XI.

Mikor Gábor úr hazaért a hotelbe, akkor még természetesen nem volt otthon a hercegnő. Annak még várnia kell, míg a tömegoszlásnál a Rossiék hintajára kerül a sor.

Gábor úr legelébb is sietett magát civilbe tenni. Azután bekocogtatott Dormándyné ajtaján: „Szabad-e?”

Belülről erőteljes és kategorikus válaszul hangzott: „Nem szabad!”

Ez most duzzog.

Pedig, ahogy a szobaleány tanúvallomásából kiderült, már föl is kelt a szép asszony, és felöltözött, s annyira elmúlt a fejfájása, hogy a table d’hôte határideje után tudakozódott, s addig is egy adag osztrigát hozatott fel magának.

Várni kell, míg magától kibékül. A hercegnő majd kiengeszteli. Annak a megérkeztét aztán türelmetlenül leste Gábor úr, bodor füstöket eregetve tajtékpipájából ki az ablakon át az utcára.

Egyszer aztán irtóztató néprivalgást hall közelíteni az utca vége felöl; mintha valami vidám jellemű forradalom venné errefelé az útját. A néptömeg megtölté az utcát, megkoszorúzott trikolór zászlókat lobogtatva, s e zászlók között gördült előre Rossiék hintaja a grófnővel, leányával és a hercegnővel; az egész hintó tele volt szórva virágcsokrokkal és koszorúkkal; hanem lovak nem voltak eléje fogva. Férfiak vontatták és tolták azt a hotel kapujáig, folytonos üdvriadal mellett.

A hintóból leemelték a hercegnőt odasiető nemzetőrtisztek, s fölvezették a szobáiba; a hintót Rossiékkal vontatta tovább a felséges nép.

Gábor úr meg nem foghatta, hogy történhetik mindez. Türelmetlenül csöngetett a szobapincérnek.

A csöngetésre berohant hozzá egy nemzetőr; kardosan, a zöldágas keppivel a fején.

– Nekem pincér kell, nem gárdista!

– Én vagyok a pincér.

– Mi történt itt?

– Nem tudok semmit. Talán a maître d’hôtel tudja, az onnan jön.

– Hát küldje gyorsan a maître d’hôtel-t.

Perc múlva belépett hozzá egy nemzetőrkapitány; csákósan, vállrojtosan.

– Kit keres, signore capitano? – förmedt rá Gábor úr.

– No, hát én vagyok a maître d’hôtel.

– Ah, pardon! Nem ismertem önre ebben a kosztümben. Mi történt a hercegnővel?

– C, c, c, c, c, hn! – cuppogtatott a vendéglős; s aztán megint elöl kezdte. – C, c, c, c, hn!

– Odáig tudom – vágott eléje Gábor úr –, amikor a hercegnő a pálmalevelet megkapta, mert addig magam is ott voltam.

– Csak röviden mondhatom el, signore, mert százfelé kell szaladnom. Hol is kezdjem?

Ekkor kopogtattak az ajtón. Ugyan, ki alkalmatlankodik most? Már a nyelvén volt Gábor úrnak a „Nem szabad!” midőn az ajtó – nyomban a kopogtatás után – fel is tárult, s „nagyon is szabad!” annak, aki most belépett. A szép Dormándyné volt. A kíváncsiság meg is gyógyította, ki is engesztelte. Azért, hogy megtudja a rendkívüli eseményeket, jégre tette a haragját, s maga lett Gábor úr látogatója.

– Hát, signore és signora, két szóval elmondom. A benedizione után, amint a „beata ungherese” (mert nálunk azt, aki a húsvéti áldásnál a „pálmá”-t megnyeri, „beata” névvel szokták megtisztelni) tehát, amint a pálmát megkapta, levette a briliántos karperecét a karjáról, s azt a közkedvességű népvezér, a szentelt barka-áruló Beppo Comincio kosarába veté e szavakkal: „A szent ügy elősegítésére!” Mely példájára a többi úrhölgyek mind egymás után lekapcsolták kösöntyűiket, hasonló szent lelkesedéssel, a gyújtó szikra körülfutott a tribünökön, a szentelt barka-árulók kosarai körös-körül jártak, s egy perc alatt tetézve lettek ékszerekkel, miket a derék Ciceruacchio vett át a nemzeti kincstár számára; begyűlt egymillió scudi. A szikrából láng, aztán lángoszlop lett; olyan, mint a Vezúv kitörése –, (amit önöknek is meg kell tekinteni – szúrta közbe a „maître d’hôtel”, egy pillanatra elfeledve a capitano de la guarda nazionalé-t – ajánlhatom Nápolyban – a hôtel du Danemark-t, ott németül is beszélnek) – tizenkétezer fiatalember íratta be magát az önkénytes seregbe rögtön. Nekem minden pincérem nemzetőr lett. Holnap a szobaleányok fognak felszolgálni az asztalnál. A pápának két unokaöccse is beállt az önkénytes légióba. A bíbornokok pompás lovaikat odaadták a hadsereg ágyúihoz való fogatnak; hasonlót tettek a hercegek, grófok, nagykereskedők: mind kifogatták hintaikból a nemes paripákat: allo az ágyúk elé. Rossi grófné is odaadta a maga lovait. A nép aztán maga ragadta meg a rudakat, s vontatta a hintókat a palotákig! A balkonokról koszorú! C, c, c! Virág! C, c, c! Ohi! Ahi!

A derék férfi úgy kifáradt a lelkesülésben, hogy már csak jajgatni tudott, és nem várta az „addiót”, hanem szaladt ki a szobából.

– No, lássa ön – szólt Gábor úr Dormándynéhoz e nagyszerű jelenet elbeszélése után. – Milyen jól járt ön, hogy nem volt ott; most megmaradt a szép karperece, amit bizonyosan ön is elhagyott volna.

– Prózai ember – mondta a szőke delnő elsietve, s bosszúsan csapta be maga után az ajtót.

A dolog nem egészen úgy történt pragmatice, ahogy azt a capitano előadta. Ilyen kezdeményezéshez a szelíd Blanka lelkében minden erély és rutin hiányzott. Hanem úgy volt az, hogy amint a pálmalevelet keblébe rejté, karperece lekapcsolódott karjáról, s leesett az embertömeg közé. Aki azt megtalálta, csakugyan a derék Beppo Comincio volt, ki egy kis ketrecet ütött fel a szegletben, s ott árulta a húsvéti emlékvirágokat, amihez neki szabadalma volt. Ez a karperecet hosszú pálcájának hármas keresztű végére akasztva nyújtá fel a hercegnőnek, ki azonban a véletlent égi intésnek véve, azzal a szóval utasítá azt vissza, hogy az elvesztett ékszert a „szent ügy oltárára” kívánja letenni. Ő bizonyosan az egyházat értette. A virágárust, aranyos casulájában, bátran a pápai cortège-hez tartozó bussolantének tarthatta. „Szent ügynek” azonban az esztendő folytán Rómában a „szabadságharc” ügyét tartották, s a népszónok Beppo Comincio ily értelemben proklamálta a „beatá”-tól jött ajándékot. Az eredmény csakugyan azt lett, amit a vendéglős elmondott.

Blanka jómaga még csak sejtelemmel sem bírt arról, hogy mit tett. A dicsőség, az ováció diadalzaja, mely körülvette, érthetlen talány volt rá nézve: megrettent tőle, reszketett. A lelkesedés felfoghatlan zaja, az ölébe repülő koszorúk oly hatással voltak rá, mintha temetési pompáját látná és hallaná élve. Mikor hazaért, alig volt annyi ereje még, hogy szobájába tudjon támolyogni. S ott rögtön levetkőztetteté magát, és lefeküdt. Úgy rázkódott egész teste, mintha a hideg lelné.

Mikor Dormándyné bement hozzá, hogy meghívja a table d’hôtehoz, már fekve találta, s az arca égett, mint a lázbetegé. Nem kívánt mást, csak citromvizet. Meg volt törve a rendkívüli izgalom alatt. A keskeny pálmalevelet odarejté az inge alá, keblébe, s kezeit összefonva fölötte, imádkozott.

De sokszor elringatá álomba ez a pálmalevél!