|
VIII.
Manassé még aznap délután meglátogatta a hercegnőt.
Érdekes újságot is hozott neki, amit megtudnia szükséges volt.
A hercegnő málhái megérkeztek, s már a harmincadon
vannak. A gyorskocsis által hozott hír szerint a rablók nem a diligence-ot
tartóztatták föl, melyet carabinierik kísértek, hanem csak egy urat, akinek
nagyon sietős útja volt, s aki különfogattal vágtatott Jesiből Róma
felé. Ezt magukkal vitték a hegyek közé, s azután egy levelet hoztak tőle,
melyet az utánuk jövő postillionnak adtak át. E levél Cagliari hercegnek
szól Bécsbe. Valószínűleg a váltságdíj iránt szól. Minthogy pedig a
levelezés most a Romagna és Bécs közt sok akadállyal jár, valószínű, a
kiváltás késni fog odáig, amíg – ez a mostani népszerű kormány a helyén
marad.
Ez figyelmeztetés volt a hercegnőnek, hogy az ő
ügyének az alatt jó lesz eldöntéshez jutni, mert nagy különbség lesz az ítéletre
nézve, hogy milyen légáramlat jár a Vatikán körül.
Manassé egy szóval sem árulta el, hogy tud valamit arról,
hogy a hercegnőt válópöre hozta ide. Ez már szabadságot ad egy férfinak a
válni készülő nőt független nőnek tekinteni. Manassé úgy közelített
Blankához, mint akiről azt tudta, hogy hercegnő és hitves.
A málhák megérkezte nagy zavarból szabadítá ki a
hölgyeket; most már tökéletes toalettet csinálhattak, ami kedélyhangulatukat
meglehetősen megjavította.
Manassé két dolgot került nagyon, a hercegnőnek
udvarolni, s a szent dolgokból gúnyt űzni.
Mikor legelső óhajtásukra estenden körülvezette
őket kocsin az ünnepi pompától ragyogó templomokba, maga kiült a bérkocsis
mellé, s onnan figyelmeztette a hölgyeket az útba eső monumentális
épületekre. S aztán elvezette őket abba a templomba, ahol megláthatták az
idvezítő testétől emlékezetessé lett négy szeg másolatait, miknek
egyik eredetije a Szent Péter templomában őriztetik, a másika a vaskorona
abroncsát képezi. Maga is vásárolt azokból egyet emlékül a cisztercita
atyáktól; onnan elvitte a hívőket Szent Ágota madonnájához és a
drágakövekkel elhalmozott Krisztus-bábhoz, a bambinóhoz, s elmondá nekik a szép
legendákat, amik a két szoborhoz vannak kötve.
– Minden gyöngy, minden drágakő, ami e szobron
ragyog, egy teljesült óhajtás emléke; de a költészet, ami azokat
körülsugározza, még a gyémántoknál is fényesebb. Az olajfák hegyén nőtt
békefa gyökeréből faragva, maga az evangelista kezével, aztán a tengerbe
dobva, a hullámok által a Tiber torkolatáig szállítva, s onnan kegyeletes kéz
által az Aracoeliba elhelyezve. Ez a szobor legendája, amihez a népköltészet
folyvást újakat told. A templomból ellopták, kicserélték, helyette másikat
készítettek; de az igazi „pólyás gyermek” éjszaka visszatért magától a szent
lakhelybe, s zörgetett a templomajtón. Pedig se keze, se lába. Az imádat költészete
örök szépség!
Magasztalás és hitetlenség ugyanazon szóban!
Azután elvitte a hercegnőt az edassai képhez.
Gyönyörű legenda van ahhoz is fűzve. Halálos beteg asszonyhoz hítták
a megváltót, hogy csodatevő erejével gyógyítsa. Nem mehetett már. Híva
volt. A Golgotára. De mégis segített a benne bízó betegen. Halálverítéktől
izzadó arcára teríté kendőjét, s a kendőn ott maradt az arc,
töviskoronájával együtt. Azt küldé el a haldokló nőnek, s ez meggyógyult
tőle. Ez az edessai kép.
Manassé oly pietással mondá el a legendákat Blanka
előtt, mint aki tudja szeretni azt, amit hinni nem tud.
Szerzett az ájtatos hölgyek számára szentelt pálmákat,
aranyozott levelekkel, s a három szent fa őreit megvesztegeté, hogy
egy-egy levélkét engedjenek nekik elvinni az apostolok ültette narancsfákról.
Nem mutatott hitetlen képet a sekrestyések előtt,
kik az ereklyék csodaerejét magyarázták, s midőn Blanka térdet hajtott a
sokszor felékesített madonnaszobor előtt, félrevonult mellőle, tudta,
hogy az is fogadást teszt most, és imádkozik.
Soha nehezebben teljesíthető imát nem sóhajtottak
fel a szent szűzhöz.
Blanka azt könyörögte az égi királynétól, hogy szabadítsa
őt meg üldözőőll, s ne engedje eltántorodni a kísértetben. – És
ugyanarra a kézre volt bízva a megszabadítása is, amelyre az eltérítése. A
kísértő és a szabadító egy személy volt. Ott állt mögötte.
A különben is oly fogékony, gyermeteg kedélyű hölgy,
ki folyvást kolostori légkörben növekedett, s onnan egyenesen a szenvedések
iskolájába lépett, titokteljes ihletségtől áthatva járt a nagy emlékek
között, mik a megszentelt múlt égig érő alakjait hozzák közel, s azt hivé,
hogy e szent borzadályt a tagadóknak is érezniök kell.
Mikor elmondá előtte Manassé a szent lándzsa
történetét a Veronika-kápolnában; hogy ütött sebet azzal a római liktor
Longinus a megváltó oldalán, s hogy vakult meg abban a pillanatban; de Mária
fiának négy csepp vére hullott szentségtörő kezére, s amint e vért szeméhez
dörzsölé, visszanyerte látását és megtért, szentté lett; akkor az a gondolatja
támadt Blankának, hogy hasonló csoda nem történhetnék-e meg másodszor is az
életben.
E napnak az éjszakáján erről álmodott.
S most már alakot tudott adni a fogadásának.
Ha a szentanya kiszabadítja őt e nagy
szorongattatásából, ha kötelékeiből kimenekülhet, hogy ismét szabad
legyen, akkor oly gyémántot fog neki megszerezni, aminél fényesebb nem ragyog
fejének koronáján: – ezt az ifjút.
Azt hitte, hogy elég gazdag egy ilyen gyémántot megvenni.
Szívében egy egész világ – és semmi adósság rajta. Most már nem félt tőle.
A csodatevő ereklyékből annyi erőt merített, hogy már most
ő gondolt a hódításra.
A következő napon már korán reggel eljött
védenceiért Manassé. Sietni kell, hogy a sixtini kápolnába jókor bejuthassanak.
A világ legnagyobb piacára, a Szent Péter térre jutva
kocsijokból le kellett szállni, s úgy törni utat a néptömegen keresztül a
Vatikán bejárásáig. Most már Blanka kényszerítve volt vezetője karjába
fogózni, és szorosan melléje simulni. Egészen rábízta magát. Az már tudta itt a
járást, s meg tudta válogatni, hol használ a szép szó, hol az erélyes
tiltakozás; kit kell ököllel félretaszítani az útból; kit lehet megszelídíteni
egypár markába kent lírával. Sikerült neki elvégre a legjobb szegletek egyikét
elfoglalhatni a Sixtinában, s Blankát felállítani egy zsámolykára, melyet
összehajtott állapotban, eldugva hozott magával a felsőkabátja alatt.
Onnan mindent jól láthatott a hercegnő, s egyúttal meg volt védve attól,
hogy az embertömeg által órákig összesajtolva tartassék.
Szegény hercegnő még akkor nem tudta, csak
később a gyóntatója világosította fel róla, hogy ezáltal is nagy vétek
elkövetésére csábíttatott el: ez az elrejthető zsámoly az angol eretnekek
találmánya, kik enyhíteni akarják ezáltal asszonyaik szenvedését a szent
szertartások alkalmával, holott azt mindenki türelemmel végigtűrni
köteles, s mikor megváltója a kereszten függ, a saját kényelmére nem szabad
gondolnia. – Ezt nem tudta a hercegnő, s a gondos figyelem tetszett neki.
A „tenebre” (a sötétség olaszul) egyike a vatikáni pompa
legmeghatóbb jeleneteinek. A gyász pompája. A sixtini kápolna egészen feketével
behúzva, csupán tizenhárom viaszgyertya sárga fénye küzd e sötétség ellen,
melynek mélyéből, mint sírboltból felhangzó zsolozsmák zendülnek fel a
zsoltárok: a lamentatiók, a búbánatos antiphona szavai láthatatlan alakok
ajkairól. Emberarcokat alig lehetett kivenni. Akik ott a kereszt körül
mozognak, mintha élő árnyékok volnának.
Azután elkezdik a gyertyákat eloltogatni.
Tizenkettőt, a sárga viaszgyertyákat mind. Utoljára csak a középső
marad égve, a nagy szál fehérviaszgyertya; az a Jézus.
S e napelsötétülési világgyászban megzendül a láthatatlan
kórusból a Miserere. Allegri világhírű zeneműve, melynek misztikus
hangjai a golgotai jelenetet beszélik el, hangok, mikben a kínzott megváltó
halálos végmondatai vannak kifejezve, a liktorok átkos hahotája s a szent
asszonyok siralma; közéjük zendül a megnyílt sírhalmok halottainak
irgalomkiáltása, a recsegés, melytől az égkárpit végtől végighasad, s
a megnyílt égből az angyalok panaszos himnusza. Mindez oly ellenállhatlan
malaszttal tölti el az emberi kedélyt, mely alól semmi szkepszis nem képes
megóvni. Megráz, megreszkettet az minden erőt, megbénít minden gondolatot:
úrrá teszi a képzeletet a bölcsesség fölött.
Mikor a nagyszerű gyászszertartás végeztével a
közönség elhagyta a Sixtinát, Blanka gyászfátyolán keresztül figyelemmel
vizsgálta kísérője arcvonásait, ki őt karján vezette. A szokott
mélaság volt azokon, mely ellentéte a tompult (blazírt) egykedvűségnek, de
mégsem rokona az ihletségnek. A mélaság azt árulja el, hogy a gondolatok
túljárnak a látottakon.
– Ön többször is hallotta már a Misererét? – kérdezé a
hercegnő Manassétól.
– Most harmadszor hallom. Másodszor a Sixtinában. Egyszer
a bécsi István-templomban.
– Én úgy tudtam, hogy ezt nem szabad másutt előadni,
csak Rómában.
– Nem is szabad. Mert Allegri partitúráját nem adják
senkinek. Hanem a bécsi karnagy megtette egyszer, hogy a tenebre alatt a sötétben
a kalapjába dugott papírra lehangjegyezte az egész melódiát, s aztán otthon
Bécsben betanította. Ennek az előadásán voltam jelen. A jó bécsi nép
nevetett rajta.
– Hogyan? Nevetett?
– Nem démoniákus rohamból tette, hanem azért, mert
ugyanez a zene, ami a Sixtina tenebréjében oly megragadó összhang, a Sixtina
nélkül egy groteszk zűrzavar.
– Engem, megvallom, hogy nagyon meghatott e magasztos
szertartás – szólt közbe Zimándy úr. – Az ilyen magamforma eretneket holmi
gyönge konvertitai rohamok környezik ilyenkor.
Manassé odatekintett; de nem Gábor úr arcára, hanem a
szép Dormándynééra, amiért az szeretett volna neki – egy töviskoszorút nyomni a
fejébe. – Tetőtől talpig hitetlen pogány.
Blanka pedig arra gondolt, hogy ami sugár az egyik
„Saulus” szemeit felvilágosítja, lehetetlen, hogy a másikat is látóvá ne tegye.
Manassé látta is jól, ami Gábor urat úgy besugározta, de
azok nem voltak szent sugarak.
Régóta megfigyelte ő azt, hogy a hercegnő két
kísérője érti egymást. – Jöhetnek olyan külső körülmények, amik a
tenebre és benedictió hatását odatökéletesítik, hogy Gábor úr mint az ortodox
egyház híve tér haza – s a hercegnő egyedül marad!
Blanka nem is álmodott ily lehetőségről;
annyira „hívő” volt, hogy még a jó barátokban, sőt még a jó
barátnékban is hitt!
|