XII.

Gábor úr azzal igyekezett a szép Dormándyné duzzogását kiengesztelni, hogy mikor az étterembe levezette, azt monda neki:

– Ez a mai nap eseménye véghetetlen sok előnyt adott a hercegnő ügyének.

– No hát, ha azt akarja ön, hogy ki legyek engesztelve, mondja meg ön nekem, de egész maga valóságában miben áll ennek a mi hercegnőnknek az ügye, amiért mi ide Rómába jöttünk. Azt tudja ön, hogy nekem is tisztában kell lennem minden eshetőség irányában; minthogy saját elintézendő ügyeim is vannak.

– Tudom, igenis; majd odalenn a table d’hôte-nál hegyéről tövire mindent elbeszélek: a szomszédaink nem értenek a nyelvünkön.

Ezért aztán megnyerte azt, hogy megcsípték a karját, s teljes bűnbocsánatot kapott a gyónás után az eddig elkövetett bűnös tettekért.

Ezúttal Zimándy urat és Dormándynét ültette a maître d’hôtel az óriási virágbokréta mögé, melynek az asztal közepén az a rendeltetése volt, hogy a vendégek savanyú képét eltakarja, amit azok egymásra fintorgatnak, ha az ételek nem tetszenek nekik. S a suttogó párnak ezúttal jólesett a rejtegető bokor.

– Tehát amíg a levest hozzák, rövideden beavatom nagysádat abba a tudományba, amire kívánom, hogy sohase legyen szüksége életében. – A hercegnő ellen a férje válópört indított. Ő lenne a felperes. A római katolikus vallás a házasságot felbonthatlan szentségnek tartja. Olyan esetekben, amik az együttélést lehetetlenné teszik a házasfelek között, csak a különlakást engedi meg, de a sacramentum maga csak a halál által bontható fel.

– Ne beszéljen ön halálról, mikor az ember éppen levest kezd enni.

– Én – köszönöm – nem eszem levest. Ki nem állhatom a sárgarépa metéltet a levesben. Egyáltalában nem szeretem a sárgarépát. Ugyebár, nagysád nem szokott ezt odahaza főzetni soha? Ez is egy ok szeparációra, ha nem is a thoro, de a mensa.

– Ugyan ne fecsegjen annyi hiábavalóságot, hanem értekezzék a válóperről.

– Hiszen azt teszem. Tehát az egyszerű különválasztásba sem a herceg, sem a neje nem akarnak belenyugodni: a nő még „gyermek”; még nem is élt, a herceg pedig alkalmasint nőül akarja venni a kedvesét.

– De hát miért akarja éppen azt nőül venni? Miért „nőül”? És miért „őt”?

– Jaj, lelkem, szép nagysád; ne kívánja ezt olyan könnyen megérteni, mintha arról volna szó, hogy miért szippantja be a szomszédom a maga tizenkét darab eleven osztrigáját olyan deliciával, amitől engem a hideg kilel, ha a tányéromra találják tenni. Ez a herceg és a márkiné közötti ügy. A tökéletes elválást azonban csak akkor engedi meg a római katolikus egyházjog, ha magát a megkötött házasságot nem létezőnek tekinti; aminek az esélyeit igen szépen versbe szedte valaki a diákok számára. Lehet válogatni a menüből, egyik rosszabb a másiknál.

– A table d’hôte-t érti ön, vagy a házasságbontó okokat?

– Talán mind a kettőt. Ezen okokat a tridenti zsinat alapította meg. A pápai kúriának aztán van egy titkos instrukciója, amely a válóperekben dönteni szokott. Ez instrukciónak 13. kaccsa az, amire mind a két fél alapítja a keresetét, a herceg is, és neje is.

– S mint mond a 13. kaccs?

– Diákul van. – Ugyan, signore, nem kaphatnék egy kis házikenyeret? Grazia! – Nagysád is szereti a házikenyeret? Ez itt „pane francese”. – a 13. §-a az instrukciónak nem létezettnek mondja ki a házasságot; hanem egyúttal halálítéletet is mond ki. Az a fél, amelyik az ítéletre okot szolgáltatott, meg van halva a világra nézve: annak többé házasságra lépni nem szabad.

– És miért nem?

– Vigyázzon kérem, nagysád! Mikor az ember halat eszik, akkor nem kell beszélni, mert szálkát nyel le. Csak én hadd beszéljek, aki nem eszem halat.

Gábor úr aztán kitisztogatott szépen minden szálkát ebből a kényes témából, amely egy gyöngéd hölgynek a torkán akadhatna.

– Ez egy igen kellemetlen, gyűlöletes per, ami az embert mélyebben lealázza a pap lába alá, mint ahogy a Henrik császár volt megalázva Canossában; ez csak mint „bűnbánó ember” hajtá porba a fejét, a váló fél pedig mint „bűnbánó állat.”

– Ügyeljen ön! A szomszédja koccintani akar önnel a pápa egészségére.

– Ah! Evviva Pio Nono! Igazán mondom: örömest ittam az egészségére. Pedig bizonnyal mondom, éhomra ittam. Ugyan adjanak már valami húsfélét! Hiszen elmúlt a nagyhét. Nem kell már böjtölni. – Minden reménységünk őszentségében van most. A válóper ez alapon sok veszéllyel jár, s amikor az egyik félt megszabadítja, a másik félt megsemmisíti. És itt éppen olyan nevezetes ember ügyéről van szó, mint Cagliari herceg. Ez nemcsak gazdagsága miatt nevezetes, hanem diplomáciai befolyása miatt is. Többet lakik Bécsben, mint Rómában, s palotája van mindkét helyen, téli s nyári. Ott is nagy földbirtokos, itt is. Tevékeny tagja annak a pártnak, mely ellensége minden alkotmányos szabadságnak. Mikor a római kúria az olasz mozgalom által elhagyta magát ragadtatni, akkor a hercegnek tanácsos volt Rómát elhagyni, s a palotája ablakaira vastáblákat tétetni föl. Ő és az osztrák nagykövet csak egy napon térhetnek vissza Rómába. S ez a hercegnőre nézve a legkedvezőbb helyzet. Ha az ítélet eldöntését siettetni lehet, akkor a herceg vesztett. Ő most az idézésre nem jelenhet meg Rómában. Itt a nép megkövezné – „most”. Tehát ítéletet nyerhetünk ellene „in contumaciam”. – Még az is szerencsénk, hogy meghatalmazottját, Vajdárt, a derék, jó, becsületes haramiák elfogták, s valami barlangban fogva tartják, s míg azt a herceg kiváltja, addig itt elverjük rajta a port. – No, ha az olasz ezt nevezi sült húsnak, akkor szeretném tudni, hogy milyen nála a nyers? Igazán mondom, bégetett, mikor belevágtam. – Mi volt ez az izé, signore, amit most lenyeltem? – „Cardi!” Bogáncs! Azzal nálunk a szamarakat tartják, köszönöm a komplimentet.

– Ugyan folytassa, kérem! Nem a gasztronómiai értekezést, hanem a kánonjogit.

– Mondom, hogy a körülmények kedvezése mellett módunkban áll a herceggel oly kegyetlenül elbánni, ahogy csak kívánjuk. Nyerhetünk ellene olyan ítéletet, mely a hercegnőnek rangjához illő életjáradékot biztosít, még az új férjhezmenetel esetére is; választhatunk a herceg palotái közül, hogy melyikben lakjék, míg másfelől a herceget érheti az a balsors (akarnám mondani: szerencse!), hogy nem nősülhet meg többé.

– Uram, ön elfeledi, hogy ki előtt beszél?

– Ez „ad hominem”, azaz: „ad foeminam” volt mondva. Bizonyosan szerencse lesz rá nézve, ha a márkinőt nem teheti nejévé. – Azonban hát az egész ügyvédi szép tervem egy nagy akadályba ütközik. S az a hercegnő kedélye. – Arra nézve, hogy magának kedvező ítéletet kapjon, neki kellene a herceg ellen oly vallomásokat tenni, amiktől iszonyodik. Azt mondja, hogy készebb meghalni, mint ajkain egy szót kiejteni, ami a családi élet titka. És azután azt tudva, hogy ezen önvédelme által a herceget oly élve eltemetett alakká tenné, amilyennek az szánta őt, visszaborzad tőle a jó szíve, mint egy gyilkosságtól. Nincs bátorsága a szívének szegezett tőrt kivenni megölője kezéből, s annak a szívébe ütni. Annak a vagyonából sem akar részt kapni. Fél a maga fájdalmától úgy szabadulni meg, hogy ezt odaadja másnak.

– De hát akkor minek jöttünk ide Rómába?

– Azt is elmondom. A titkos intsrukcióknak van egy záradéka, mely azon esetekben, ahol a bírák bölcsessége az igazságot eltalálni nem elégséges, a pápának mint Krisztus helytartójának adja meg a kegyelmezési jogot. Ez éppen oly királyi jog, mint a haláltól megkegyelmezésé. A törvény határain túl megteheti azt a pápa, hogy rendkívüli esetekben különös kegyelemből semmisnek nyilatkoztatja ki az egész házasságot, s mind a két félt feloldja az ítélet terhei alól. Ezt a jogot nagyon ritkán használja egy pápa; rendkívüli esetek, rendkívüli idők kellenek hozzá – én azt hiszem, hogy éppen ilyen eset és ilyen idők vannak most, s ezért siettünk olyan nagyon. A mai nap után semmi aggodalmam, hogy a hercegnő óhajtása teljesülni fog: megmenekül a hercegtől, anélkül hogy annak vesztét okozná, amit nem tudna a szívén elviselni. – Holnap fogad bennünket őszentsége kihallgatáson.

A szép szőke hölgy egészen meg volt elégedve az ebéddel, nem úgy, mint Gábor úr, aki a table d’hôte után rögtön egy beafsteaket rendelt fel magának a szobájába.