V.

– De hát hol van az a világrész, amelyből ön jő? Ahol az emberek egymást meg nem ölik, bosszút nem állnak, és csak egyszer szeretnek? Egy sziget az a Holdban?

– Valóban, hercegnő, annak a vidéknek van valami hasonlatossága egy olyan holdbeli tájképhez, aminőket a nagy refraktorok hoznak közelünkbe, egy olyan sziklaszigethez, mint a Plutarch vagy a Kopernikusz, és azon a szigeten minden olyan sajátszerű, mintha egy idegen csillagról származott volna oda. A térképen „Torockó” névvel van e hely megjelölve. Egy sziklavölgy, melybe csak egy szűk folyamparton s egy bérchasadékon át lehet eljutni.¹ Ez a két sziklakapu a völgy természetadta erőssége. Az északi bércoldalt egy őserdő borítja, a délre néző egy óriási kopár szirttömeg, messze fehérlő sziklagerinc, melyen egész a völgy lejtőjéig egy bokor sem látszik, itt-ott tátongó odúktól megszaggatva. E meztelen fehér szikla adja az egész völgynek azt a holdtájképi mélaságot. Székelykőnek híják. Valaha vár volt rajta, romjai most is láthatók, s benne magyar alvajda lakott. Hanem a kopár hegy lejtőjén aztán elkezdődnek, mint egy római színkör egymásra emelt sorozatai, a szántóföldek. Minden egyes lépcső megannyi karzat, ahol emberkéz földet teremtett a sziklából, s kényszeríté a bércfalat századról századra hátrálni előtte, és helyet adni az ő ekevasának. Ezek a lépcsők az ott épült városnak a századait számlálják. Mert a kráter fenekén egy város áll, és abban a világ legboldogabb népe lakik. És gyönyörű nép! Nem az önszeretet szól belőlem, nem az irlandi nosztalgiája. – Én rég elszakadtam onnan, s alig képzelek olyan helyzetet, hogy ismét visszatérjek oda. Ami nekik munka, az nem az én munkám, az ő örömük nekem nem öröm; s ami emlékezet róluk, az nekem mind fáj. Még az is fáj, ha arra gondolok, hogy valaki szeret ottan. De így mondják azt mások. Nevezetes angol és német utazók eljöttek messze földről az én kis holdszigetemet meglátogatni, s vaskos könyveket írtak róla, mint Japánról vagy Circassiáról – s van benne mind a kettőből valami. Van egy önmagából kifejlett, tökéletesülő indusztriája, mint Japánnak, és vannak szép lányai, mint Circassiának; csakhogy az ő leányai nem eladók pénzért. Sőt szív-szívért sem az idegennek. Azok csak a holdsziget lakói számára virulnak. Azokat őrzik még a napsugártól is. A torockói leány nem megy a mezőre dolgozni. Az férfimunka. A leány otthon a szobájában (s az olyan, mint egy oltár) fon, sző, hímez vagy csipkét köt. És azt mind saját magának; az az ő pompája. Mikor vasárnap egyszerre bejön a templomba az egész leánysereg, s elfoglal hat sor padot, az olyan, mintha egy angol „book of beauties” elevenült volna meg. A szépség minden változatai együtt. Nap aranyozta barna Judit-arcok gránátvillogású szemekkel és liliomhamvasságú madonnafők a derült éggel szemeikben; szőkék-e, vagy barnák – azt nem tudni meg, mert hajuk gondosan el van rejtve a kihímzett patyolatkendő alá. Minden öltönyük hófehér, maga a finom báránybőrből készült ujjatlan ködmönke is; s aztán egy ilyen sor tündéri fehér rózsa között ott pompázik két három ragyogó virágszál. Ezek már menyasszonyok. Kiválnak a többiek közül. Fejükön a korona alakú párta, arasznyi széles aranycsipkéből, azalól széles selyemszalagok omlanak alá, vállaikat eltakarva. És vállfűzőjük, kötényük, viganójuk terhelve csipkékkel, mikért egy divathölgy irigy lehetne reájuk, öveik arannyal áttörve, s abba tűzve a földig csüggő selyem jegykendő.

– Ah, tehát az ön holdszigetének a leányai egész fiatalságukat a piperével töltik!

– Nem, hercegnő. Az én holdszigetem leányai egész ifjúkorukban tanulnak. Van iskolájuk, kitűnő tanárokkal. Annak a kis völgynek a népe tart egy gimnáziumot a férfitanulók számára, s abban szegény sorsú tanulóknak tápintézetet és külön leányneveidét. Az épület ugyan alacsony, amit így neveznek, s az ajtaja szemöldökfájába még eddig minden utazó, ki látogatóba jött, beleütötte a homlokát – emlékül; s az úgynevezett alumniumban a diákok egymás fölé épített nyoszolyákban hálnak, s egy közös cseréptálból költik el a „mensa ambulatoriá”-t, a sorban főzött ebédet; hanem részesülnek oly oktatásban, mely a kor színvonalán áll, s kerülnek ki közülök tudósok, akiket a honi világ emleget, s a kis holdszigeten minden ember bír annyi tudománnyal, amennyire az életben szüksége van.

– Tehát azok gazdag emberek?

– Egy úr sincs közöttük. Egy kastély nincs a városukban.

– Tehát bizonyosan nagy pártfogásban részesülnek az ország, a kormány részéről? Ellenség sem dúlta fel városukat soha?

– Nem, hercegnő. – Ez a legjobban üldözött népecskéje a két magyar hazának (amiről most azt állítják, hogy eggyé lett). Ami szabadalmakat nagy királyok adtak nekik, azt a „kiskirályok” elszedegették tőlük. Kitagadott nép voltak, mint Salt Lake mormon városának telepesei. Pusztította őket mongol, tatár, kuruc, labanc, oláh; de legkeservesebb pusztítást követett el rajtuk saját hazájuk e cím alatt: „bracchium”. Ennek az emlékére van most is a torockói házak ablaka veres kerettel befoglalva. És ők mindig hívek maradtak, és békeszeretők. Fel voltak mentve a katonáskodás alól, azért szolgálták a hazát fegyverrel; fel voltak mentve a jobbágyság alól, azért szolgálták a földesurat robottal; fel voltak mentve a papi dézsma alól, és ők építettek maguknak olyan templomot, ahol nem a fejedelmi alapítvány fizeti a papot. Egyszer egy juhász elment a szomszéd peterdi templomba, s ott meghallotta, hogy a lelkész magyarul prédikál. Ez hazament, elmondta a többieknek, s ez időtől elhatározták, hogy ők is akként fogják ezután az Istent tisztelni, ahogy nekik jobban megközelíthető, s tornyukban a harang, mikor templomba hív, csak egyet-egyet üt.

– Tehát ha e kis sziget lakói a leányaikat selyemben, csipkében járatják, a fiaikat tudósoknak nevelik; ha földjük oly kevés, akkor valami talizmánjuknak kell lenni, ami nekik kincseket terem.

– Úgy van, hercegnő – az én szülőföldem fiainak van csodatevő talizmánjuk – a két tenyerük, s van egy kincsbányájuk: a föld alatti bérc. Ők vasat termelnek. Erdélyben a legjobb, legnemesebb vasat. Ezek nem pihennek akkor, mikor a természet nyugalomra tér. Más földmívesnek, ha a hó leesik, ha a szántást, vetést elvégezte, kezdődik a nyugalma; ezeknél kezdődik akkor a nehezebb munka. Mennek a föld alá. Akik vasárnap hófehér, szironnyal, aranyfonállal kivarrott ruhában, prémes mentékben pompáztak a templomban, vigadtak a kalákában, azok a hétnek hat munkanapját a föld alatt töltik, nehéz, izzasztó, kitartó fáradság között. Minden munkát emberkéz végez ott alant. Gépeket csak a kohókbőlót. Egyetlen jó barátjuk a patak, mely városuk piacán három sugárból ömlik elő, mint egy szökőkút: az siet segítségükre a nehéz munkánál. – S így dolgoznak együtt a kis patak és a kis emberek már hatszáz év óta. – Ezalatt a torockói vas harcolt a csatatéren, harcolt a szántóföldön, viselték mint páncélt a hősök, mint bilincset a rabok, s a fönnmaradt vassalakból mérföldekre elnyúló út van építve: igazi „vasút”. Ahol ez a fekete országút elkezdődik, az már Torockó emléke. – Tehát a torockói szép leányok tündérbájainak titka ez a vas, amit a férfiak törnek. – A másik titka pedig az a borszesz, amit a férfiak meg nem isznak. – Egész Torockó városában nincsen csapszék. – De nem untatják még önt nagyon, hercegnő, ezek a nemzetgazdászati diatribák?

A hold megvilágította a vidéket, melyen keresztüljárt az utazókocsi. Langyos tavaszi lég volt, ki lehetett nyitni a kocsiablakokat. Az út mellett éppen olyan völgyek jöttek és maradtak el, aminőt Manassé leírt; titokteljes csendes zugok, körülfogva meredek sziklákkal, a hegyoldalakba amphitheátrális karzatok vágva, s azok beültetve fákkal; egy-egy pagony olajfákból, amiknek ezüstlevelű lombja olyan kinézést ád, mintha megőszültek volna a tisztes vénségtől; a völgy fenekén rejtett házak, fekete-zöld ciprusfák piramidjaitól beárnyékolva, a hegytetőkőn ódon várak és kopasz várromok ernyős piniákkal környékezve, a sziklapárkányokról zengő zuhatagok omlanak alá, s a csendes völgy fölött ezüst ködfelhő úszik – mint az Úr lelke. – Milyen jó volna egy ilyen völgy rejtett házikójában örökre elmaradni!

– S miért nem megy ön abba a szép völgyhazába, ha úgy szereti azt? – kérdé önkénytelenül a saját kedélyhangulatának adva kifejezést a hercegnő.

– Azért, mert az ott lakóknak most nagy örömük van – s abban én nem osztozom. Majd ha egyszer valami nagyon nagy bajuk lesz, akkor meglehet, hogy odamegyek, és megosztom azt velük.

Az út egyre magasabbra kapaszkodott fel, a Hold el-elveszett a bércormok mögött, s olyankor félelmes volt a hegyi pálya; a polgártárs félni kezdett, nem a maga, hanem az útitársnői életéért.

– Dejsz, ma nem megyünk Viterbóig, arról szó sem lehet. Meghálunk a legelső vendéglőben, amit útban találunk.

Az indítvány plauzibilisnek találtatott, a vetturino is meg volt elégedve. Mármost csak egy vendéglőt kellett találni, ami, különösen akkor, mikor még minden ember kocsin utazott, sűrűen termett az olaszországi országutak mellett. Éjféltájon csakugyan utolértek egy ilyen épületet fáradt lovaikkal, ami csak azért sikerült nekik, mert az épület egy helyben állt; ha ez is ballagott volna egy kicsit, soha utol nem érték volna.

Az emeletes ház homlokzatára nagy betűkkel volt fölmázolva a cím: „Albergo di vino antico”.

Mely címben a „di vino”-t egy szónak olvasva, nagyon megörült a polgártárs.

– Ez már sokat ígérő ház! „Isteni” vendéglő! És hozzá még antik. Ennek jó firmának kell lenni. Ennél tovább ne menjünk.

Antiknak, az igaz, hogy elég antik volt az albergo, hanem a di vino grammaticaliter kétfelé osztva nem felelt meg a várakozásnak. Bora rossz volt. Berendezve sem igen volt az ilyen úri vendégek elfogadására. Csak két lakosztályból állt az egész. Földszint volt az ivószoba, annak egyik fülkéje a cucina, kívülről egy lépcső vezetett föl a felső lakrészbe, ott voltak pokróccal beterített nyoszolyák meg egy nehéz asztal két hosszú paddal a vendégek számára, akik aludni akarnak. Az ajtókon természetesen nem volt se závár, se kilincs, s az ablakokon semmi tábla, s a padláson keresztül besütött a holdvilág; sőt egy szőlővenyige a háztetőről befurakodott a szobába, s szépen kizöldülve csüggött alá a szarufákba kapaszkodva.

A hölgyek nem kívántak semmit enni; nők tovább kibírják az éhezést. Inkább pihenésre volt szükségük. A hercegnő nem sokat finnyáskodott, ruhástul ledőlt az egyik nyoszolyára, míg útitársnéja elébb természettudományi kutatásokat tett tarantellák és skorpiók után, amikkel az utasok képzelme az olaszországi vendéglőket megnépesíté.

A két úr pedig odalenn maradt a vendéglőben vacsorálni.

A csárdás megérkeztük neszére rögtön feltette eléjük az asztalra a csátéba fonott gömbölyű retortát a legfinomabb borral, amire az első korty után azt a megjegyzést tevé Zimándy Gábor úr, hogy „Becsületes jó vinkó! Jó esztendőben nálunk is van ilyen a csinger”.

Arra a kérdésre pedig, hogy hát valami ennivalót kapni-e, éppen magnificus képet csinált a kocsmáros: „meghiszem azt!”, s rögtön indult a cucinába tüzet rakni; sütött valamit, aminek az illata kellemes előhírrel előzte meg a jövetelét, s nem telt bele tíz perc, hozta is már egy óriási fatálon a világ legpompásabb eledelét: a sült árticsókát. Most volt annak éppen az évadja. Olyan ragyogó arccal tette fel azt az asztalra, mint aki meg van felőle győződve, hogy most fejedelmi munificentiával traktálja meg ezt a két – cane tedescót!

– Hát aztán tovább? – kérdé Gábor úr elbámulva.

– Ez árticsóka! – mondá Manassé.

– Látom, hogy árticsóka. Hercegnek való étel. De hát az én parasztgyomrom mit kap még?

No, ugyan szépen kinevették ezzel a kérdéssel.

Ez az úr olyan országból való, ahol az emberek négy öltönyt vesznek fel egymás fölé: az ingre mellényt, a mellényre dolmányt, a dolmányra szűrt; itt pedig, aki inget hord, az nem hord mellényt, s aki mellényt hord, az nem hord inget, s ételt is csak egyfélét eszik. Most éppen az árucsóka hónapja van.

– Nem laknám itt, ha nekem adnák az egész Olaszországot! – sóhajta fel szomorúan a derék táblabíró, s visszagondolt a jó bográcsos húsra, amit otthon minden tanyán meg tud készíteni az utolsó juhász is, ha ottlepi nála az utast az éjszaka. – Enni már nem tud az olasz, azt látom.

– Azért olyan gazdag – jegyzé meg Manassé.

– Meg azért, hogy csizmát nem hord. – Hidd el nekem, öcsém, hogy mi magyarok azáltal, hogy magas szárú csizmát viselünk, évenként ötvenmillióval többet adunk ki, mint más nemzet, s ez száz év alatt ötmilliárdra rúg. Ha fapapucsban tudnánk járni, mint a franciák, mink is olyan gazdagok volnánk. De hát mi vagyunk a civilizáció úttörői a barbarizmus bozótján keresztül; magyarok, lengyelek, akik hosszú szárú csizmát viselnek; ezért vagyunk arra kötelezve.

Félbeszakítá e kultúrhistóriai és nemzetgazdászati értekezést egy erélyes dörömbözés az út felőli ajtón. Új vendégek érkeztek, hangosan beszélő férfiak.

– Ezek brigantik! – kiáltá felugorva a tál árticsóka mellől Gábor úr. – Én megyek fel a hölgyeket megvédelmezni – a piros véremmel.

– Én pedig itt maradok a hölgyeket megvédelmezni – a piros borommal.

S míg a kocsmáros ment az ajtót kireteszelni, addig Gábor úr felsietett a hölgyek szobájába, s azzal a vigasztaló szóval éhreszté fel őket, hogy rablók érkeztek a tanyára, akik ellen szükséges megtenni a legerélyesebb előintézkedéseket.

S azzal nekiveté a vállát a nehéz asztalnak, odataszítá azt az ajtó elé, s hogy még erősebb legyen a torlasz, maga is ráült. Azután elővette a pisztolyait meg a bowie-knife-ot meg a hatalmas casse-tête-et, s azokkal mindenféle változatokat elkövetett, míg végre odatökéletesíté a védelmi rendszerét, hogy baljába az egyik duplapisztolyt, jobbjába a másikat fogta, az ólombuzogányt szíjra akasztva biztosítá a kézcsuklóján, a vívókést pedig a foga közé szorítá, amin a szép Dormándyné minden félelme dacára sem állhatta meg, hogy fel ne kacagjon.

– Hát az útitársunk? – kérdé a hercegnő aggódva.

– Az odalenn maradt – a rablókat feltartóztatni.

– De csak valami baja ne legyen miattunk.

– Ha bántani találják, akkor segítségére sietek – monda nagylelkűen az ügyvéd.

A hercegnő aztán hallgatózva figyelt, hogy mi történik odalenn. A padlat vékony volt, minden szót meg lehetett hallani. Lármás férfihangok zűrzavara volt odalenn, amiből Manassé szavát vélte néhányszor felhangzani. A férfihangok kacagásra váltak, amire Manassé szava adott alkalmat.

– Most bizonyosan vallatják a brigantik – dörmögé Gábor úr.

– Hát nem siet ön a segélyére? – kérdé a hercegnő, kit a felhangzó kacaj egészen megnyugtatott már a helyzet iránt. Míg az egyik útitárs fegyverrel készül a védekezésre, azalatt a másik az idegeneket, akárkik legyenek is azok, vidám ötleteivel mulattatja, s az is védelem.

A vidám kacagás egyszerre halk mormogásba ment át; az emberek alkudozni látszottak; egy-egy kiváló felkiáltásból ki lehetett venni, hogy pénznemekről beszélnek.

Egyszerre aztán egy hang azt mondá: „andiamo!, s arra mindannyian felkerekedtek, s amint aztán a szabadba kiléptek, rögtön elkezdtek énekelni; eddig is nagy önmegtagadásukba került, hogy azt nem tették.

– Lám, mégsem voltak brigantik – monda a szőke szépség –, mert dalolnak.

– Az nem bizonyít semmit – sóhajta fel Gábor úr. –Az olasz énekel a gyilkosság előtt, s énekel a gyilkosság után. Nem tudom, az útitársunkból mi lett.

A hercegnő azonban odalopózott az ablakhoz, s dacára az ügyvéd indokolt óvásának, hogy ne mutassa magát az ablaknál, mert a rablók észreveszik, hogy mások is vannak az albergóban, azért mégis kikémlelt a szabadba.

– Útitársunkat magukkal viszik – monda a hercegnő megijedve.

– Mondtam ugye, hogy brigantik! Most elviszik az Abruzzók közé (Abruzzók vagy Appenninek, az a polgártársnak mindegy volt) , ott becsukják egy barlangba, s ott tartják, míg a rokonai le nem teszik érte a váltságdíjat, s ha az első felszólításra nem küldik a kívánt összeget, már a másodikhoz odamellékelik a fogolynak az egyik fülét. Ez így szokás ebben az – átkozott szép Olaszországban.

– Azt nem engedhetjük – monda a hercegnő.

– Kívánja a hercegnő, hogy utánuk fussak, és kiszabadítsam?

Erre a különben sem komolyan tett indítványra meg a szőke delnő ijedt meg.

– Az istenért! Egyedül ne hagyjon bennünket! Önök csak ketten vannak, azok meg tizenketten.

– Csak hatan – igazítá ki a hercegnő. – Én látom őket.

– De ugyan, a szentek nevére, jöjjön el az ablaktól a hercegnő!

– Nézni akarom, hová viszik el.

– Hisz az úgyis csak egy pogány!

– De útitársunk.

A távozó csapat a legszebb összhangban énekelte a „la piccola cenerentolá”-t, amíg egy mély hegyszakadék sötét útja elnyelte valamennyit. Ekkor a hercegnő odafordult az ügyvédjéhez.

– Ügyvéd úr, holnap, amint megérkeztünk Pistojába, rögtön tegyen ön jelentést a hatóságnál, s bármi váltságdíjt kérjenek a rablók az elfogottért, tegye le érte.

Aztán kis idő múlva, mintha szükségét látná, hogy ily büdzsékérdésben a virement indokolásra is vár, hozzátevé:

– Hiszen a mi megszabadításunkért áldozta föl magát.

– Akkor szükséges, hogy magunk ép hajszálakkal meneküljünk meg innen.

A csendet semmi sem zavarta meg aztán, csak a korcsmáros horkolása, ki, amint vendégei elmentek, lefeküdt aludni.

A hercegnő ott maradt az ablaknál, s kikémlelt a csodaszép éjszakába. A hold lement már, s amint az átelleni hegyvágány, egy helyen megnyitva a hegyvidéket, a távolba engedett látni, ott abból a kis völgyből feljött az a csodaszép csillag, ami a hajnal előtt szokott járni. Olyan fényesen ragyogott, hogy szinte árnyékot vetett a fénye a sötét szobában.

– „Vajon hová vihették őtet? – Csakugyan megölik-e, ha ki nem váltja valaki?”

Az ég lassan világosodni kezdett; apróra tépett felhők hirdették a király jövetelét, mintha bíboros aranygyapjú úsznék a kék tenger tükrén. Az olasz reggel csendes; még madárdal sem háborítja. Az olaszok jó kertészek; kiirtották a bogarakat, s azóta nincsenek énekes madaraik. Fölöslegesek is, dalolnak ők maguk eleget. – A völgyi útból ismét felhangzik a „la piccola cenerentola”, most már csak szóló énekhangban, s nemsokára feltűnik az örökzöld cserbokrok közül a danoló. – Manassé az!

– „Ő” visszajött! – kiált örvendezve a hercegnő.

Mire a szőke hölgy odafut hozzá, s bátorságot vesz az ablakon kitekinteni.

– De ugyan mit hozhat a hátán?

Manassé egy vállra vetett fustélyon cepelt egy gyékényszatyorformát.

A hercegnő elnézte, milyen könnyed, ruganyos léptekkel halad a sziklaúton – ez a holt ember.

– Hátha csak előreküldték a brigantik, hogy bennünket kicsaljanak biztos pozíciónkból? – jegyzé meg a mindig óvatos ügyvéd. Hanem a hercegnő nem ügyelt a figyelmeztetésre semmit; amint Manassé a közelbe ért, hirtelen kinyitá az ablakot, s onnan üdvözlé:

– Jó reggelt.

– Jó reggelt, hercegnő. Hát önök már fenn vannak?

– Hát önt visszaereszték a brigantik? – kérdé viszont a hercegnő.

– Brigantik? – szólt önkénytelen elnevetve magát Manassé. – Ah, ki keresne brigantikat a jámbor Emilia lakosai között? Becsületes kőfejtők voltak a szomszéd kőbányából.

– De hát hol járt ön velük?

– Szabad felmennem önökhöz?

– Kérjük.

Szabad volt ugyan bemenni; de nem lehetett, mert az ajtót úgy eltorlaszolta az asztallal Gábor úr, az asztalt meg úgy lecövekelte, összeeszkábálta, hogy maga se tudta kiszabadítani, míg Manassé kívülről ki nem emelte az ajtót a sarkából.

– Gábor úr – monda Manassé –, ez nagy könnyelműség öntől. Gondolja meg, hogy ha csakugyan Fra Diavolo talált volna e zárt ajtóra jönni mi történt volna önnel.

– Védtem volna magamat! – szólt dacosan Gábor úr, ökölre szorítva a bowie-knife-ot.

– Kényszerítette volna önt, hogy e hölgyek egyikét nőül vegye.

– Akkor nem védtem volna magamat – szólt, letéve a kést az asztalra. Amiért aztán a szőke szépség bosszúsan földúzta az ajkait; hanem azért mégis elpirult.

– Ejh, polgártárs, ön, úgy látszik, hogy megérezte, mit hozok, s már előre elkészítette a felszelő kést – enyelgett Gábor úrral Manassé.

– Hát ugyan hol járt? – kérdé a szőke hölgy.

– A kőbányászokkal elvezettettem magamat a legközelebbi majorházig, s ott bevásároltam az útravalót, hogy többször meg ne szoruljunk. Azzal letette az asztalra a vállán hozott fonott kosarat, s kirakta belőle annak nagybecsű tartalmát: egy hatalmas sonkát, egy lopótök formára bőrbe varrt sajtot meg egy-egy gerincessé vagdalt kenyeret, s aztán különféle palackokat.

– Eszerint csakugyan a haláltól mentett ön meg bennünket – az éhhaláltól – tréfálkozott Dormándyné.

– Szabad a hadizsákmányomat az önök lábai elé raknom, úrhölgyeim?

– Elébb hagyjanak egy percre magunkra, én imádkozni akarok – mondá a hercegnő.

– No, hát gyerünk ezalatt mi is imádkozni – mondá Manassé Gábor úrnak.

Dormándyné kíváncsi volt rá megtudni, hogy hogyan imádkoznak a pogányok, s utánuk lesett az ajtóhasadékon keresztül.

Biz, az elég pogány rítus volt. Manassé elővett a zsebéből egy lapos, pálmaháncsba fonott palackot, azt ajkaihoz illesztve nagyot húzott belőle; azután Gábor úrnak nyújtá azt, s az is hasonlóul cselekedett. Már ezt is elcsábította.

Dormándyné első férje beteges ember volt, sohasem hallotta tőle, hogy „imádkozni” annyit jelent, mint pálinkát inni.

S Manassé még oly vakmerő volt, hogy mikor megengedtetett a férfiaknak, hogy ismét belépjenek abba a szentélybe, melyet a hölgyek ájtatossága csillagvilági atmoszférával kitisztított, még egy második hasonló palackocskát vett elő a kosarából, s azt is felnyitva az asztalra tette.

– Imádságos könyv ez, uram? – kérdé Dormándyné csípősen.

– Nem. Ez praeservativa. Olaszországban utazóknak elengedhetetlen a borlél, hogy reggel meg ne hűtsék magukat, amiből makacs váltóláz támadhat. A maremmákon keresztülutazva pedig valóságos profilaktikus gyógyszer a malária ellen.

A hercegnő annyira hitt neki, hogy megkóstolta a tűzitalt. Dormándyné aztán csak nem engedhette, hogy a hercegnő egyedül menjen előre; ő is követte.

S ez nagy bűvészet, mikor egy férfi rá bírja venni a hölgyet, hogy megízlelje a borlélt. Magyarországon az úrhölgyek nem élnek azzal. Midőn ez az édes folyóláng, ez a csiklandó méreg érinti ajkukat, olyan ideges borzongással rázkódnak meg tőle, s szemöldeiket összevonva szeretetre méltó utálattal fejezik ki a késő bánatot az elkövetett bűntett után. Egy szürcsölet borléltől a szentből földre szállt emberi lény válik, s az elárulja magát rögtön a szemek ragyogásában.

Ennek az embernek csakugyan talizmánnal kell bírnia, hogy rá tudott venni erre egy hölgyet, akit csak tegnap óta ismer, s aki oly magasan áll fölötte és oly elérhetetlenül – mint a szentek a hitetlenek fölött.

Aztán hozzáfogott a beszerzett delicatesse-ek felszeleteléséhez, kölcsönkérve hozzá a polgártárstól a bowie-knife-ot.

Gábor úr nagylelkű akart lenni, s azt mondta, hogy nekiajándékozza a kést.

– Nem, nem! – tiltakozott a szőke hölgy. – Kést nem szabad ajándékozni; az ellenségeskedést jelent.

– Hát nem vagyunk-e régi ellenségek?

– Éppen most itták meg a békepoharat.

A hercegnő is közbeszólt.

– Ha valaki kést ajándékoz valakinek, hogy a rossz ómen el legyen távolítva, mind a kettőnek mosolyogni kell egymásra.

És a két férfi mosolygott egymásra, míg a kést átadta és átvette. Akkor aztán Manassé elővette az olasz sonkát, melyen még a sertésnek a négykörmű lába is meg volt hagyva, s nekimérte a kést mindjárt a sonka lábának keresztbe.

– Hisz úgy eltöröd a kést! – rivallt rá Gábor úr.

– Miben?

– A csontban.

– Nincs olyan az olasz sonkában. Az olasz nem eszi meg a csontot, hanem megtöri lisztnek, s a földét trágyázza vele.

S azzal egy metszéssel kettévágta a rejtélyt.

Olyan sonka volt az, aminek előbb lehúzzák a bőrét, mint egy kesztyűt, s aztán úgy töltik meg hússal.

Gábor úr visszahőkölt tőle.

– Dejsz akkor én ebből nem eszem. Az olasz szamárhúst tett bele.

– Ne ijedjen meg tőle, bátyám! Mondja, hogy „Cannibal ante portas!”

– Uram, az magasfokú sértés! Kannibál az, aki a magához hasonlót megeszi. Ha most úton nem volnánk, s ha egy palackból nem ittunk volna, ezért pisztolyra mennénk.

– Az ön pisztolyaival ugyan fölöttébb keresztyéni párbajt lehetne vívnunk!

– Hogyan hiszed ezt?

– Nincsenek golyóra töltve.

– Ah, azt kikérem magamnak!

Gábor úrnak olyan zsebpisztolyai voltak, amikről a csövet le lehetett srófolni, s a lőkamrát akként megtölteni. Harcképességének bebizonyítására rögtön lecsavarta az egyik pisztolyáról a főhengert, s bámulva látta, hogy – nincs biz abban se lőpor, se golyó.

– Megfoghatatlan! Én magam töltöttem meg mind a kettőt. Azóta a táskámat el nem hagyták. Én a táskámat le nem tettem sehol. Hol tehették ezt?

A szép Dormándyné arca olyan piros lett, mint a pipacs. Panaszkodott, hogy mind az arcába ment a vér, attól az erős pálinkától.

Mire aztán Manassé még egy pohárkával töltött neki; azt állítva, hogy az első pohár hevít, a másik hűsít – s a szép hölgynek nem volt bátorsága azt visszautasítani.

(De hát rossz lelkekkel van ez az ember társaságban, hogy azt is tudja, amit csak egy ember tud?)

Tudott pedig az még többet is. Tudta ez már azt is, hogy a szép hercegnő két hónap múlva oly egyedül fog állni a világban, mint – mint ő maga – elhagyva és eltemetve. – Nagyon sokat tudott előre, aminek még ekkor más boldog ember az ellenkezőjét álmodta. Hajlamánál fogva szkeptikus volt, s ezt még jobban kifejté benne a pályakör, melyet eddig megfutott. Mindennap érintkezett azokkal az emberekkel, akik azért beszélnek, hogy a gondolataikat eltitkolják. Látta a népszerűvé lett papokat és főurakat keservesen izzadó homlokkal betanulni a nép számára készült beszédeket, s látta, hogy seprik ki az inasok a babérkoszorúk leveleit a szobából. Csókolta a kezeiket a szép asszonyoknak, akiknek a kegyetlensége nem ismert határt; látta eszeveszetten lótni-futni a hivatalszobákon keresztül az excellenciás urakat, mikor az utca megzendült, s hallotta őket kacagni az ijedelmükben tett fogadások fölött. Be volt avatva Cagliari herceg családi titkaiba is éppen úgy, mint világbontó cselszövényeibe. Azt is tudta, hogy mi vár a hercegnőre Rómában. Azt is tudta, hogy az az egész föld itt a lábuk alatt, hogy készül megrázkódni nemsokára, s földindulásában torlaszokkal temetni el az utakat, amik Rómába vezetnek.

És ezeknek az útitársaknak még arról mind sejtelmük sincsen. Ők most jönnek a boldog Magyarországról, ahol még most a népcsoportok testvéresülési banketteket rendeznek; azok még csak az általános csókolódásig vitték a forradalmat, s mikor demonstrálni mennek, esernyőt visznek magukkal. Ezek az útitársak még nem látnak Olaszországban egyebet, mint a klasszikus népbölcsőt. Még csak azt tudják, hogy amit kiálltak, az vasúti kalamitás – nem sejtik, hogy az már forradalmi zűrzavar. Még az éjjeli lármából az útféli csárdában csak a brigantik szavát lesik ki, s nem is álmodják, hogy azok szabadcsapatok zarándokai, kik Olaszország minden útjain, ösvényein, vizein tódulnak észak felé, s az a „la piccola cenerentola”, amiről a dalaik énekelnek, nem egy árva leány, hanem egy árva ország!

Manassénál nem volt puszta véletlen ez a találkozás. Amit megtudunk később.

A hercegnő behunyt szemmel, egy gyermek ártatlan bizalmával rohant legnagyobb veszedelmébe.

Csak egy esélye volt rá nézve a szerencsés megszabadulásnak, ha ellenségeit, akik üldözik, megelőzheti.

Ma még, és talán napokig, talán hetekig a boldogság mámorában úszik Róma is. A pápa megáldja a népet, s a nép megáldja a pápát; a bíbornokok hintaiba koszorúk repülnek az erkélyekről; a papok a szószékben hazáról és szabadságról prédikálnak. Olyan idő van, amikor még egy üldözött asszonynak is meg lehet a többi foglyokkal együtt menekülni a börtönéből.

De holnap, holnapután vagy egy hét múlva már mindez másképpen lehet – s akkor újra becsapják a börtönajtót, s jaj annak, aki elkésett kijönni, elbámulva a remekműveken, amikkel a börtöne fel van díszítve.

Azért siess, siess, szép hölgy! Meg ne állj Rafael stanzái, loggiái előtt, mikor a Vatikánon végighaladsz; hátra ne nézz a sixtini kápolnában a végítélet óriási képét megbámulni; hanem siess a saját ítéletedet kikönyörögni, amíg azt kegyes mosolyra széthúzott ajkak mondják ki, s aztán igyekezz kimenekülni a túlsó ajtón, amit nyitva találsz; mert a te börtönöd az!

Manassé azért választotta az Appennineken keresztüli utat Rómába, mert ez az egy még nyitva volt; a többi már mind akadályokkal elállva, amikben Blanka üldözői okvetlenül megfogják magukat. – Útjukat állják császári seregek, felkelő csapatok és kóbor rablók, mik a zűrzavarban egymás sarkára taposnak. S addig Blanka ügyvédjével még a napfényes időben rendbe hozhatja azt az ügyet, mely rá nézve vagy szabadság vagy holtig tartó kínszenvedés.

Gábor úr, miután a sonkát megismételt kísérletek folytán tökéletesnek találta, az mondá:

– Most már ki vagyok békülve Olaszországgal.