VI.
Gyönyörű is az az Olaszország! Az ember elvesztette
a paradicsomot, s akkor azt mondta az Istennek: „Már most csináljunk ketten
együtt egy másodikat!” S csinálták Olaszországot.
A gyönyörteljes táj hívogat és maraszt. Fáj megválni
tőle, mint egy kedves álomtól.
Adorján Manassé nagy lemondást tanúsított, amikor
sietteté az utazást, s nem engedett pihenőt tartani sehol. Kevés ember
tette volna meg azt a helyében, hogy az isteni Arno-völgyön keresztül a
rövidebb utat keresse, hogy kikerülje Florenzet! S megrövidítse magának azt az
időt, amelyben a legszebb földet láthatja – és hozzá a legszebb eget:
útitársnéja szemeiben.
Ezek nem gyönyörűségre, nem szívhajlamok ápolására
ajándékozott napok voltak.
Manassé tetteté, mintha az ő részén volna a
türelmetlen törekvés, mentül hamarább célnál lehetni. El nem árulta magát, hogy
Blanka titkából tud valamit, s hogy az őt érdekli. Úgy tett, mint akit
saját fátuma kerget.
Nem mutatott aggályt, szomorúságot; folytatta az
ügyvéddel a scurrilis tréfákat, s került minden érzelgésre vezető
társalgást, amire az olaszországi út olyan nagyon kínálkozik. Manassé
Florenztől a legegyenesebb, de a kéjutazóktól legjobban került utat
választa: Siena és Orvieto felé.
Ez az út az olasz földnek legszomorúbb panorámája.
A hajdankorban hatalmas, most aláhanyatlott városok
félbehagyott templomokkal; elhagyott várak, mikből kifogytak a hercegek;
azután kopár, homokdombokkal hullámos pusztaságok, mintha nem Olaszországon, de
köves Arábián vezetne át az út; ingoványok, miknek láttára az idegent
könnyű borzadály futja át; lankasztó kéjelmetlenség száll idegeire. A
közel maremmák lázlevegője az; a malária eltiltja az embert attól, hogy
felékesítse a földet. Ahol az ember beteg, a föld is beteg lesz: széles,
csendes tavak a völgyekben, miken nem járnak hajók; szabályozatlan folyamok,
mik kőrakásokkal terítik be a völgyeket; vulkáni tájképek, miknek
hegygerinceire kígyótekervényben kúszik föl az út; mély völgyek, hajdani
tűzokádók kráterei fenekén sötétzöld tengerszemek, sziklába vágott hosszú
sor lépcsők; tanújelei annak, hogy milyen mélyen kell leszállni a
tűzisten országában egy ital iható vízért. Vízrohamoktól aláásott sziklatömegek,
tetejükön házakkal, mik várják, hogy mikor zuhannak le a mélységbe; sötét
gesztenyeerdőkkel benőtt unalmas hegyoldalak, mocsárlapályok, rongyos
tanyákkal, miknek se ablaka, se teteje; síremlékek, amik hasonlítanak elhagyott
kastélyokhoz, és kastélyok, amik hasonlítanak síremlékekhez.
Hanem a rövidségen kívül még egy előnye volt ez
útnak, a járatlansága. A mindenünnen északnak siető szabadcsapatok
kerülték azt; a csendes városokban, miket ez út érint, nincsen mit keresniök. Olyan
forradalom, mely a sienai respublikát helyreállítsa, vagy Viterbót ismét a
pápák székhelyévé tegye, nem jön többet. Brigantik sem háborgatják ezt az
útvonalat; gazdag utazók nem járnak ezen.
Manassé ez unalmas úton hozta el az útitársait; de
gyorsan és biztosan. Estefelé, mikor Róma közelébe érkeztek, elkezdett esni az
eső; még attul az élvezettül is meg lettek fosztva, hogy Szent Péter
templomának kupoláját az alkonyégen lerajzolva lássák; egy hosszú, egyforma,
kertfalak közé zárt út – megszaggatva kápolnákkal, síremlékekkel és csárdákkal
– fárasztá a türelmet, míg egyszerre a postaszekér megállt, s a postiglione azt
mondá, hogy itt vagyunk a Porta del Popolónál – ahol az embertől
megkérdik; hogy mi járatban van?
Ez tehát már itt Róma!
Észre sem vette az ember.
Hanem a fő cél el lett érve. Azon nap estejére,
melyre Manassé ígérte, eljutottak a világvárosba.
Vajon ellenfelük nem előzte-e meg őket?
A postiglione azon kérdésére, hogy hová hajtson az
utazóival, Gábor úr előkereste a jegyzőkönyvét, s kiolvasta
belőle a hotel nevét, amit még Bécsben feldiktált neki a vendéglős.
Tudniillik, hogy a vendéglősök valóságos
szabadkőműves társaságot képeznek egymás között; megvan közöttük a
reciprocitás; vendégeiket városról városra, kézrül kézre adják, sőt
ajánlóleveleket is írnak mellettük.
– Ebben a vendéglőben németül is beszélnek.
Ez volt az előnye a kijelöltnek.
– Te is oda szállsz ugyebár, ahová mi? – kérdé Manassét
lekötelező nyájassággal Zimándy úr.
– Ahol németül is beszélnek? – Köszönöm. – Ha megmondom a
hotelben, hogy magyar vagyok, összecsókolnak – s aztán fölteszik a számlára a
csókot; ha azt mondom, hogy német vagyok, megvernek, s fölteszik a számlára az
ütleget. Olyan helyet keresek, ahol, ha beírom a vendégkönyvbe a hazámat:
„Transsylvania” azt fogják hinni, hogy az Amerikában van, szomszédja
Pennsylvaniának; a jenkit még respektálja az olasz.
– Sajnálom! – szólt Zimándy úr. – Annyi idegen közönyös
ember között jólesett volna egy…
– Egy ellenséget bírni a közelben – egészíté ki
mosolyogva Manassé a frázist. – Hosszabb ideig akarok itt lakni, s nem maradok
hotelben; hanem mihelyt a málhámat megkapom a harmincadon, keresek valami kis
magánszobát a Colosseum körül, ahová besüt a nap reggelenkint, s oda rejtem el
holttestemet.
Most egy fényesen kivilágított utcába fordul be a
gyorskocsi. Egy szegletház sarkán pompás szobormű szökőkút okádta a
vizet.
– Ez a palazzo Cagliari – jegyzé meg Manassé minden
emfázis nélkül.
Blanka önkénytelen kíváncsisággal dugta ki a fejét a
kocsiablakon, hogy meglássa azt a palotát, amely az ő férjének ősi
lakhelye, ahová őt az soha be nem vezette, s aminek belsejét nem is fogja
meglátni soha.
Manassé nemsokára csengetett a kalauznak. A kocsi
megállt. Az ifjú leszállt, kezet szorított az útitársaival, akik közül az
egyik, a férfi, azzal bocsátó el, hogy még okvetlenül találkozni fognak; a
másik, a szőke szépség, azon reményét fejezé ki, hogy talán még valahol
látni fognak együtt valamit, amit látni érdemes; a harmadik, a hercegnő,
nem szólt semmit.
S ezzel az ismeretlen, a véletlen találkozó eltűnt a
szeme elől. Elment magát eltemetni abba a nagy sírba, amelybe annyi nagy
emberek, országok, népek és istenek vannak eltemetve, ahol neki is lesz helye
elrejteni valahová a holttestét. – Csakhogy a holttestnek még élő szíve
van, s viszi magával a szívébe lőtt nyilat.
A hercegnő pedig kíséretével együtt hajtatott a
hotelbe, ahol németül is beszélnek.
A hôtelier érkeztükre lesietett a vendégek elé. Finom,
udvarias ember volt.
Gábor úr természetesen azon kezdé, hogy ők a bécsi
vendéglőstől ide vannak utasítva, s megmondá a hercegnő nevét.
E név hallatára a vendéglős összecsapta a kezeit, s
azt a betűt engedé ajkain kiszaladni, amit különben az olasz kimondani nem
tud, csak a nagy csodálkozás percében képesül rá a nyelve.
– C! c! c! S nem érte excellenciátokat semmi baj az úton?
– Minek ért volna?
– Megérkezésük jelezve volt bécsi ügynökünk által
hotelünkbe a mai napra, s mi a szállást készen tartottuk önök számára; de
ugyanekkor még egy másik vendég is volt előre bejelentve hozzánk;
előkelő úr Magyarországból, ki szintén első emeleti szállást
óhajtott. S ma délután kapjuk a tudósítást, hogy ezt a vendégünket, a vele
utazó társasággal együtt Monte Rossónál a szűk hegytorkolatban a rablók
elfogták, valamennyit magukkal vitték a hegyek közé, s most váltságdíjfizetésig
ott tartják. Megrettenénk, hogy önök is ott vesztek.
– Nem. Mi Orvieto felé jöttünk.
– Az a szerencséjük.
– Mi a neve annak az úrnak, akit elfogtak a rablók? –
kérdé felvillanyozott tekintettel a hercegnő.
– Hja, az olyan cifra név, hogy én azt össze nem tudom
szedni így könyv nélkül – mondá a vendéglős –, hanem majd kikeresem a
levelezéseim közül, s felküldöm kegyelmességednek leírva.
Blanka alig vetette le útiköpenyét a szobában, midőn
a pincér hozta az ezüstfényű tálcán a leírt nevet.
„Conte Benjamino de Vajdár”.
Blanka balját feldobbanó szívére szorítá, s ragyogó
szemekkel, megdicsőült arccal csak e szót rebegé:
– Van!
Maga sem vette észre, hogy amikor e szót kiejté,
jobbjának összeszorított öklét kinyújtott hüvelykujjal emelé az égre.
Azután arra kérte a pincért, hogy vigye át a névjegyet a
vele jött úrnak is.
Zimándy úr pedig e név olvastára egy arany borravalót
nyomott a pincér markába.
Az pedig gondolta magában, hogy furcsa emberek lehetnek
ezek, akik egy gyászhír hallatára hálát adnak az Istennek, s aranyat a
hírnöknek.
Blanka hercegnő egész lényét remegni érzé, mintha
egy ismeretlen szellem túlföldi igézete folyná körül. Üldöző démona e
szóval rémíté meg lelkét: „Rómában templom van sok, de Isten egy sincs!” Olyan
káromlás, melyet nem bírt lelkéből kiirtani többé. Együtt repült vele az
denevérszárnyakon. Most egyszerre megtörtek a démonszárnyak, s a kísértő
lehullt a porba.
Van. – Volt. – És talán még „Lesz” is!
Meg kell-e ismernie egykor, aki őt idáig betakarta,
azt, aki „egy” és „minden”? Akinek nem kellenek égő oltárok, sem
hekatombák megtört szívekből? – Vagy elhagyta őt az emberrel együtt,
aki „ŐT” ismeri, és senki mást?
Ave Máriára szóltak a harangok.
Blanka letérdepelt, és imádkozott.
|