XIII.

Másnap volt a fogadtatás őszentségénél.

Korán reggel meglátogatta a magyarországi jövevényeket a Szent Péter-egyház tizenkét gyóntatóinak egyike: a gyóntató „in lingua hungarica”, főtisztelendő Szerényi diakónus úr, kinek láttára nagyon megörült az ügyvéd. Régi ismerőse volt: pertu pajtás; hajdan, mikor még csak plébános volt, sokat tarokkoztak együtt.

A diakónus egyenesen küldve volt hozzá és védencéhez a főszertartásmester részéről, hogy őket a megjelenés helyéről, módjáról és külsőségeiről előre értesítse. Még abba is beavatta őket, hogy a hölgyeknek miként kell öltözve lenni. Magas ruhában, aki nem gyászol, annak színes öltönyben, vagy ha feketében, hát akkor selyemben; ékszert lehet felrakni. Az elfogadási teremig veresbe öltözött lakáj fogja őket elvezetni, folyamodásukat kezükben tartsák. A trónteremben (ahol a hölgyeknek szabad lesz bámulatukat kielégíteni a nagyszerű japáni porcelánművekben) a majordomus két sorban felállítja az elfogadottakat, kik ott várnak, míg őszentsége megérkezik.

– Te! – szólt közbe Gábor úr. – Tudja a pápa, hogy én – „vastagnyakú” vagyok?

– Nem szokta kérdeni a kihallgatásért folyamodók hitvallását. Áldását egyformán osztja mindenkinek: azt hiszi, hogy aki kérte, annak szüksége volt rá.

– No, mert azt mondom, hogy én meg nem csókolom neki a papucsát, ha azt a Vatikán nekem adja is.

– Azt pedig nem adja neked. Hanem hát nem kell annak a papucsát megcsókolnod. Mikor odaér a kihallgatandó elé, az egyszerűen meghajtja előtte a térdét, s átadja a folyamodását.

– No, majd úgy teszek, mint az egykori király (nem jut eszembe a neve), aki a pecsétnyomó gyűrűjét ejtette a földre, hogy azalatt, amíg azt fölveszi, úgy lássék, mintha térdet hajtana.

– Azt is teheted. Egyébiránt akármit csinálsz, nem tűnik az föl abban a nagy tömegben.

– Hát sokan leszünk a kihallgatáson?

– Ezúttal csak nyolcszázan.

– Hüh! Nyolcszázan! Hát akkor hogy mondom én el azt a szép latin orációt, amiért egész éjjel fenn voltam?

– Sehogy sem. A pápához nem szokás a nyilvános kihallgatáson orációt tartani; őszentsége szól, akikhez akar, s csak a megszólításra adnak választ. Kérvényeiket a titkár veszi át a pápa kezéből.

– Jó hát, hogy a kérvénybe is beírtam, amit el akartam mondani.

– Az nagyon jó.

– No, hát köszöntetem őszentségét. – Mondd meg neki, hogy én voltam az, aki megindítványoztam Pesten a Radical Körben, hogy Pio Nono arcképe aranyrámába kifüggesztessék, aztán, ha szokott dohányozni őszentsége, olyan hatalmas kóspallagival szolgálok neki.

A diakónusnak dolga volt, s búcsúzott, odábbment.

Eltávozta után Dormándyné keményen lehordta Gábor urat, hogy mit figurázik ilyen ünnepélyes dolgokkal, még elront mindent.

– Nem kell tőle félni. Csak a régi cimbora előtt feszítettem egy kicsit magamat. Azzal szabad tréfálózni. Mikor én védek valakit, akkor egészen annak az alteregója vagyok; ügyvédi kötelességem, ha kriminálistát védek, olyan furfangosnak lenni, mint az, úgy tagadni, ahogy az: esküm kötelez rá. Ha egy asszonyt védek, olyan alázatosnak kell lennem, mint egy asszony; s ha ő katolikus, én is az vagyok. Akkor én nem vagyok Zimándy Gábor, hanem Cagliari hercegnő teljhatalmazottja. De bizony csak kaphatnám nyolc szem között a pápát a hercegnő ügyében, fogadom, hogy úgy összevissza csókolnám a papucsát, mintha az édesanyám ábrázatja volna!

Ez már megint a másik túlságba menő hetvenkedés volt Gábor úrtól, miután bizonyosan tudta, hogy nyolcszázad magával lesz a kihallgatáson, s fogadását nem lehet beváltania.

A kitűzött órára azonban pontosan ott kellett lenni, s a magyar embernek az a szokása, hogy mikor idegen helyre, nagyon nagy úrhoz van híva, úgy szokott sietni a megjelenéssel, hogy ha reggelre van híva, ő segít az inasokat felöltöztetni, s ha estére van híva, a gyertyákat a csillárokban meggyújtogatni.

Mikor a várakozóterembe beléptek, még senki sem volt rajtuk kívül jelen. Csak éppen egy diakónus jegyző, aki a bejelentő kamarás fennhangú kiáltására egy hosszú lajstromban az érkezettek neveit kék irallal aláhúzta. Elég idejük volt megnézegetni a nagyszerű festményeket, a japán vértanúk canonisatióját s egy kolostoromlást, ahol a pápa és az egész szent kollégium épen menekül meg a leszakadó falak közül.

Egy órával korábban jöttek.

És azután hallották az utánuk érkezők neveit a kamarás által bekiáltva; mind hatalmas, nagy nevezetességű nevek: külföldi főpapok, nagykövetek, fejedelmek, akiket a terembe lépő majordomus most már elkezdett rangjuk szerint sorakoztatni; valamennyit a mi ismerőseink csoportja elé. Aggódva lesték, vajon jön-e egyszer olyan név is, ami őutánuk soroztatik; de csak nem jött. Egyenruhás katonák, apácafejedelemnők, spanyol, francia márkik. Mind eléjük soroztattak. Aztán zarándokok, remeték, fapapucsban, kötéllel derekukon. Még azok is. Azután kíváncsi angol turisták, kiket csak a kuriózitás hozott ide, büszke lenéző myladyk tolták ismerőseinket mindig hátrább, úgyhogy ők, akik leghamarabb jöttek, az óra beteltéig csaknem az ajtóig lettek szorítva, amelyen bejöttek.

Kellemetlen érzés azt látni, hogy mindenki előttünk van, s utánunk nem következik senki: mi vagyunk a legutolsók, a legkisebbek. Gábor úrnak kezdett a nyakába melegedni a nyusztprémes kacagány, s attól az ő vastag nyaka még keményebb lett. Bántotta a bosszúság, a hátratétel érzete, s most már magában igen kicsiny kis térdhajlítást ígért az elfogadó egyházfejedelemnek.

Ekkor, midőn már csaknem tele volt a trónterem, belép az oldalajtón egy kamarás, arannyal hímzett fekete egyenruhában, s a terem végén várakozó csapatokhoz siet.

– „Serenissima principissa de Cagliari! Nobilis domina vidua de Dormand! Egregius dominus de Zimand!

A megnevezés után int nekik, hogy kövessék.

Ez azt jelenti, hogy magánkihallgatásban fognak részesülni.

Az egész hosszú termen végig kellett haladniok: nyolcszáz magas úr és asszonyság sorfala között, akik mind bámulva kísérik őket tekintetökkel úgy, hogy e három alaknak éreznie kell a mindenünnen feléjük irányzott szemsugarakat, melyek körülfogják őket, mint egy igézetes pókháló.

Az emberek közül néhányan ráismernek a szép hercegnőre, s a suttogás előtte, utána zizeg, mint a szél a száraz falevelek között: „Ah, la beata!”

Gábor úr azonban e nem várt fordulat alatt úgy elfelejtette az egész latin orációját, hogy a megszólítás se jutott belőle eszébe, s úgy tetszett neki, mintha harminchárom kard volna az oldalán, s az mind keresztül akarna akadni a lábai előtt.

Az út nem olyan rövid odáig, ahová ismerőseinket vezették.

A római pápa magánkihallgatási szobája nem nyílik mindjárt az összegyűlési teremből ahogy más eföldi uralkodónál szokott.

Terem terem után, folyosó folyosó után tárul a meghívottak elé, és minden terem és folyosó tele van királyinál felségesebb pompával. – Az arany maga a legszerényebb kincs abban. – Remekei a lángésznek, miknek alkotója is király és messiás volt a művészet országában, képezik a római egyházfejedelem termeinek díszét. Kincsek, amiknek oly magas az ára, hogy azokat megvenni nem, csak meghódítani lehet, vagy királyi lelkek mennybeli üdveért cserébe hódolati díjul adományozni. Római császárok, világ urai, országalapító hősök előszobáznak az ő csarnokaiban, hosszú sorokban egymás mellé állítva, s örökké nyitott szemeikkel egymásra meredve; fennkölt istenszobrok, a klasszikus hitrege bálványai állnak ajtaja bejáratainál; istenek, akik nem mondhatják magukról, hogy „voltak, vannak és lesznek” – ők csak „voltak”! Ami túlélte istenségüket, az az emberalak; „örökkévaló emberek” lettek.

Blanka reszketett az elfogulástól, láza volt: szép arca égett; mentől előbbre hatolt ez ihletésteljes lakosztályokon, amik egyetlenegy embernek a lakása – és az egész világnak otthona. E palotaóriáshoz háromezer évnek van joga a múltból s megannyinak a jövőből! – Tévedtünk: – még új folyosók nyílnak meg előttünk hosszú perspektíváikkal; – azokban már a háromezer évet is megelőzőn korszakok népe sorakozott: a nem számlált idők koronás tanúi: bebalzsamozott királyi múmiák, az örök piramidok örök halottjai. Ahogy a hosszú korridorok múltja eltűnik az időtlen időkbe, úgy távozik azoknak a jövője is a végtelenbe.

A nagyszerűség képe meghatja azt is, aki érez, azt is, aki gondolkozik.

S még mindig nem állapodunk meg; egy újabb folyosó nyílik elénk; egyik oldala mítoszi szobrokkal és domborművekkel rakva, de ezek iránt már mostoha lesz a figyelem, az átelleni falon erős versenytársuk akadt: egy rácsajtó, melyen át a Vatikán kertjébe lehet látni. A tekintet elfordul a kőmosolygású Canephorától, s gyönyörrel szívja fel a boscareccio bűvös látványát. A természet és az emberi művészet együtt pazarolnak. A fák a tavasz első pompájában, százados törzsek, lilaszínű virágokból szőtt aureolával koronáik körül; nyíló bokrok, mintha rózsából rakott oltárok volnának; a fal egy oldala aranyalmákkal látszik megrakva, az egy csodálatos édes naspolya gyümölcse, mely itt ápril elején érik; ennek tavasszal van az ősz. És közöttük az örökzöld délvirágok, a ragyogó levelű pálmák, miknek hímporos virágfürtjei most törnek elő lombkoronáik alól; kipattanó bimbóiknak spórája, mint aranyköd szállong a napsugárban. Szentelt ligetek virágzó narancsfákból, a Gecsemane kert olajfáival összeborulva, mik közül magasra tör fel, mint egy élő münstertorony, a századokat számláló sötétzöld ciprus. A déli meleg szellő a nyitott üvegtáblákon át belopózik, s ezernyi virág illatával tölti meg a fáraók hullacsarnokát s a kőistenek szoborkarzatait.

Itt, a kertre nyíló csarnokok egyikében, IV. Pius pápa kaszinójában szokta fogadni a pápa azokat, akiknek magánkihallgatást engedélyezett, ha hölgyek is vannak az esedezők között.

A szögletből nyíló ajtónál két svájci testőr áll: ismerőseink célnál vannak.

Ott állnak a lelkek nagy fejedelme előtt – akinek birodalmát nem korlátozza a láthatár –, aki ura az ő alattvalóinak nemcsak ezen a földön, hanem a túlvilágon is, – akinek egy szavától a halott szentté lesz, s az élő ember halottá, a rettenetes, a félelmetes, az óriási nagy, szelíd, mosolygó arcú emberalakba öltözve. Óh, e mosolyra még emlékeznek sokan, hogy az valódi volt. Egy boldog ember mosolygása, aki tudja magáról, hogy ő egy király, akit szeretnek.

A szerencsétlen gyermek ott térdelt leborulva e fényes alak lábainál, s boldog volt, hogy könnyeivel áztathatta azokat.

Talán jobban hitt benne, mint az Istenben. Hisz az Isten szobor, ha a kétségbeesve hozzáfolyamodó átöleli térdeit, megnyugtatást, vigasztalást ad annak; de az imádkozó mégis aggódva gondolhat rá, hogy ez hideg kő, kemény fa; tán nem is érzi a csókot, tán nem is hallja a sírást, s akinek képét viseli, az messze van talán, nagyon messze – íme, ez pedig egy élő alak, akinek szíve van, akinek szemében megjelenik a rokonszenvező könny; aki megért, meglát, s kezét kinyújthatja, hogy megáldjon.

Blanka a boldogságtól sírt.

A világ fejedelme lehajolt hozzá, és felemelte őt kegyesen. Kezét fejére tette, s vigasztaló szavakat rebegett hozzá. Biztatta.

Oh, mily szentségül zárta ő e szavakat szívébe. – Kinek volna bátorsága kétkedni azokban? – Kétkedhetik a menyasszony vőlegénye szerelemesküjében az oltár előtt – kétkedhetik valaki a napsugárban, hogy az meleg helyett lefagyasztja virágait – kétkedhetik valaki az anyaföldben, hogy az az elvetett kenyérmagból bürököt fog teremni – kétkedhetik valaki szülői szeretetében, a bölcsek tudományában kétkedhetik a csillagászok matematikai számításában – kétkedhetik a saját józan eszében, öt érzékeinek helyes felfogásában: de a mosolygó ajk jóságos szavaiban kétkedni lehetlen volt.

„Tu es petra!”

Úgy építette e kegyes szavakra, mint a sziklára, jövendője fényes várát a szegény asszony.

Gábor úr nem tudott magának számot adni róla, mikor vége volt az elfogadtatásnak, hogy mi történt vele; vajon csakugyan letérdepelt ő az egyházfejedelem előtt, s csakugyan megcsókolta annak a lábát; csakugyan belesült a dikciójába, s nem tudott továbbhatolni annál, hogy „beatissime pater”; vagy mindez álom volt. (Majd megmondja Dormándyné otthon.)

Annyi bizonyos, hogy védence könyörgő levelét kegyes kezek vették át, és így minden cél el lett érve, s ez mégis az ő ügyvédi sikeres működésének az eredménye.

Csak Dormándyné tartotta meg mindvégig az asszonyoknál annyira bámulatos és kiváltságos lélekjelenlétét, hogy még azt is el tudta mondani odahaza, hogy őszentsége azalatt, amíg Gábor úr összevissza hebegett valamit (de azt senki se tudja, hogy zsidóul volt-e, vagy görögül), hátulsó zsebéből egy burnótszelencét vont elő, s abból mosolyogva kettőt szippantott; a burnótszelence egyszerű tojásdad alakú teknőchéj volt, zománcfestéssel a tetején, s azután őszentsége ugyanazon zsebéből, a selyem és aranyhímzés közül, egy zsebkendőt vont elő, mely durva gyapotvászon volt, veres és kék kockákkal, aminőket otthon a franciskánusok használnak.

Mindebből a hercegnő és az ügyvéd semmit sem láttak.