg vagyok őrülve. Nem csoda. – Eredj családodhoz. Annak most nagy bánata van. Nem szükség, hogy az én jelenlétem hírével szaporítsd azt. – Ne mondd senkinek, hogy itt vagyok. – Ez a kerti szoba jó csendes kis hely. Van benne íróeszköz, egyéb nem kell. Meg egy korsó víz. – Hagyj magamra reggelig. Semmire sincs szükségem. Nem maradok a házatoknál. Csak a temetést várom meg. Ahhoz van egy kis jussom. Hisz engem is temetnek akkor. Azután majd tudom, hogy mit teszek. Az én dolgom az. Elmegyek innen. Többet nem fognak ide küldeni tehozzád – hanem megyünk együtt édes hercegem s bálványom szépasszony, együtt a gályákra! – Most zárd rám az ajtót, hogy véletlenül valaki be ne jöjjön ide. Ha még valami kívánságomat teljesíteni akarod, holnapra rendelj ide nekem egy szekeret a kert alá, mely Szebenbe vigyen. Azalatt míg mindenki oda lesz a temetésen, én itthagyom a házatokat észrevétlenül. Ha nem lesz kocsim, gyalog megyek el. Ne akarj lebeszélni, kérlek. Élő pokolgép vagyok. Az óramű fel van húzva, s mikor az lejár, elsüllyeszti a hajót, amelyik fölvette. Ne akarj itt tartani. Gyászcsinálásnak, rémületköltésnek terveivel vagyok tele. Eredj tőlem.

Manassé lefektette őt az ágyába, és azt mondta neki:

– Lázban vagy, pihend ki magad.

Azzal magára hagyta őt, s rázárta a szobája ajtaját.

Családjának még nem szólt semmit Vajdár ittlétéről.

Kimentek ketten Áron bátyával a birgejbe kivágni a családi síralagútban a fülkét a legkedvesebb testvér számára.

– Akkorára vágjuk, hogy két koporsó elférjen benne – szólt Manassé, mikor hozzáfogtak.

– Akkorára.

– Ő kívánta.

– Mi úgy tegyünk.

A szobában hagyott jövevény pedig elkezdett írószerek után keresgélni Manassé íróasztalán. Kénytelen volt kihúzni egy fiókot, hogy levélpapírt találjon. Ott a tiszta papír alatt talált két megfakult, elsárgult papírdarabot, amikre ráismert. Az őáltala hamisított váltók voltak azok. És mind a kettőn ki voltak törölve az aláírt nevek. S a törlés rozsdaszín tintája bizonyítá, hogy az nagyon régen történt! – Manassé rég lefegyverezte bosszúját önmaga, hogy ellenségét, még ha akarná is, ne üldözhesse.